„Csak a káosz és a züllés folyamatos, ezeket nem kell terjeszteni, terjednek maguktól. Mindig megleptek Illés Endre kijelentései, hogy szeret elsőnek olvasni egy kéziratot, mert az olyan, mintha elsőnek lépne érintetlen hómezőre. A könyv szeretete nála kibővült a kézirat szeretetével. A kézirat a könyv előtti utolsó állomás. A könyv: a megvalósult kézirat. Könyvkiadót vezetett, és úgy értett a könyvhöz, mint egy gyakorlott könyvtervező, vagy nyomdász. Ez meglátszott a könyvtárán is. Mi, könyvekkel dolgozók, a könyveket szerszámoknak tekintjük, melyeket használunk, elhasználunk, s ha munkánkban valamelyikre nincs többé szükségünk, évekre a polcon felejtjük. Mikor Illés Endre a könyvtáráról ír, olyan, mintha barátairól, mestereiről, szerelmeiről írna, mintha a Nyugat szerkesztőségi délutánjáról írna egy Duna-parti kávéházban, leeresztett vasredőnyök mögött. Megírta és elmondta, micsoda játékokat játszik könyveivel: egymás mellé helyezi a barátokat, különös megfontolásokból helyüket cserélgeti, néha kajánul párosítja az ellenségeket. Az ő könyvtára sohasem volt szerszámraktár vagy szobadísz, hanem élő, mint egy növény. Lakása egyetlen nagy könyvtár volt, mely az előszobában kezdődött, és ha leült valamelyik polc alá, mintha társaságba telepedett volna. Emlékszem, mennyi gondjába került újabb és újabb könyvszekrényeket csináltatnia, és úgy elrendeznie a könyveket, mint kertész a virágait. Rossz írókat és rossz könyveket is őrzött, mintha mindig figyelmeztetni akarná magát, hogy az élet nem csupán jó dolgokból áll. De még ezek a művek is átvették, átérezték az ő értékrendjét, s bizonyos röstelkedéssel foglaltak helyet a polcon. a könyvkereskedésekben közömbösen sorakoznak egymás szomszédságában fércművek és remekművek. Egy könyvesbolt mindig személytelen. Illés Endre könyvtára nem volt könyvkereskedés. A könyvek hálása, amiért megérintik, kézbe veszik őket.” (Sőtér István)
Ez a részlet lehet, hogy többet sugall, mint amennyit a teljes történet nyújt. Nem akarnék felesleges várakozást kelteni. A hübrisztofíliával mint terminussal életemben először találkoztam. Hátha más is. Szép ronda szó.
"– A többszörös személyiség egyelőre még csak elméletben létezik, Unai. Még senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy a valóságban is előfordulnak. Én csak Alvart ismeresem. Hol a diagnózis? Ki állítja rajtad kívül, hogy ő csak egy "alter"? Még mindig nem érti! Hogyan értessem meg vele, mibe keveredett? Csüggedten zuhantam vissza a kórházi ágyra. Nagyon jól tették az istenek, hogy a türelem képességével is felruháztak, de Esti naivitását már nem lehetett cérnával bírni. Kifogytam a béketűrésből. – Estíbaliz, te javíthatatlanul hübrisztofiliás vagy! – vágtam az arcába. – Bűnözőkhöz vonzódom? Miért jössz most nekem ezzel? – Akit gyerekkorában sokat bántalmaztak, később is hajlamos lesz erőszaktevőkhöz vonzódni. Sade márki rajongója, Madeleine is hübrisztofíliában szenvedett." (Eva Saenz García de Urturi: Az idő urai
Apámban a muzsika megfagyott. Nem lírizált. Arányok érdekelték, S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.
Az én fejembe, bárhogy erőltették, Nem ment a számtan s geometria. Álom-part felé hullámzott a vérem, És költő lett az építész fia.
Sokáig azt hittem, a dal egészen Anyám lelkén át sugárzott belém, Tűzhely-oltáron feláldozott vére Lappangó cseppje minden költemény.
A nem sejtett apai örökségre Eszméltet most mások ajkán a szó: "Bár lelke lágy, a verse vas-szilárd, Nem áradozó, nem is olvadó Ő az építők fajából való."
Én építész!... a versek építésze!... Apám, nézd titkos törvényét a vérnek: Oly távoleső mesterségeink Valahol látod, mégis összeérnek.
Való igaz: én is csak építettem, Egy-egy sor vas-traverzét róttam át A vers-épületen, - és megvetettem A fölösleges ornamentikát.
Való igaz: mindíg volt alapom, A mélybe ástam szigorú falat. Úgy hágtam emeletről-emeletre, S szerettem a nagy, nemes vonalat.
Való igaz: mindíg volt teteje Költeményemnek - s néha tornya is, S nem játékból, de azért építettem, Hogy lelkek lakhassanak abban is.
Való igaz: bennem sem olvadott Egészen fel a megfagyott zene. De vámon vesztve, réven nyertem én, S versem gátja lett versem ereje.
Én építész... a versek építésze... Örvénylő, mély törvénye van a vérnek: Új formát ölt és más dimenziót... Apám, köszönöm ezt az örökséget.
„Ó sírni, sírni, sírni, Mint nem sírt senki még Az elsüllyedt boldogság után, Mint nem sírt senki még Legfelső pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud?” (Kölcsey Ferenc)
„Lopva és lopva szerettem, öleltem, ettem, bűnös voltam, bűnösként szégyenkeztem, gyönyörködtem a visszásságban, sírtam félelmemben, harag és harag gyűlt szívemben.” (Petőcz András)
„Elkattintom visszafelé-nyílt sírom, sírok: sírok, ah, épp csak, kajlán, mint a cserélt csap, forró jön hidegen, s fordítva, a hetvenek így a meghomorult köszörüldét újítják, keserültét vágyásoknak, a nadrágnak de-kiültét, s ábrándnak.” (Tandori Dezső)
„Azt hiszem. Azt hiszem, hogy szeretlek; lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” (Pilinszky János)
„Megszokod, mint a falu a harangot, egymás után sírni, nevetni, sírni; ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett, hogy minek is kell sort sor után írni.” (Kántor Péter)
’„Nem értem. Túlvilági gyönyörűség”, lihegted és rögtön elaludtál. Feltérdeltem az ágyra. Előszőr volt így – sírtam. Először s utoljára.”' (Faludy György)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
