„Saultól viszont eltávozott az Úr lelke, és egy gonosz szellem kezdte gyötörni, amelyet az Úr küldött. Akkor ezt mondták a szolgái Saulnak: Látod, Istennek egy gonosz szelleme gyötör téged. De a mi urunknak csak szólnia kell, és szolgáid készek keresni egy embert, aki ért a lantpengetéshez. És ha majd Istennek a gonosz szelleme megszáll, akkor ő játszik majd valamit, és jobban leszel. Saul így felelt a szolgáinak: Keressetek hát nekem egy embert, aki szépen tud játszani a lanton, és hozzátok ide hozzám! Ekkor megszólalt az egyik legény, és ezt mondta: Én láttam a betlehemi Isai egyik fiát, aki tud lanton játszani; derék férfi, harcra termett, okos beszédű, daliás ember, és vele van az Úr. Saul tehát követeket küldött Isaihoz ezzel az üzenettel: Küldd el hozzám Dávidot, a fiadat, aki a juhokat szokta őrizni! Isai pedig fogott egy szamarat, arra kenyeret, egy tömlő bort meg egy kecskegidát rakott, és elküldte Saulnak a fiával, Dáviddal. Dávid megérkezett Saulhoz, és a szolgálatába szegődött. Ő pedig igen megszerette, és a fegyverhordozója lett. És valahányszor Istennek az a szelleme megszállta Sault, fogta Dávid a lantot, és játszott rajta valamit. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, a gonosz szellem pedig eltávozott tőle” (Sámuel 16, 14-23)
Annyi minden fér egy bőröndbe, ha lelkesen pakol az ember.
Tomas Tranströmer: Fekete hegyek
Egy kanyarban a hegy hűvös árnyékából kiérünk, a busz egyenest a napot célozza meg, hörögve kaptat felfelé. Megtömve zsúfolásig. Itt utazik a diktátor újságpapírba göngyölt mellszobra is. Egy flaska szájról szájra körbejár. Nőttön-nő a halál anyajegye. Kinél lassan, kinél gyorsabban. Mire a csúcsra felérünk, a tenger kékje összeolvad az éggel.
(Lackfi János fordítása)
Tomas Tranströmer: Izmir délután háromkor
Két koldus a majdnem üres utcán, egyik a másikat hátán cipeli, emennek fél lába tőből hiányzik. Egy pillanatra felnéznek, s haladnak tovább, az állat bámul így bele megdermedve az éjjeli autó fénycsóvájába. Futnának szinte, mint tetten ért fiúk az iskola üres udvarán. Kinn, az űrben a délutáni hőség miriád órája ketyeg. A rév fölött csillogó kékség suhan, a fekete szín riadtan les ki a kőből, a fehér viharrá érik a szemben. Mikor a harmadik óra is a pata alá hull, s horkan a sötét a világosság túloldalán, a város a tenger ajtaja elé mászik, rásiklik a keselyű szemének célkeresztje –
(Tőzsér Árpád fordítása)
Pär Lagerkvist: Bontja a Nap már szőke haját Bontja a Nap már szőke haját a derengő hajnali égen, száz ekenyommal fésüli át, virág ül fürtözönében.
Megmártózik a hajzuhatag a harmatban, a mezők füve füstöl, fél-alva, talán ha rajtaakadt, vigyázva leoldja egy rózsatövisről.
Selyme a rétre, a fákra lebeg, szélben a fellegekig száll, simogatja az alvó gyermekeket és a vének sorvatag arcát.
Lélekben azonban messzire van – gyér így az öröm, mit fénye nekünk ád. Csillag-messzire lappang, százszorosan sűríti a lét buta titkát.
Bontja a Nap, kiteríti haját e derengő hajnali percben: ám lebukó bolygók moraján méláz el legszívesebben.
(Bernáth István fordítása)
Viktor Rydberg: A törpe (részlet)
Csillag pislog, szikrázik az ég, kemény hideg van a tél derekán. Alszik az ember, és álma belép saját kertjébe puhán. Éjféli vándorútján megy a hold, finom takaró világít a fenyőkön, s fehérlik a tetőkön. – Csak a törpe nem alszik, a törpe virraszt.
