Tudod, társnőm, az ember olyan tétova, zavaros képződmény, még a magamfajta eszélyes lény is. Hol fatalista, hol csak szeszélyes és gyenge, lökdösik pillanatszülte vágyak. Közben fél is, amolyan fedett félelem ez, elfedik feladatok, közeli célok, mert az ember tervező állat. A tervezés reflex – mint a nyálkiválasztás vagy a pupilla szűkülése-tágulása a fényviszonyoknak megfelelően. És persze dolgozom: köddarabokat dolgozok át jéggé. A fordítás egy szabadabb neme ez: az ősz lágy, nyirkos impresszionizmusát eltolom a tél rideg realizmusa felé. Úgynevezett színházi fordítás ez a saját belső színpadom számára, hol én vagyok a rendező s nemkülönben az összes szereplő is. Más aspektusból nézve, már ami a költő és a vers, úr és szolga viszonyát illeti, a szolga én voltam.
„Hosszú éveken át csak arra kérte Istent, ne büntesse azzal, hogy előbb kelljen meghalnia, mint Rebecának. Valahányszor elment a háza előtt, és látta a pusztulás terjedését, jólesett éreznie, hogy Isten meghallgatja. Egy délután, miközben a tornácon hímezgetett, feltámadt benne a bizonyosság, hogy akkor is ott fog ülni, ugyanazon a helyen, ugyanúgy és ugyanabban a fényben, amikor majd meghozzák Rebeca halálhírét. Csak ült, és várta, mint aki levelet vár, és bizonyos, hogy volt idő, amikor letépkedte a gombjait, majd újra felvarrta őket, hogy a tétlenség ne tegye még hosszabbá és keservesebbé a várakozást. Senki se vette észre a házban, hogy Amaranta ekkoriban Rebecának sző gyönyörű szemfödelet. Később, amikor Aureliano Triste elmesélte, hogy Rebeca, összeaszott bőrével és néhány gyér hajszállal a koponyáján, úgy jelent meg előtte, mint egy látomás, Amaranta nem lepődött meg, mert a leírt kísértet pontosan olyan volt, amilyennek már régóta képzelte. Elhatározta, hogy majd rendbe hozza Rebeca holttestét, arca romjait kitölti paraffinnal, és a szentek hajából parókát készít neki. Gyönyörű hullát csinál belőle, s lenvászon szemfödéllel, bíborfodros, bársonybélésű koporsóban bocsátja a férgek rendelkezésére egy káprázatos gyászszertartás keretében. Annyi gyűlölettel szőtte a tervét, hogy egészen belereszketett a gondolatba: ugyanígy tenne akkor is, ha a szeretet vezérelné – de azért nem engedett a kétségeknek, s aprólékos gonddal tökéletesítette a részleteket, úgyhogy végül nem is szakértője, hanem virtuóza lett a halál szertartásainak. Csak azt az egyet felejtette ki iszonyatos tervéből, hogy Istenhez küldött fohászai netán hiábavalónak bizonyulnak, és ő hal meg előbb, nem pedig Rebeca. Amiként úgy is lett. De a legvégső pillanatban nem a kudarc érzése töltötte el, hanem ellenkezőleg, minden keserűségétől megszabadult, mert a halál abban a kegyben részesítette, hogy évekkel előre jelezte jövetelét. Egy forró déli órában pillantotta meg: ott varrogatott mellette a tornácon, nem sokkal azután, hogy Meme a zárdába ment. Azonnal ráismert, és egyáltalán nem látta félelmetesnek: hosszú hajú, kék ruhás asszony volt, a külseje kissé divatjamúlt, és némiképpen Pilar Ternerához hasonlított konyhalány korában. Fernanda többször is elment mellette, de nem látta meg, pedig a halál oly valóságos, oly emberi volt, hogy egyszer megkérte Amarantát, legyen szíves, és fűzze be a cérnát a tűjébe. A halál nem mondta meg, hogy mikor jön el érte, s azt se, hogy előbb üt-e az órája, mint Rebecának, csak azt hagyta meg, hogy a következő április hatodikán kezdjen bele a saját szemfödelébe. Megengedte, hogy olyan dúsra és ékesre hímezze, amilyenre akarja, de csak ha éppoly kötelességtudóan dolgozik rajta, mint a Rebecáén, és elárulta, hogy fájdalom, félelem és keserűség nélkül fog meghalni annak a napnak az estéjén, amikor befejezi