"Egyik legkedvesebb szerzőm, Simone Weil rendkívül érdekes kategóriákat állít fel: van a személyes, van a személytelen és van a kollektív zóna. Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha. Előbb személyessé kell válni valaminek, s aztán lehet átlépni a személytelenbe. Itt tanyáznak szerinte az igazi nagy igazságok, és minden nagy mű a személytelenből táplálkozik. Kedves kis hasonlattal azt mondja, hogy egy kisfiú amíg rosszul oldja meg a feladatot, rajta hagyja személyisége nyomát. Ha tökéletesen oldja meg, személyisége semmiféle nyoma nem marad rajta a megoldott számtanpéldán.”
„A versben viszont van valami, és ez nyilván túlcsap a költő személyiségén, mert a költő önkívületi állapotában jön létre (mert ihlet van!), s az a különös, hogy ez az énvesztés tulajdonképpen ugyanakkor a legszemélyesebb is. Amikor elvesztjük önmagunkat, akkor nyerjük meg magunkat. S itt még szeretném hozzátenni, hogy ebben az értelemben minden jó vers, amikor íródik, ártatlan kéz műve. Ettől, hogy egy kicsit olyan tárgy jön létre, amibe az ember valahogy beleszeret: elkezd csinálni valamit, de ugyanakkor a tolla alatt keletkezik is valami… úgy is mondhatnám, csinálna valamit, de keletkezik a tolla alatt valami, amire egyszerűen nem kérdezi meg, hogy: miért? Miért ezt írtam? Miért pont így írtam? Még definiálni sem tudja, miért fogadja el, miért tartja befejezettnek, és miért nem tud – és nem is akar – rajta változtatni. Nem hiúságból. Egyszerűen bekövetkezett valami, keletkezett valami, ami (az ő számára legalábbis) valami eddig nem létezett evidenciát jelent. S itt, hogy világosabb legyek, talán kitérnék arra, hogy van az életünkben valami tragikus elem: nem élünk szinkronban önmagunkkal. Illetőleg: nagyon gyakran, a legtöbbnyire. Viszont minden vers, ami megüt egy bizonyos mértéket, s főként a nagyoknál, mint Rimbaud vagy Shakespeare, minden sor és minden betű és minden vessző önmagával szinkronban van. Akkor keletkezik, amikor keletkezik, és tökéletesen azonos önmagával. Idevág egy kicsit, amit Simone Weil mondott, hogy a művészet nagy lehetősége, hogy fiktív síkon megszülessék valami realitás, szemben az élettel, ahol reális síkon nagyon is gyakran fikciók közt vergődünk, és fikciókban élünk. S azt hiszem, itt kellene arra a kérdésedre választ keresnem – nagyon tapogatózom –, hogy végül is miért akar publikálni a költő? Tolla alatt megszületett egy „arc”, önállósult egy „arc”; olyan arc vagy tárgy, aminek az evidenciája megcsapta a költőt, s amit valamiképpen ajándékba kapott. Ha úgy érzi, hogy ő csinálta, akkor hiú lenne vagy lehetne, de szükségszerűen azt érzi, hogy ajándékba kapta. Mégis útjára bocsátja. De hogyan? Újabb kitérővel azt kell hogy mondjam, hogy végtelen boldog, amikor ez a szinkron, evidens valóság megjelenik szűkös életében, de írás közben nem szabad ennek örülnie, mert akkor – elrontja. Az áldozatnak is benne kell lennie az írásban: az áldozat elemének. (Ezt leginkább az előadóművészeknél lehet megfigyelni, például színészeknél: látszik, hogy küzd a színész a szerepéért, belekerül a szerepe sodrába, megörül neki, s a közönség megdermed. A színésznek nem szabad örülnie, s azért nem, hogy a közönség örülhessen.) Még mindig a keletkezéspszichológiánál vagyunk ugyan, de már átlépünk abba a másik közegbe, amit kérdésed legvégére hagytál, hogy: miért engedi a költő útjára ezeket az ajándékba kapott „evidenciákat”? Már mondtam, hogy az biztos, hogy Rimbaud, amikor a verseit írta, vagy Verlaine, vagy József Attila (vagy bárki nagy költőt mondhatnék), az írás állapotában tökéletesen ártatlan volt. Más kérdés már az útra bocsátás. Énszerintem mindenfajta siker fölötti büszkeség vagy sikertelenség miatti sértettség valahogyan tisztátalan. De a versnek nem árt. Majdnemhogy azt merném mondani: az a költő magánügye. Nem tudom persze, más hogy van vele, például most is használom a szót, hogy: költő, költő, költő, de én magam sose érzem magamat költőnek. Amikor íráson kívüli állapotban vagyok – nem vagyok költő. Mikor írok, akkor meg – hangsúlyozom újra az ajándékelemet – attól nem vagyok az: mint egy koldus – csak kapok valamit.
