NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 02:13 Összes olvasás: 63565| 792. | [tulajdonos]: készülődés | 2022-06-25 12:52 | Annyi minden fér egy bőröndbe, ha lelkesen pakol az ember.
Tomas Tranströmer: Fekete hegyek
Egy kanyarban a hegy hűvös árnyékából kiérünk,
a busz egyenest a napot célozza meg, hörögve kaptat felfelé.
Megtömve zsúfolásig. Itt utazik a diktátor újságpapírba göngyölt
mellszobra is. Egy flaska szájról szájra körbejár.
Nőttön-nő a halál anyajegye. Kinél lassan, kinél gyorsabban.
Mire a csúcsra felérünk, a tenger kékje összeolvad az éggel.
(Lackfi János fordítása)
Tomas Tranströmer: Izmir délután háromkor
Két koldus a majdnem üres utcán,
egyik a másikat hátán cipeli,
emennek fél lába tőből hiányzik.
Egy pillanatra felnéznek, s haladnak tovább,
az állat bámul így bele megdermedve
az éjjeli autó fénycsóvájába.
Futnának szinte, mint tetten ért fiúk
az iskola üres udvarán. Kinn, az űrben
a délutáni hőség miriád órája ketyeg.
A rév fölött csillogó kékség suhan,
a fekete szín riadtan les ki a kőből,
a fehér viharrá érik a szemben.
Mikor a harmadik óra is a pata alá hull,
s horkan a sötét a világosság túloldalán,
a város a tenger ajtaja elé mászik,
rásiklik a keselyű szemének célkeresztje –
(Tőzsér Árpád fordítása)
Pär Lagerkvist: Bontja a Nap már szőke haját
Bontja a Nap már szőke haját
a derengő hajnali égen,
száz ekenyommal fésüli át,
virág ül fürtözönében.
Megmártózik a hajzuhatag
a harmatban, a mezők füve füstöl,
fél-alva, talán ha rajtaakadt,
vigyázva leoldja egy rózsatövisről.
Selyme a rétre, a fákra lebeg,
szélben a fellegekig száll,
simogatja az alvó gyermekeket
és a vének sorvatag arcát.
Lélekben azonban messzire van –
gyér így az öröm, mit fénye nekünk ád.
Csillag-messzire lappang, százszorosan
sűríti a lét buta titkát.
Bontja a Nap, kiteríti haját
e derengő hajnali percben:
ám lebukó bolygók moraján
méláz el legszívesebben.
(Bernáth István fordítása)
Viktor Rydberg: A törpe (részlet)
Csillag pislog, szikrázik az ég,
kemény hideg van a tél derekán.
Alszik az ember, és álma belép
saját kertjébe puhán.
Éjféli vándorútján megy a hold,
finom takaró világít a fenyőkön,
s fehérlik a tetőkön. –
Csak a törpe nem alszik, a törpe virraszt.
(Fehér József András fordítása)
Bo Bergman: Az ötödik felvonás után
A színpadon süket sötétség támad.
Bábuk vagyunk, s a publikum is bábu.
Elillan az öröm, kihűl a bánat,
s a finálé a kulisszák alá bú.
Aki akar, most tombolhat vagy hányhat.
Előtülekszik a harapós vágyú,
kritikusi szemléletű patkányhad,
s utánunk hörren-dörren, mint egy ágyú.
Szétszéledünk, s az éj kriptája roppant
gyomrába falja tönkrehajszolt testünk.
Egy hát legörbedt és egy szem kilobbant.
A mozdulatlan csend mélyére estünk.
Csak egy hang szól e vak sikátorokban:
ahogy sóvárgó szívünk összedobban.
Hajdu Henrik
August Strindberg: NAPLEMENTE A TENGERNÉL
Most a fövényen heverészek
és füstölök
és semmire se gondolok.
A tenger oly zöld,
zöld mint az abszint;
és fanyar, mint a chlormagnézium
és sós, mint a chlornátrium;
és szűz, mint a jódkálium;
megtanít felejteni
bús bűneim feledtetője,
csak a tenger feledtet,
ő és az abszint!
Ó zöld-zöld abszint-óceán,
ó csendes abszint-feledés,
hadd szenderegjek édesen,
mint egykor szenderegtem
a "Revue des deux Mondes"
egy hosszú-hosszú cikkén.
Svédország füst most, csupa füst,
egy óriás havanna füstje
és a nap úgy pislog fölötte,
mint félig üszkös cigaretta,
de vérvörös a szemhatár,
véres kudarcunktól bíborlik,
mint a görögtűz tündököl
s lenéz fekete nyomorunkra.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Erik Blomberg: Éjszaka a Földön
Már éj terült le a földre:
Csillag, törd át ködét!
Világok szállnak az űrben.