a szemfedőt. Hogy lehetőleg minél több időt pocsékoljon, Amaranta a legvékonyabb lenfonalat választotta ki, és maga szőtte az anyagot. Akkora gondot fordított rá, hogy csupán ez a munka négy évig tartott. Aztán nekilátott a hímzésnek. Ahogy közeledett az elodázhatatlan vég, belátta, hogy munkáját csak valami csoda segítségével folytathatná Rebeca halálán túl is, de épp az odaadó figyelemben megtalálta azt a nyugalmat, amelyre szüksége volt, hogy beletörődhessen a kudarc gondolatába. Ekkor értette meg azt is, hogy miféle bűvös körben forgott Aureliano Buendía ezredes az aranyhalacskáival. A világ most már nem hatolhatott át a bőre felszínén, s a belseje védve maradt minden keserűségtől. Sajnálta, hogy nem évekkel előbb következett be ez a megvilágosodás, amikor még megtisztíthatta volna az emlékeit, új fényben építhette volna újjá a világmindenséget, és remegés nélkül emlékezhetett volna vissza Pietro Crespi alkonyi levendulaillatára, és Rebecát is kihalászhatta volna feneketlen nyomorúságából, nem a gyűlölet és nem is a szeretet által, hanem azzal a határtalan megértéssel, amely a magány gyümölcse. A gyűlölet, amit Meme szavaiból érzett ki egy este, nem azért rendítette meg, mert neki szólt, hanem mert önnön mását vélte felfedezni egy másik serdülőkorban, amely éppoly tisztának látszott, mint annak idején az övé, s mégis éppúgy megrontotta már a harag. De mivel ekkor már a legmélyebb belenyugvásba süllyedt, még az a bizonyosság sem kínozta, hogy a sorsán immár semmiképpen sem változtathat. Csak a szemfödelet akarta befejezni. Ahelyett, hogy felesleges cikornyákkal késleltette volna, mint kezdetben, inkább gyorsította a munkát. Egy héttel előbb kiszámította, hogy február negyedikére virradóra végzi majd az utolsó öltést, s az okairól mit sem szólva, megpróbálta rávenni Memét, hogy az utána való napra kitűzött klavikordkoncertet hozza előbbre, de Meme nem hallgatott rá. Amaranta ekkor mindent elkövetett, hogy még negyvennyolc óráig kitartson, s már-már azt gondolta, hogy a halál csakugyan kegyes hozzá, mert a február negyedikére virradó éjszakán a vihar tönkretette a villanytelepet. De másnap reggel nyolckor valóban elvégezte az utolsó öltést a legremekebb kézimunkán, amit női kéz valaha is alkotott, és minden drámaiság nélkül bejelentette, hogy estére meghal. Nemcsak a családot figyelmeztette, hanem az egész falut, mert kiötlötte, hogy egy egész élet fukarságát jóváteheti, ha egy utolsó szívességet tesz a világnak, és úgy gondolta, az lesz a legnagyobb szívesség, ha leveleket visz a holtaknak.”
"Jó reggelt! - mondta Micimackó. - Jó reggelt! - mondta Tigris. - Találtam itt a szobában egy másik Tigrist. Pedig azt hittem, hogy csak egyedül vagyok. Micimackó kiugrott az ágyból, és magyarázni kezdte, hogy tulajdonképpen mit kell érteni egy tükör alatt, illetve benne a tükörben. A legérdekesebb résznél tartott, amikor Tigris megszólalt. - Bocsáss meg, egy pillanatra - mondta -, de úgy látom, valami felmászott az asztalodra. - Ugyanekkor a Tigris hangos kurrogással és morgással rávetette magát az abrosz lecsüngő végére. Lerántotta, a földön hempergett vele, többször körülcsavarta magán, aztán vad tusakodás után kidugta belőle a fejét, és csak ennyit kérdezett értetlenül: - Nyertem? - Ez az én abroszom - mondta Micimackó, igyekezvén kigabalyítani Tigrist az abroszból. - Nem tudom, hogy hívják - mondta Tigris. - Ez arra való, hogy az asztalra tegyék, és rárakjanak mindenfélét - mondta Micimackó. - Akkor miért akart megharapni, mikor elfordultam? - kérdezte Tigris. - Nem hinném, hogy meg akart harapni. - Csak szeretett volna - mondta Tigris -, de én fürgébb voltam."