(Fehér József András fordítása)
Bo Bergman: Az ötödik felvonás után
A színpadon süket sötétség támad. Bábuk vagyunk, s a publikum is bábu. Elillan az öröm, kihűl a bánat, s a finálé a kulisszák alá bú.
Aki akar, most tombolhat vagy hányhat. Előtülekszik a harapós vágyú, kritikusi szemléletű patkányhad, s utánunk hörren-dörren, mint egy ágyú.
Szétszéledünk, s az éj kriptája roppant gyomrába falja tönkrehajszolt testünk. Egy hát legörbedt és egy szem kilobbant.
A mozdulatlan csend mélyére estünk. Csak egy hang szól e vak sikátorokban: ahogy sóvárgó szívünk összedobban.
Hajdu Henrik
August Strindberg: NAPLEMENTE A TENGERNÉL
Most a fövényen heverészek és füstölök és semmire se gondolok.
A tenger oly zöld, zöld mint az abszint; és fanyar, mint a chlormagnézium és sós, mint a chlornátrium; és szűz, mint a jódkálium; megtanít felejteni bús bűneim feledtetője, csak a tenger feledtet, ő és az abszint!
Ó zöld-zöld abszint-óceán, ó csendes abszint-feledés, hadd szenderegjek édesen, mint egykor szenderegtem a "Revue des deux Mondes" egy hosszú-hosszú cikkén.
Svédország füst most, csupa füst, egy óriás havanna füstje és a nap úgy pislog fölötte, mint félig üszkös cigaretta, de vérvörös a szemhatár, véres kudarcunktól bíborlik, mint a görögtűz tündököl s lenéz fekete nyomorunkra.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Erik Blomberg: Éjszaka a Földön
Már éj terült le a földre: Csillag, törd át ködét! Világok szállnak az űrben. Bolygónk hideg, sötét.
Sár és salak és sötétség - mért vágylak ily vakon? Napok robognak az űrben. E zord gömbön lakom.
(Hajdu Henrik fordítása)
Verner von Heidenstam: ÉLETEM
Múlj, élet! Én téged nem úgy szeretlek, hogy perceid a kirakatba tenném, olcsó csodájául bámész szemeknek. Nem mondtam én: "Jöjj és köszöntsd a mestert, ki szépeket alkotni sose restelt."
Mikor elárulnak meghitt barátok s nyomomba lép a balszerencse, átok, nem csorgatom ezüstserlegbe könnyem és nem beszélek, szenvelegve, könnyen: "Sírj énvelem, öleld át a nyakam, hogy mért vagyok olyan boldogtalan."
Ezer szál fűz össze barátaimmal - miért hát e vak magány az ég alatt? Szeretem, ami kezemből elillan, szeretem, amit rejt a pillanat. Most kórház őriz, kerti hűs sötétség, nagy hallgatás s az ágy, el sem ereszt. Szeretem az árnyakat s az éber éjfélt, szeretem a csöndet, ha dalba kezd.
Lámpása ég a park felett a Holdnak, csillog sugára függönyfátyolon át, és hallgatjuk, mi, kíntól megtiportak, a természet fönséges himnuszát. Megjött az énekesek legnagyobbja, jött, hogy fájdalmunkat űzze el. Zene szólal, s felsóhajtok dadogva: Édes csalogány, csak búgj, csak énekelj!
Mely Édenkertből zengsz te, égi zsoltár, szobámba, s mért, hogy így elandalítsz? Mikor születtem éppen így daloltál egy sápadt asszonynak, anyámnak is. Május volt akkor is, éjszaka történt - titkunk azóta is titok maradt, pecsétjét fel még azóta se törték: hangodba pólyáltad sírásomat.
Bár lennék olyan, mint te, mindhalálig, te váltig láthatatlan énekes! Csúful járt s jár, ki tőrbe csalni áhít, balútra lépett s lép, ki lopva les. Nem látott senki még, hogy rút-e, szép-e, vajon milyen vagy, tán csak fönt a lomb... Holnap rigó fütyöl a nyári éjbe, te meg egy csűrban némán hallgatod.
Kicsinynek lenni, ó, taníts meg engem! Jön majd az ősz, s én, zord idők fia, magam leszek. Majd szétfeszíti mellem e májuséji szent melódia! Ó, csalogány! Gyermekkor röpke társa! - és fáradtan hanyatlom vissza már az örök, személytelen hallgatásba... De könnyen meghalnék ez éjszakán.
