"A megtörténhetés illúzióját fenn kell tartani. Ez az egyetlen törvény, mely az írót kötelezi… Legjobb tehát úgy venni, hogy az egész regény költött, mint ahogy költött is… Mert hiszen az író kitölti a hézagokat saját fantáziájával, nagyít, zsugorít, elhallgat, amint az ő művészi érzéke megkívánja." (Mikszáth Kálmán)
Ügyesek az algoritmusok. Az alábbi verset hozta elém 2019. februárjából. Kísértetiesen hasonlít egy naplóbejegyzésemre, amit pár napja tettem közzé. Nem olvastam ezt a verset. Vagy csak elfelejtettem, és akaratlanul is plagizáltam?
Csapó Angéla: Hálanapló
Akár a kardomba is dőlhetnék most, mint egy elfuserált regény végén, amiről kiderül, nem lesz megírva. Ezt bebuktam. Vagy bebuktuk, ki tudja. (Én nem.) Erre azt veszem észre, hogy a nap, ami ezt hozta, tízből minimum nyolcpontos. Váratlanul jó lett. Nem átallotta. Holtfáradtan és egymás után átesve az összes dolgon, ami a hátam közepére se kellett, az egészségi állapotomban a legcsekélyebb pozitív változás, a jövőm tekintetében a legcsekélyebb remény nélkül, ülök és fülig ér a szám. Öröm. Milyen rég volt, hogy utoljára itt járt. És már el is önt a hála, mert több billió sejt ordítja belőlem a világba, hogy nahát! Még mindig létezem.
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot, előre tudom, csak ha összefüggéstelen képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó, csak akkor érted meg, milyen iszonyú. Ez az én hangulatom, figyelj: előttem egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül a partján semmi. De mégis: képzelj el egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz: a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan, mint egy kiégett, közömbös ember szeme, a napot ellopta valaki, de azért világos van, mondhatnám erős, sértő a fény. Az első hang belülről szólal meg ebben a csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted. Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz, mintha ebben a pillanatban érkeztél volna valami idegen csillagról. Sírni nem tudsz, megszorítod a saját kezedet, aztán egyszerre rájössz, hogy fázol. Rettenetesen fázol.
"Pokoli hónapok következtek. Az élelmiszerutánpótlás megszűnt, a piacok üresen tátongtak. A külterületen élő rokonainkkal nem tarthattuk a kapcsolatot. Héctor Dicastillo minden diplomáciai mesterkedése ellenére sem jutott át az ostromzáron. Mivel a falakon túlról nem érkezett egyetlen üzenet sem, nem tudhattuk, mi lett a sorsa a külső védhelyeknek. A főstrázsamester a bűntetések bűntetéseként élte meg a helyzetet. Az arcáról lehervadt az örökös mosoly. Odalent esténként órákon át fújták a takarodót, vagy úgy tettek, mintha támadásra készülődnének, hogy a végkimerülésig ébren tartsanak bennünket. A halotak napjára még évekkel később is haraggal emlékeztünk vissza, a király katonái ugyanis órákon át mászkáltak a várfal mellett, és frissen sült vadhúst hordoztak körbe a lovuk hátán. A vörösborban pácolt őzhús és a rozmaringos vaddisznópecsenye illata ellen a falak nem nyújtottak védelmet. Voltak, aki nem tudtak ellenállni a kísértésnek: felmentek az őrtoronyba, és a lőréseken kihajolva szívták magukba a csábító szagokat. Sírva mentek haza."
