NAPLÓK: czékmány sándor DOKK-lét Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 03:00 Összes olvasás: 9251| 7. | [tulajdonos]: reggel.hu | 2017-12-05 10:11 |
reggel.hu
vetített zászlók a templom falán
a tornyokon még száradó harangszó
lemeszelt árnyékával az éjszakából
kikeveredő napot épp kivégzik
a vár fokára ábrákat rajzolok
egy-két eltévedt golyó
és kalapács
ami éppen ütne de nincs
hogyan
és mit
és miért sem
kételyeim lapos pályáján
kitört térkővek közt sistergő város
**
kinyitott szemben
reggelenként
fel-felvillanó
történéstörmelék amit
magára hagy az ébredés
hogy filmként
pergesse magát
egyre nehezülő
lélegzetekkel tűri ahogy az agy
sejtek összerakják
a szakadozó eseményeket
mielőtt elkenődnek végleg
részleteiken
**
járok a dolgaim után
nézem a lábam előtti fények változásait
elképzelem hogy valaki figyel
mozgásomtól rekeszizma összerándul
kitágítja mögöttem a látóteret
búcsúzóul hozzámcsippent egy szemrésnyi égboltot
és visszaballag
hátha történik vele valami otthon is
**
ahol felnőtt megöregedett folyamatosan
meghalt
volt amikor az íróasztal fiókjában
néha a klaviatúra betűhalmazán
de többnyire erdőt járt
barlangot
néha képeken történt vele a történelem
például géppuskák
torkolattüzében szétfröccsenő árnyékok közt
a nyers téglafalon
kikapcsol
elmegy
színlátásra vakokat oktat
nagy meggyőződéssel hirdeti az ember-
istenek elmúlását
bár tudja hogy a háborúk elkerülhetetlenek
mégis hiszi hogy minden esetben elkerülhető
ezért soha nem tépi fel mellén az inget
a tisztánlátás együgyű áldozataként
odüsszeusz lett
aki rég hazatért és moslékot önt a disznói elé
béke van
árnyalatnyi habbal a felszínen
ami pont arra elég
hogy ne látszódjanak a mélység zavaros áramlatai
amikben alig mozdul a sötét vagy ha mozdul is
úgy kapaszkodik magába mint a barlangok
üregeit felhasogató szikla
szavai
kertjében a bokrok
mindent lefednek
rend van köztük
vadul burjánzó bokrok rendje
ha kipusztítaná őket maradna
a szikes homokon tengődő gaz vagy még az sem
**
keres valamit ami több mint egy porszem
egy porszem igazságával
plakátórák
és felgyújtott város
értékei nélkül elfutni nem tud
szavak szerepek tűnnek el
legyint
kacat volt mind
**
még mindig azt hiszi
hogy most hagyják el maradék reményei
ki tudja honnan származó mondatok
trükköznek vele
mintha belebetonoznák egy robbanásba
**
pillanatnyilag sűrűn esik a hó
a résnyire nyitott ajtón asztalomig
fújja a szél hűvös pazarlása
az életnek
elképzelek egy kerti padot
a belőle kiszakadó sötétség most éppen
nem tart sehova szemek fénylenek
körülötte de nem tudja mit látnak
látnak-e
egyáltalán bármit is
olyan érzése van most mint gyerekkorában
amikor szeretett volna benézni a tükör mögé
hideg sejtéstől borzongva
hogy talán ott
a végtelenhez tapadva láthatná meg igazi magát
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 6. | stando: 81 | 2017-11-25 08:15 | | :) Isten éltessen, Sándor! | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | [tulajdonos]: 57 sor | 2017-11-24 09:39 | 57 sor
a falak ösztönlények
a falak közelében mindenki ösztönlénnyé változik
beleszalad a sötétbe
és várja hogy a pokol felkínálja számára a lelkét
mint autóknál a gumicsere
kész lelkeket lehet rendelni
ki ki tetszése és választott útviszonya szerint
a pokollelkek érdekesebb mintázatúak és
lényegesen jobban tapadnak a valósághoz
a velük elérhető sebesség csak kozmikus mértékekben
léphető
ellentétben a jólelkekkel
akik abszolút mértékben súlytalanok
