„Amikor Augusto Perez az utcára lépett s a háza kapuja elé állt, jobb karját kiterjesztette, nyitott tenyerét lefelé fordította, és szemét az égnek irányítva, pillanatig mozdulatlanul állt e szoborszerű és fenkölt magatartásban. Nem, mintha meghódítani akarta volna a világot, hanem mert figyelte, ha esik-é. És mikor a kezehátán az esőcseppek üdítő hatását érezte, szemöldökét bosszúsan összevonta. De nem azért, mintha az eső miatt bosszankodott volna, hanem mert kénytelen volt az esernyőjét felnyitni. Hiszen oly elegánsnak, oly karcsúnak tetszett, a tokjában begöngyölve! A csukott esernyő épp oly elegáns, mint amilyen csunya a nyitott esernyő.
"Valóban szerencsétlenség – gondolta Augusto –ha az ember kénytelen a holmijának hasznát venni. A használat koptatja, rontja, s bizony tönkre is teszi a szépséget. A tárgyak legnemesebb hivatása, hogy szemléletül szolgáljanak az embernek. Milyen szép a narancs, mielőtt megesszük. Az égben egészen másképpen áll majd a dolog, amikor minden ténykedésünk az Isten szemléletére fog szorítkozni, vagy helyesebben kiterjedni. Ide lent, ebben a nyomorult életben, egyébbel nem törődünk, mint, hogy hasznát vegyük az Istennek. Mindig azon iparkodunk, hogy felnyissuk, mint az esernyőt, s megvédjen bennünket mindenféle baj ellen." (Unamuno: Köd)
A jó vers olyan, mint a hideg sör mikor megszomjazol A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics mikor megéhezel A jó vers fegyver amikor bekerít a tömeg A jó vers valami amivel keresztülsétálhatsz a halál utcáin A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj A jó vers bekeretezi a kínt és felakasztja a falra A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat Egy jó vers hozzásegít, hogy Mozarttal kezet rázhass Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz és nyerj Egy jó vers mindenre képes és ami a legfontosabb Egy jó vers tudja mikor kell abbahagyni
"– A lelkület felvesz egy bizonyos, századokra kötelező hajlásszöget, amely a révület és emlékezés felhőkbe vesző csúszdája, ezen keresztül toppannak elénk a felednivalók.
– Az elhatározás, hogy verset írok, ugyanis rajtahagyja majd érintését a szövegen.
– Csak a lélek ne adja hozzájárulását, mert a lélek, a költészettörténet tanúsága szerint, a leguniformizálhatóbb.
– Egyszerűen2 a vers nagyobb szabadságfokáról3 ismerhető fel. A költőiség örvénye, ha nem vigyáz, könnyen behúzza a költőt, majd messzire veti attól, ami voltaképpen foglalkoztatja.
– A 3szabadságfok nagyon foghegyről hangzik, pösze és nedves, mint a megnevező vakmerőség szavai általában. Ezeket a csúf teljesítményeket többnyire az 2egyszerűenvezeti be.
– A verset azonban be is kell tudni fejezni; ez olyan, mint mikor az ember a lufit4 fújja, fújja, és egy idő múlva az elkezd visszafújni. Ügyes csavarintással kell megakadályozni, hogy elszökjön, ami benne van. Nagy gumipattogás hallatszik.
– 4Tisztelet és kézrátétel azoknak, akiktől először hallottam ezt a kedves szót.
– Aki megtiltja magának a befejezést és helytállásra kötelezi magát a befejezhetetlenségben, bízhat abban, hogy megnyílnak az ég költői csatornái és csoda útján, ingyen és leleplező erőltetettség nélkül majd mégis vége szakad a folyamatnak egy olyan ponton, amilyenre senki, de főleg a költő számít legkevésbé: az a pont egyenértékű lesz mindazzal, ami megelőzi.
– A versíráshoz nélkülözhetetlen egy olyan belső mosoly, ami elég huncut és rezignált is egyszerre, de van átható tekintete is." (Részlet.)
„Egyszer régen, nagyon régen élt egy öreg szerzetes egy öreg kolostorban. Pambe volt a neve. Egyszer elültetett egy kiszáradt fát a hegyoldalban, éppúgy, mint én – és azt mondta a tanítványának, egy fiatal szerzetesnek, hogy öntözze azt a kiszáradt fát, minden áldott nap, amíg ki nem hajt újra. Ettől kezdve mindennap korán reggel Iván megtöltött egy edényt vízzel és útnak indult. Felment a hegyoldalba és megöntözte a kiszáradt fát. Este, amikor már besötétedett, visszatért a kolostorba. Így ment ez három éven át minden áldott nap. És egyszer, amikor felment a hegyoldalba, látja, hogy a fa telis-tele van rügyekkel. Mondjon akárki, amit akar, a módszeresség mégiscsak nagyszerű dolog. Tudod fiam, ha az ember mindennap pontosan ugyanazt a dolgot csinálná, mint egy szertartást, változatlan rendszeresen, a napnak ugyanazon az órájában, egészen más lenne a világ. Valami feltétlenül megváltozna, ez nem is kétséges.”
