NAPLÓK: az utolsó alma
Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 01:43 Összes olvasás: 63678| 320. | [tulajdonos]: casa-tomada | 2018-12-06 12:07 |
"Mindig tisztán fogok emlékezni rá, mert egyszerűen és dibdáb körülményektől mentesen esett meg a dolog. Irene éppen kötött a szobájában, este nyolc óra volt, és hirtelen eszembe jutott, hogy felteszem a tűzre a mate-teás kannát. Végigmentem a folyosón, egész a félig nyitott tölgyfa ajtóig, s ott befordultam a konyhához vezető kanyarba, amikor neszt hallottam az ebédlőből vagy a könyvtárszobából. Bizonytalanul és tompán hallatszott a zörej, mint amikor egy szék felborul a szőnyegen, vagy egy elfojtott beszélgetés sustorgása hallik. Ugyanakkor vagy egy pillanat múlva meg is hallottam a suttogást, a folyosó végén, mely azoktól a szobáktól egészen az ajtóig húzódott. Az ajtóhoz ugrottam, mielőtt még késő lenne, nekitámaszkodtam, és hirtelen bezártam; szerencsére a mi oldalunkról volt betéve a kulcs, s azonkívül a nagy reteszt is rátoltam, hogy biztosabb legyen.
Kimentem a konyhába, megmelegítettem a teáskannát, s amikor visszatértem a tálcával, azt mondtam Irenének:
– Be kellett zárnom a folyosó ajtaját. Elfoglalták a hátsó traktust.
Leejtette a kötést, és rám nézett azzal a komoly, fáradt szemével.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam.
– Hát akkor – mondta, és újra felvette a kötőtűket – ezentúl ezen az oldalon kell laknunk.
Én nagy figyelemmel készítgettem a mate-teát, de ő még egy darabig nem kezdte el újra a munkáját. Emlékszem, akkor egy szürke mellényt kötött; szerettem azt a mellényt."
http://www.litera.hu/hirek/julio-cortazar-bestiarium |
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