– S mi történik azzal, amit a koldus kap? Amikor odaadja vagy visszaadja a világnak, amit kapott?
– Természetesen és egyszerűen fogalmazva: egy vers születése egy kicsit tényleg hasonlít egy gyerek születéséhez. Hiszen még az is benne van, hogy leválik szülejéről, és van, hogy el is tartja, és később segít rajta. A szülő is kiküldi a világba gyermekét, illetőleg hagyja, hogy leváljon róla, bár azt már nem tudja fölmérni, hogy ez a gyerek mit is fog művelni a világban…
– … s hogy a világ mit fog művelni a gyerekével…
– … A legszerencsésebb esetben talán szeretni fogják… Én nem azt mondom, hogy a költészet a legfölsőbb kommunikációs forma. De kétségtelenül van egy eleme, amit nevezhetünk metanyelvnek, s hogy ennek mi a szerepe, azt sokkal inkább el tudom képzelni akkor, ha arra gondolok, hogy egy olyan világban élnénk, amely ugyanilyen, mint a miénk, csak nincs benne művészet. Akkor azért érezném, hogy ha nem is a legfontosabb, de nagyon magasrendű metanyelv. Persze elképzelhető, hogy zavarokat is kelt ez a metanyelv, a művészet, tudniillik van egy nagyon keserves dolog itt, az, hogy van egy diabolikus művészi metanyelv is. S az a furcsa, hogy közepes mű diabolikusan megírva jobb, mint egy ártatlanul megírt közepes munka. Ártatlanul csak jó verset szabad írni, hogy az ne legyen unalmas. De tegyük fel, hogy verseimet szeretni fogják, és nem kérdezik meg, hogy ez a vers miért ilyen vagy olyan. Tehát evidensnek érzik, mint egy szeretett arcot. Rettenetes volna az élet szeretett arcok nélkül.” (Beszélgetések Pilinszky Jánossal)
"Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. A legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamelyik szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba, ezentúl a szörny még-nyugtalanabb, és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted. Gondozd, mert könnyen szelidül, és derék háziállat lesz belőle. Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók, túlbecézett vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak." (Weöres Sándor)
Minél erősebb a napsütés, annál mélyebb az árnyék sötétsége (Orosz Katalin: elfojtott vágyaink)
“C. G. Jung árnyékszemélyiségnek nevezi a leplezett, elfojtott tudattalan vágyakból, tulajdonságokból álló személyiségrészt, melyet nem él meg a személy, mivel azok a tudatosan választott életformával nem egyeztethetők össze. Felmerül a kérdés: akkor miért kell vele foglalkozni? Sőt, mi a jó abban, ha szabadjára eresztjük ösztöneinket? Az árnyékunkkal való szembenézés semmiképpen nem jelenti azt, hogy mostantól bármit csinálhatunk. Az ok, ami miatt mégis foglalkozni kell vele, hogy a teljes elfojtás, a tudomásul nem vétel jelentős feszültséggel jár. Ez a feszültség bizonyos életkorban vagy élethelyzetben annyira felerősödhet, hogy elveszi energiánkat, úgy érezhetjük, valami nincs rendben velünk. Megtörténhet, hogy türelmetlenné, idegessé válunk, már nem tudunk uralkodni magunkon, kitör belőlünk a harag, vagy levertek, depressziósak leszünk. Gyakran testi tünetekben is kifejeződik az energiahiány. Az árnyék tudatosítása nem az ösztönök elszabadítását jelenti, hanem annak tudomásulvételét, hogy igazából milyenek vagyunk. Meg kell tanulnunk elfogadni magunkat jó és rossz tulajdonságainkkal együtt, mert így tudjuk csak viselkedésünket valódi kívánságainkkal összhangba hozni. Ahogy Weöres Sándor idézete is tanítja. Nem csak morálisan elfogadhatatlan, sötét vágyak kerülnek az