A szabadság nem valami tehetség, nem valami fuvallat, nem véres zászló, amit lelkes kamaszok fel s le hordozának. Nem is csatakiáltás (ó, még csak az kéne!). Hanem nevelés és fegyelem. Hogy tudd, mettől, meddig, merre. Hogy érezd, hibás vagy, sunyi, bátortalan, gyáva, lehetne három veséd, két májad, négy szíved, de hiába. Hiába, hiába. Minek az a sok nyűtt szenvedély, az a sok magyarázkodás, töprengés, mikor elég bevallani, hogy nem akarsz változni, hogy nem akarsz, hogy nem akarsz így, nem akarsz most, hogy soha nem akarsz eléggé. Hogy titkos szavakat rejtegetsz, hogy barátkozol az ellenségekkel, hogy elcsábulsz, hogy unatkozol, hogy megijedsz, hogy eltévedsz, hogy csak ábrándozni szeretsz
Irigyled a fákat? Hogy szabadok és sudárak? Mint akik szeszélyből, hűségből, vagy meggyőződésből őrzik a helyüket?
De minden fa kapaszkodik a földbe. A gyökereivel odaköti magát a helyére. Lehet bármilyen magas. Amíg a világ a világ, előttünk térdepel.
"Bo-Jack Horse-Man. Chaaaaaaaaaaaaaaapter One. Sóhaj. A legfontosabb a történet főhősével kapcsolatban, kezdettől fogva, a törékenysége. És az, mennyire próbálja rejtegetni. BoJack nem lehet törékeny, ellenben lehet sikeres, lehet zseniális, lehet szórakoztató, és lehetne releváns. Érzi, tudja, megszűnt releváns lenni, és az első évadban leginkább az motiválja, hogy ezt visszaszerezze. De miért szeretne valójában releváns lenni? Mert nem érti, mi történik vele. Nem tudja, ki ő. Amit BoJack mindig is hajszolt, amire bármit feltett volna, az a visszaigazolás, az életének, a döntéseinek kívülről jövő legitimálása – ezért is annyira érdekes például, amikor a Horsin’ Around közönség-kielégítő másodrangú árnyékából kitörni vágyva megalkotják a The BoJack Horseman Show-t, de mivel az túlságosan tetszik a csatornának, egy éjszaka alatt teljesen, a felismerhetetlenségig megmásítják az egészet, aminek óriás kudarc az eredménye. Diane megírja az életrajzot, de az egyáltalán nem úgy festi le BoJack-et, mint ahogy BoJack szeretné, hogy Diane lássa őt. Ezúttal jó ember szeretne lenni. Folyamatosan túl közel repül a naphoz, de talán mégis inkább a föld középpontjához repül túl közel, vagy egyszerre műveli mindkettőt, és végeredményben a semmi középpontja körül kering, BoJack egy fekete lyuk lendületével szeretné megkapni azt, amit soha nem kapott meg igazán, kielégítően, a szüleitől, a környezetétől: visszaigazolást arról, hogy jól csinálja, amit csinál. D ezt soha nem is kaphatja meg, mert erről nem létezik valós visszaigazolás. Nincs egy olyan objektív, kívülről jövő módszer, aminek a következményeként BoJack végre megnyugodhat azt illetően, hogy igen, valóban úgy lép, ahogy egy lónak lépnie kell. Például egy hídról le, mint Secretariat. Vagy egy párbaj során, a sötétben, pont rossz helyre, mint az apja. Hogy is lép a ló akkor tulajdonképpen?"
(In: Nagy Hajnal Csilla: Folytonos bizsergés a semmi középpontja körül)
Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért.
– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág.
Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.
A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott.
A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől.
– Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán.
Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk.
Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…!
Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára.
Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.
– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!
Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott.
A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny.
– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz!
Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.
Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg.
Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.
Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó!
Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett.
Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában.
– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!
Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak.
– Épp most?
– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.
– Ez a disznó az apád?
– Igen, azt hiszem, ő az.
– Annál jobb.
– De én…
– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?…
– Úgy rémlik, valami…
– Szereted?
– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.
– Akkor hát?
– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy…
– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét…
Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között.
Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón.
– Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.
Üldöznek. Meg akarnak ölni.
– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.
– Húszezer lírát adok, ha beenged.
– He?
– Húszezer lírát…
– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.
Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.
Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.
Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.
Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen.
Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!
Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.
Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd!
Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.
Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.
A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.
– Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra.
Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek.
– De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány.
– És neked? Neked is…
Közelebb hajoltak egymáshoz.
– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?
– Te is… neked is szörnyű az arcod.
Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.
Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl.
Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!
Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.
Fordította: Telegdi Polgár István
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