a legegyszerűbb közegellenállás is le tudja
bénítani őket
irgalmatlanul kicsi a kockázatvállalási koefficiensük
így nem csoda ha készletkiárusításuk alkalmával
sem találkozol sorbanállókkal
bárki testébe könnyűszerrel beleéli magát
de ugyanolyan könnyedséggel ki is lökődik
néha a torkodban dobog
de csak azért
hogy emlékeztessen az időre
aki tulajdonképpen maga az Isten
csak még nem tud róla
átszivárog a téren úgy hogy nem érzékeli saját magát
mert egyidejűleg mindenhol ott van és mindenben
tehát soha sehol
kitapogatja olykor a szándékainkat
de mert értelmezési tartományain kívülre esnek a
következményei
nem foglalkozik velünk
tenyerét
a szemére szorítja
és biztosan tudja ha ő nem lát senkit
akkor őt sem látja senki
ujjai között néha átszivárog a hité-
ből fakadó tanácstalanság
hogy amikor megszűnünk számára
megszűnik-e ő is
hajszálrepedésnek érzi magát az univerzumon
és egyre tágul
viszonyítási pontjai
mint a késve induló vonatok menetrendjeibe
berajzolt számok
kipergetik magukból a valóságot
lehet
ő is rég rájött
hogy nincs szüksége már önmagára sem
elvesztek benne a dátumvonalak
de haladékot kapott az újjászületésre
és így csak szenilis vigyorral vár
mintha nem is benne történne
minden alkalommal
a végtelenszer ismétlődő rosszlelkek sormintáin át
a valami újra történő sóvárgása
a jónak
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 3. | Kiss Anna Mária: DOKK-lét | 2017-11-20 17:50 | És persze. A hetedik te magad légy. Könnyesbe facsarodtam. Anna
útközben persze rájössz, hogy már rég maga alá temetett
sőt, te maga vagy a fal, ahogy az utazásod is, szótlanná
vált együttlét mélységgel és magassággal, elhagyott szavak
amiknek már nincs, de talán soha nem is volt értelmük, de
néztél velük, világokat láttál bennük, vendégként és be-
fogadóként egyaránt, túlfokozott bizalommal néztél át
másokon, ettől néha azt hitted, szabad vagy, pedig csak
folyamatosan visszatértél oda, ahonnan elindulni is kép-
telen voltál | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | maszat: sors | 2017-11-20 17:27 | Nem tudom eldönteni mi is a helyzett, de a dokk kitermel olyan szellemi alkotásokat, amelyek azért megállnák a helyüket bárhol. A világon bárhol..
Szerintem ez is valami ilyesmi, aminek a tartalma azért a számomra elkeserítõ tud lenni. Pont úgy mint pl. Madách Az ember tragédiája mûve. Persze nem kell félreérteni, ez nem olyan nagyszabású nyílván
és a téma is más. | |
| 1. | [tulajdonos]: paprikaskrumpli | 2017-11-20 16:48 | 81 sor
1
már régesrég nem játszod a szereped, pedig még mindig
ugyanazt az álarcot viseled, változatlan vagy, csak az ár-
nyékod lett kisebb, sokkal kisebb, az idő annyira el-
koptatta, hogy ha szeretnéd sem tudnád maholnap meg-
különböztetni magadtól, járóképtelen lett, akárcsak a
gondolataid, benne elképzeléseid a világról, ahol rönk-
ként úsztatod magad a sarkáig, és ha visszafordulsz
már nemigen látsz a nyomodban senkit
2
persze ez a te hibád is lehet, soha nem próbáltad meg for-
mába faragni magad, gyenge voltál beismerni az igazad
mások hazugságaival szemben, határt kerestél folyton, és
mindig magadba ütköztél, ez is egy olyan gondolat, amin
megint csak leállsz percekig töprengeni, hogy van-e képe
értelme a szónak vagy megint csak üres provokáció, ahogy
a tekintetek is folyton elfordulnak, mikor színpadra lépsz
holott nem szerepet játszol, egyszerűen csak megpróbálod
önmagad szerepként elviselni
3
nem mondhatni, hogy hagyomány lettél, másolat vagy, egy