árnyékszemélyiségbe. Gyakran kreatív, alkotó tendenciákat is elfojtunk, melyek a családi hagyományokba nem férnek bele. A pozitív, nemes, önfeláldozó eszményi magatartásra való hajlamot is épp úgy el lehet nyomni, különösen bizonyos társadalmi rétegekben. Ahol nem divat a szép szó, ahol minden fekete és szöges, ott a rejtett mélyben az elnyomott jóság iránti vágyat találjuk. Természetesen hiába hívnánk fel erre egy ilyen egyén figyelmét, hiszen tudatával tiltakozik az ellen, ami a tudattalanjában van.” (Orosz Katalin: Elfojtott vágyaink)
„A költészetben az oxymoron (ellentétes vagy összeférhetetelen jelentésű szerkezet) örökíti meg: pl. „édes mostoha” (József Attila), „édes-jó iszony”, „lágy erőszak”, „emelkedő zuhanás” (Pilinszky János), „imádtunk átkozódva” (Ady), „sosem-volt-megtörtént ölelés” (Petri György), „boldog, szomorú dal” (Kosztolányi) stb.” (in: Vajdics Anikó: ODI ET AMO. Ambivalencia és egyensúly a pszichodrámában. Pszichodráma záródolgozat.)
„One learns to talk well only when one has renounced life for a time. That’s the price. Speaking is almost a resurrection in relation to life. Speech is another life from when one does not speak. So to live in speech one must pass through the death of life without speech. (…) there is a kind of ascetic role that stops one from talking well until one sees life with detachment. We balance, that’s why we pass from silence to words. We swing between the two because it’s the movement of life. From everyday life one rises to a life we call superior. The thinking life.” (Brice Parain, in: Vivre sa vie, Jean-Luc Godard)
WARNING! ACHTUNG! ADVERTENCIA! Az alábbi szöveg, ha tartalmaz is őszinte valóságelemeket, a teljes igazságtartalmat verbális hendikepjeim miatt nem tudom garantálni. Ennek ellenére, megpróbálom a lehetetlent, és igyekszem a lehető legpontosabban fogalmazni. Megértésüket előre is köszönöm. A pózmentesség sem garantált, ezért külön elnézést kérek. Minden amit „mondok”, felhasználható ellenem a későbbiekben. WARNING VÉGE
Rohadtul nem érdekel, hogy lájkol-e valaki, vagy, hogy én megtehetem-e. Mint írtam, nem a tetszésnyilvánítás eszközét látom a lájkokban, csak szeretem jelezni, ha megfordulok valakinél. Virtuális nemi identitásom: szövegbuzi. HeteroTEXTuális szövegbuzi vagyok.
Az illető, akit korábban említettem, nem tiltott meg nekem semmit. Finoman megkért. Én azóta önként tiszteletben tartom a kérését. Nem dacból, nem sértődöttségből, nem gúnyból. Hallgatólagos szerződést kötöttünk. Megtehetném, hogy szétlájkolom az oldalát, de tartom magam a „szerződéshez”. Én még olyan világba születettem, ahol nem kellett mindent írásba fektetni. Azért tartottam fontosnak megjegyezni ezt a dolgot, hogy jelezzem, emlékszem a megállapodásra. Bármilyen hihetetlennek tűnik, számomra ez egy elfogadható dolog. Nem vagyunk egyformák. Én pedig nem vagyok isten, hogy saját képemre akarjam formálni a világot. (Még csak az kéne! Isten őrizz, hogy csupa olyan ember járkáljon körülöttem, mint amilyen én vagyok. Meg is őrülnék.)
Nagyon fontosnak tartom, hogy ez világos legyen. Én ehhez most nagyon szeretném tartani magamat, ezért most egy ideig nem fogom a DOKK-on bizonyos naplókat olvasni.
Ha félreérthető voltam, utólag is elnézést kérek. És ha valaki úgy érzi, túlbuzgóságomban feleslegesen kavartam meg az állóvizet, őt is megkövetem: nem akartam bántani senkit.
Vajdics Anikó
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