(Bernáth István fordítása)
Edith Södergran: Vágyódás színek után
Sápadt vagyok, szeretem hát a vöröst, a kéket s a sárgát, a fehér szín nyomasztó, akár a havas alkonyat, amelyben Hófehérke anyja az ablak mellett ül, s a fehér mellé még feketét s vöröset kíván. A színek vágya a vérnek a vágya. Aki szépségre szomjas, hunyja be két szemét, s pillantson bele a saját szívébe. De a szépség fél a nappaltól s a túl sok szemtől, nem tűri a zajt, a túl sok mozgást – Ne emeld szíved az ajkadhoz, a hallgatás s magány magasztos köreit minek zavarni – Mi lehet csodálatosabb, mint a nyitott rejtély furcsa jegyeit látni? Hallgatni fogok mindig, a sok beszédű nő olyan, mint a magát kiadó patak; a síkság elhagyott fája leszek, az erdő fái annyira várják a vihart, hogy belepusztulnak a vágyba, én tetőtől talpig egészséges leszek, ereimben a vérem arany szalag lesz, tiszta leszek, és ártatlan, akár a mohó láng ajka.
(Tőzsér Árpád fordítása)
Karin Boye: Úton
Nem a kielégültség napja kell: az a legszebb nap, mely szomjat nevel.
Vándorlásunk célját, lehet, megértem, de az út az, melyért fáradni érdem.
A legszebb cél egy éji nyugalom: tűzhely ropog, kenyér az asztalon.
A hely, hol bár egy éjét alszom át, dalteli álmot, biztos üdvöt ád.
Üj nap köszönt ránk. Fel hát, fel! Tova! E nagy kaland véget nem ér soha.
"Mondják, lesz vármegye. Lesz ispán is? De, kedveseim, ispánban én jobb vagyok. Szó szót követ. Mert ha ispán van, nincs mese, gróf is kell. Na és akkor én végre visszavonhatom a „Földet vissza nem veszek!"-et, és grófi előjogaimnál és főleg hajlamaimnál fogva elzavarok mindenkit hatfele korpára malacnak, mindenkit, ispánostul, hitvallásostul, és persze, ne tévedjünk, Lúdas Matyistul - hát a bánatba. Ezzel az új szomorúsággal üdvözlöm herceg, őrgróf, gróf, báró és lófő (nem, Zsozsóka, ez nem egy csúnya szó) honfitársaimat, a többiek nem számítanak, servustok, kérlek: Répavár és Salátakatáng grófja, Petrezselyemvár, Hagymafok és Murokháza örökös ura, a szuverén Macskagyökér-Rend lovagkeresztese, az Arany Uborka-Rend nagykeresztese, valóságos belső és titkos satöbbi, stb., stb." (ESTERHÁZY PÉTER: Ujjgyak (2); Élet és Irodalom, LV. évfolyam, 13. szám, 2011. április 1.
„A járás meg az álldogálás nehezemre esik, feküdni jó, a hátamon kell feküdnöm. De legjobban akkor érzem magam, ha a lábamat puncstortába dughatom.”
"Mint egy támadó orangután, hirtelen megragad, megfordít, és rám kiált: -- És még egy szót sem szóltál a buddhista kőmécsemről. Fekete fenyők előtt örökzöld babérmeggy, borbolyamahónia és ráncos levelű ostorménfa sűrűjében valóban ott áll a buddhista mécses, áll és várakozik egy karcsú kőoszlopon. -- Négyszögletű teteje alá az Öröklétet rejtettem! -- súgja fülembe búcsúzóul egykori professzorom. Még sokáig áll a kapuban, integet."
"-- Holnap ablakos vagyok – sóhajtotta végül Fábiánné. – Már most unuskálom. Ami azt jelentette, hogy másnap röntgenasszisztensként az ablaknál ül, ott veszi át a beutalókat, s már előre unja az egészet.”
