NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 20:01 Összes olvasás: 63545| 501. | [tulajdonos]: ... | 2020-03-22 12:13 | Irlanda Kristóf
(1996. szeptemberében született Miskolcon. Jelenleg a Miskolci Egyetem osztatlan magyar- és etika-tanár szakán harmadéves. Olyan introvertált, hogy még szavai is szorongnak egymás közelségétől, kedvenc tárgya az üres papír, legnagyobb félelme, az üresen hagyott. Forrás: Tiszatáj)
Por és hamu
A levegőben megülepedett por
hetven százaléka emberi bőr.
Vajon hány embert hordhatok
így el magamon?
Vajon hány ember hordhat
így el magán?
Körmöm alól kaparom ki a várost.
Kisujjam alól az ÉMÁSZ munkatársát,
hüvelykujjam alól stoppomat,
gyűrűsujjam alól téged húzhatnálak elő.
Vajon tudja-e a szidalmazó,
hogy a szidalmazottan ő maga a bélyeg?
Hogy ott vagyunk mind a szőnyeg alatt,
hogy meghúzódunk más, elhasznált
zsebkendőjében?
Tegnap egy ázsiai fickó
mellett ültem a buszon.
A reptérre sietett, hogy másnap
ebédre megérkezzen.
Vitt magával engem is.
Előttünk egy afrikai ült.
Haja homokkal volt tele és,
amikor beletúrt jutott mindenkinek
egy szem a Namib-sivatagból.
A világ legtávolabbi pontján
valaki, épp engem mos le magáról.
Elhamvasztanak egyszer.
Lerakódom a fák leveleire,
a hajadra.
Veletek leszek. Rajtatok.
Anélkül, hogy egy lépést
is tennék.
Így élünk túl mindent.
Eggyé válva az utca porával.
Rám taposol majd, észre se véve.
Talpad hordozgat szanaszét.
Majd úgy leszek itt, hogy tüsszents.
Felköhögöd maradékom.
Ki ne mosd a ruhádat többet,
miután a zsebedbe rakódom.
Barázdabillegető
Beissza magát a bőr alá.
Letelepszik a szájban,
szuvasodik a fogak alatt.
Sejteken áthatolva jut el
az elérhetetlen belső pontig.
Sokszorozódik, súlya alatt
préseli a testet.
Csipog a koponyám körül,
csőrével fúrja át a csontot.
Az agy barázdáira billen,
Tollászkodik, csipkedi morzsaszívem.
Összeomlás
Kivinni a kertbe egy fotelt és beleülni.
Kivárni, míg szépen szétrohad a ház.
Végig nézni, hogy veri az idő a vakolatot,
mint szögekkel ütött homlokot a láz.
Nem szólni semmit.
Az ablakon át látni a terjedő penészt,
így növekszik lassan bennem is valami.
Repedeznek az évek az arcon, nézd.
Ahogy reccsen a gerenda, idáig hallani.
A hátam is így, már nem tudom.
Kiülni a kertbe és várni szótlan, mozdulatlan,
hogy melyikünk épül le hamarabb,
a ház, mi előtt ülök, vagy én a fotelomban.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