Bolygónk hideg, sötét.
Sár és salak és sötétség -
mért vágylak ily vakon?
Napok robognak az űrben.
E zord gömbön lakom.
(Hajdu Henrik fordítása)
Verner von Heidenstam: ÉLETEM
Múlj, élet! Én téged nem úgy szeretlek,
hogy perceid a kirakatba tenném,
olcsó csodájául bámész szemeknek.
Nem mondtam én: "Jöjj és köszöntsd a mestert,
ki szépeket alkotni sose restelt."
Mikor elárulnak meghitt barátok
s nyomomba lép a balszerencse, átok,
nem csorgatom ezüstserlegbe könnyem
és nem beszélek, szenvelegve, könnyen:
"Sírj énvelem, öleld át a nyakam,
hogy mért vagyok olyan boldogtalan."
Ó, nagyvilág, legbúsabb bánatom
egy elvonuló felleg árnya csak.
Magam megyek síromhoz, hallgatag.
Hjalmar Gullberg: Egy malmöi csalogányhoz
Ezer szál fűz össze barátaimmal -
miért hát e vak magány az ég alatt?
Szeretem, ami kezemből elillan,
szeretem, amit rejt a pillanat.
Most kórház őriz, kerti hűs sötétség,
nagy hallgatás s az ágy, el sem ereszt.
Szeretem az árnyakat s az éber éjfélt,
szeretem a csöndet, ha dalba kezd.
Lámpása ég a park felett a Holdnak,
csillog sugára függönyfátyolon át,
és hallgatjuk, mi, kíntól megtiportak,
a természet fönséges himnuszát.
Megjött az énekesek legnagyobbja,
jött, hogy fájdalmunkat űzze el.
Zene szólal, s felsóhajtok dadogva:
Édes csalogány, csak búgj, csak énekelj!
Mely Édenkertből zengsz te, égi zsoltár,
szobámba, s mért, hogy így elandalítsz?
Mikor születtem éppen így daloltál
egy sápadt asszonynak, anyámnak is.
Május volt akkor is, éjszaka történt -
titkunk azóta is titok maradt,
pecsétjét fel még azóta se törték:
hangodba pólyáltad sírásomat.
Bár lennék olyan, mint te, mindhalálig,
te váltig láthatatlan énekes!
Csúful járt s jár, ki tőrbe csalni áhít,
balútra lépett s lép, ki lopva les.
Nem látott senki még, hogy rút-e, szép-e,
vajon milyen vagy, tán csak fönt a lomb...
Holnap rigó fütyöl a nyári éjbe,
te meg egy csűrban némán hallgatod.
Kicsinynek lenni, ó, taníts meg engem!
Jön majd az ősz, s én, zord idők fia,
magam leszek. Majd szétfeszíti mellem
e májuséji szent melódia!
Ó, csalogány! Gyermekkor röpke társa! -
és fáradtan hanyatlom vissza már
az örök, személytelen hallgatásba...
De könnyen meghalnék ez éjszakán.
(Bernáth István fordítása)
Edith Södergran: Vágyódás színek után
Sápadt vagyok, szeretem hát a vöröst, a kéket s a sárgát,
a fehér szín nyomasztó, akár a havas alkonyat,
amelyben Hófehérke anyja az ablak mellett ül, s a fehér mellé
még feketét s vöröset kíván.
A színek vágya a vérnek a vágya. Aki szépségre szomjas,
hunyja be két szemét, s pillantson bele a saját szívébe.
De a szépség fél a nappaltól s a túl sok szemtől,
nem tűri a zajt, a túl sok mozgást –
Ne emeld szíved az ajkadhoz,
a hallgatás s magány magasztos köreit minek zavarni –
Mi lehet csodálatosabb, mint a nyitott rejtély furcsa jegyeit látni?
Hallgatni fogok mindig,
a sok beszédű nő olyan, mint a magát kiadó patak;
a síkság elhagyott fája leszek,
az erdő fái annyira várják a vihart, hogy belepusztulnak a vágyba,
én tetőtől talpig egészséges leszek, ereimben a vérem arany szalag lesz,
tiszta leszek, és ártatlan, akár a mohó láng ajka.
(Tőzsér Árpád fordítása)
Karin Boye: Úton
Nem a kielégültség napja kell:
az a legszebb nap, mely szomjat nevel.
Vándorlásunk célját, lehet, megértem,
de az út az, melyért fáradni érdem.
A legszebb cél egy éji nyugalom:
tűzhely ropog, kenyér az asztalon.
A hely, hol bár egy éjét alszom át,
dalteli álmot, biztos üdvöt ád.
Üj nap köszönt ránk. Fel hát, fel! Tova!
E nagy kaland véget nem ér soha.
(Tótfalusi István fordítása)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