"Elpuhult lelkek mézes disznóhúsnak nevezik az emberhúst. Túl édesnek találják, viszolyognak tőle, azt híresztelik, hogy túlzott fogyasztása álmatlanságot okoz, elvásítja a fogakat, mi több, búskomorságra, öngyilkosságra és vérfertőző gondolatokra sarkall.
Ezek puhány, öreg katonák téveszméi, akik ostoba babonákkal akarják a fiatalokat a harctól visszatartani.
Hiszen mi tehetné teljesebbé és tökéletesebbé egy harcos győzelmét, ha nem az, hogy félelem és bosszúvágy nélkül falatozik az ellenségei húsából?
Hogy nemcsak az asszonyait, a földjeit, a szolgáit, a javait teszi magáévá, hanem a legtitkosabb érzéseit és gondolatait is… Léteznek bölcsek, akik szerint az emberhús nemcsak bátorrá és állhatatossá tesz, hanem megajándékoz az örök ifjúság mámorító élményével is. Aki felfalja az ellenségeit, az képtelen lesz megöregedni.
(…) Az emberhús kellemetlenül édes ízét petrezselyemből és a csalánlevélből készült mártás segítségével ellensúlyozhatjuk. A legporhanyósabb a gyerekek húsa, de sajnos ez a legédeskésebb is. A csalánleveles mártáshoz érdemes valamennyi paszternákot keverni, így gondos előkészítés mellett a gyerekhús is könnyen összetéveszthető a malachússal! Az érzelgősebb harcosok olykor-olykor persze sajnálják a csaták után feláldozott kislányokat és kisfiúkat. Ám ha a levágásra kiszemelt gyerek belátja, hogy halála nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, és ha nem puszta beletörődéssel, hanem örömmel fogadja az elkerülhetetlen véget, akkor nem olyan viszolyogtató a húsának édeskés mellékíze.
Az emberhúson hizlalt katonák rettenthetetlenek, mert a legyőzött ellenség földöntúli erővel ajándékozza meg őket…
Similis simili gaudet, ahogy Rómában mondják a bölcsek.
(…) Végy egy szép combot, egy csipetnyi zsályát és három gerezd fokhagymát…
Riolda nem volt képes tovább olvasni I. Bandemag őrült eszmefuttatásait. A királyét, aki egy kicsinyke sziget közepén élt a rabszolgáival és tizenegy megmaradt katonájával, és közben egy emberhússal táplált Tökéletes Hadsereg élén akarta Írországot és Angliát lerohanni.
Egyetlen nélkülözésekkel teli tél ilyen gyötrelmes őrületbe hajszolta?
Vagy a lelkifurdalását akarta a hadseregszervezéssel csillapítani?
Elhitetni magával, hogy nem gyilkos, hanem tudós feltaláló? Bölcsebb, mint a bizánci Szent Pantaleon? Nem kegyetlen őrült, hanem a hadtudomány megújítója, művelt és körültekintő „szakíró”?
Riolda felsóhajtott. Éjszaka kiosont az öbölbe, és mikor a köd elhomályosította az égboltot, elégette a pergamencsíkokat.
Megfogadta, hogy gyümölcsön és kenyéren él ezentúl."
(Bánki Éva: A húsevés hasznáról és káráról -- részlet az "Összetört idő" című regényből)
„A létezésnek éppúgy megvan a maga szigorú hierarchiája, akár egy valódi színműnek, hol kétségtelenül különválik a mellékszerep a főszereptől, de a mellékfigurák nélkül a darab éppúgy összeomlana, mint a főhős kiiktatásával. Az emberi lét nem kevésbé függ a növényi, állati és ásványi világtól, mint fordítva. Ellenkezőleg. Egy csillag megvan emberek nélkül, de ember csak valamely csillagon vetheti meg a lábát. Az ember magasabb rendű, mint a kő, de a kő függetlenebb az embernél. Miféle kifürkészhetetlen egyensúly ez? A lét egyedül így emelkedhet, hogy növekvő minősége egyre növekvő szükséggel köti az elhagyott lépcsőfokokhoz?” (Pilinszky János)