Ezt az után mondja a férjének miután az étteremben, ahol vacsoráznak, azzal mulattatják egymást, hogy a szomszédos asztaloknál ülő embereket figyelve megpróbálják kitalálni, mit írnának róluk egy jelentésben. Aztán amikor a házuk elé érnek, észreveszik, hogy ég a villany a férfi szobájában. (Az ablakredőny résein szüremlik ki a fény!) Órákig bolyongnak, mire fel mernek menni a saját lakásukba. Mindent átkutatnak (a cím -- Házkutatás -- erre (is) utal). Az egyik fiókban egy idegen mandzsettagombra akadnak.
"A gomb az asszony kezében volt, s mindent értett már. -- És most mi lesz? – állította meg a férfit a fürdőszoba küszöbén. -- Várunk. Maradt még abból a barackpálinkából? Vizespohárba töltött magának, felhajtotta. Majd megnyugtató mozdulattal átfogta felesége csuklóját, megszorította. -- Mindenkit megfigyelnek, jól van ez így. -- De minket is? Az asszony szemében ikercsillagként: sérelem és rémület ült.”
Illés Endre Dilaudid című novelláskötetét olvastam ma. A Házkutatás-ról Julio Cortázar Elfoglalt ház c. elbeszélés jut eszembe. Ott egy testvérpár él mélységesen unalmas életet, az elbeszélés mégis idegfeszítően izgalmas, mert amíg a fiú a bélyegeit rendezgeti, a lány meg kötöget, fokozatosan kiszorulnak a házból. A lopakodó diktatúra allegóriájaként tartják számon a művet.
Egyszer összeszedem magam (na, meg a szakirodalmat), és írok egy összehasonlító elemzést a két műről.
Misztériumszámba megy (én annak veszem), amikor a versek kiválasztanak egy jelentéssel bíró véletlen időszakot az egymással való beszélgetésre, mintha valakinek a fejében randevúzni akarnának, vagy egybe akarnának esni, vagy egyenesen egymásba. Ez a két vers egymás mellett szól most a fejemben. És erről most kivételesen nem az internet algoritmusai tehetnek. Az offline valóságban habarodtak egymásba. Bennem.
Szécsi Margit: Címer
Se oroszlán, se olajág, se cifra mező - címeremben Uram, Uram, se pénz, se erő, de én hálok a világgal, nem énvelem ő.
Ady Endre: Ne lássatok meg
Ne adjatok rám aranyos palástot, Nem kell a gyémántos korona, De vigyétek a víg csörgő-sapkát is S tarka köpenyeg sem kell soha.
Szürke-országnak vagyok a királya, Láthatlan trónom nekem ragyog. Amíg nem láttok, nem ékesíttek, Nem rubrikáztok, addig: vagyok.
Határokon járok örökké, mindig csak a határokon; ami inneni, ami elérhető: végül is fájni kezd, fájni, hogy megtudjam az odaátot, s hazudom is, hogy megtudom, vár a határokon a szent hazugság, a remény, vár – várom, várjuk mindannyian, itt, a határokon; tágul a határ, követem, indulok, megyek – tágul a határ, így lesz átléphetetlen, így leszek egyre gazdagabb, s annál sóvárabb, minél gazdagabb. Határokon járok örökké, örökké hazudom magamnak is, nektek is - mindenkinek! -: hogy átlépem majd, magammal viszem szomorú poggyászként a Földet, -: megvámolják majd, mert van, van határ, amelyen át nem engedik poggyászomnak gyilkos felét, őrült felét, képmutató felét, hullafoltos felét, zimankós, havakkal könnyező, halállal teljes felét, és elválik, igen, elválik a hazugság a reménytől, millió-éves házasság után, s addig is, addig is, járom a határt, járva járom, s minél könnyebb poggyásszal lépek át majd, annál mélyebb nyomokat hagyok a talajban.
„Az ember nem visszatekint az időre, inkább keresztülnéz rajta, lefelé, akár a vízen. Néha ez bukkan a felszínre, néha az, néha semmi. Semmi nem múlik el.” (M. Atwood Macskaszem című regényéből)
"Nem hiszek az elmúlásban, nem hiszek abban, hogy ami volt az valaha elmúlt, és olyan mintha soha se lett volna, (…) mert azt gondolom, hogy ami és aki egyszer volt, állandóan és örökre jelen van minden időben, minden helyen és minden térben." (Kamp Salamon karnagy)