saját arcról készült szánalmas másolata a magadénak, és
még csak nem is sejted, hogy az eredetit, hol, milyen körül-
mények között hagytad magára, elképzelésed ugyan van
de a bizonyíték már rég nincs birtokodban, pontosabban
másokra hagytad, hogy játszanak el téged, és szomorúan
tapasztalod, hogy ezek a mások is te voltál, és ideg-
enként keresik az átjárót önmagukhoz, és még csak nem
is sejtik, hogy soha nem voltak, csak vannak
4
előfordul, hogy valaki emléke eszedbe jut, aztán szét-
hullik, porvihar lesz belőle, amiben árnyként kavarogsz
vagy vánszorogsz benne, mint amikor kivertek, és
csendben, a legutolsó pillanatig vissza-visszanézegetve
méregetted az egyre tömörebb távolságot, tanulmányozod
közben a csend titkát, ami szintén te, de idegen a belőle
kiszivárgó sötét, mintha por lenne az is, napon átütő
rozsdafolt, valamit folyton kérdezni akarsz tőle, mert
biztosra veszed, hogy volt közöd hozzá, de már nem tudod
5
mikor
létezésed megpróbálod rögzíteni, elhalványodik a köréd
kapart árok, ugyanúgy mégy el, ahogy megérkeztél
november lesz akkor is, tökéletes pontossággal mellőzve
a felesleges évszakokat, jelentősége csak a hullámzó
sorokba zárt vesszőknek lesz, amik talán az árnyékaid is
voltak, egybezárva és elválasztva a fény hamis kész
tetéseitől, néha-néha felriasztott álmaid között próbáltál
szövetségest találni magad ellen, aztán felhagytál ezzel is
6
hogy a végén újra a helyére kerüljön minden abból a sok
hiábavalóságból, amiket egyszer magadba terveztél, falak
lettek mind, átjáró és kapaszkodó nélküli gyűrődésként
állítva, hogy akkor mégiscsak én, mert kicsit magam is
benne felejtve, mintha a szomszéd utcából tartanék haza-
felé, de elfelejtettem, hogy merre kell befordulnom
és kedvem sem, hogy eldöntsem, érdemes lenne-e még bár-
merre is, lehet-e ennél mélyebbre, ahol már töltésként
viselkedik a fal, védelmet nyújt, de sejtelmed sincs, mitől
7
útközben persze rájössz, hogy már rég maga alá temetett
sőt, te maga vagy a fal, ahogy az utazásod is, szótlanná
vált együttlét mélységgel és magassággal, elhagyott szavak
amiknek már nincs, de talán soha nem is volt értelmük, de
néztél velük, világokat láttál bennük, vendégként és be-
fogadóként egyaránt, túlfokozott bizalommal néztél át
másokon, ettől néha azt hitted, szabad vagy, pedig csak
folyamatosan visszatértél oda, ahonnan elindulni is kép-
telen voltál
8
ki kellene menni néha a parti sétányra, szilárd talajt
fogni a talpam alá, elfelejteni ezt a bukdácsoló együtt-
létet a hullámveréssel, ahol talán a szél sem, csak az üres
hányatott bizalom, kevés kék a horizont ívében, és máris
himbálod magad előre-hátra, és újra, és újra felméred
mintha számítana is valamit a mérlegen, hogy mennyit
mocorogtál rajta, néha érintetlenséget érzel, és
magashegyi havak sivárságával töltöd fel a horhosok
repedések, sziklaélek kiáltványait
9
aztán lefújod őket, mintha ott sem lettél volna, túl közel
voltak a széphez, de ettől a tekinteted csak homályosabb
lett, túl messzire kerültél az igazságodtól, de az is lehet
hogy túl közel, a saját nézőpontod itt már nem számít, a-
hogy mások nézőpontja is csak, mint bolygók az igazság
körül, de lényegében nem tud vele mit kezdeni, álarccá
gyűri hát a megérzést, valami tévedhetetlennek hitt eszme
kötőanyagába áldozva fel a maga hitét, hogy időt állóvá
tegye a falat, ami talán nem is kellene, hogy ott legyen
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
