Nem tudom, hogy van-e létjogosultsága az irodalomban a minimalizmusnak. Én minden esetre a letisztult, egyszerű formát szeretem, funkciója legyen a dolgoknak. A lakásom sem zsúfolt, felesleges tárgyaknak helye nincs. Közlendőmet is elintézem pár szóban. Megértenek így is. Lehet, hogy nem vagyok jó beszélgetőpartner. De aki ismer, az a csendből is megért engem. Vagy csak úgy képzelem? Ennek ellenére szeretem hallgatni az embereket. Jó...nem mindenkit.
Az emlékeim közt kutatok, de szomorúan veszem tudomásul, hogy nagyon sok kiesett a fejemből. Vagy nagyon mélyen eltemettem őket. Nem tudom, de fáj. Édesszüleimet sem tudom felidézni. Pedig szerettem őket. Gyermekeim kiskora sem jut eszembe. A betegségemnek tudható-e be, vagy nem tudom, mire gondoljak. Irományaim többsége a képzelet műve. De hogyan lehet emlékek nélkül képzelegni? Ahhoz sokfelé kellene járnom, de bezártam magam mögött és előtt az ajtókat. Gyáva lennék? Lehet, hogy nem tudok szembesülni a valósággal? Vagy annyi fájdalom, szomorúság gyűlt össze bennem, hogy képtelen vagyok nyitni a Világra? Mostanában ilyen dolgokon agyalok. Azt hiszem, nem ártana a nehéz fizikai munka, és akkor az izmaim, nem az agyam fájna. Írás közben rájöttem az igazságra. Nosza, tenni a visszahúzó erők ellen! Szurkolok magamnak.
Írtam mindezt nem is olyan régen. Nem változtam. Január viszont változást hoz az életemben. Egy alapítványhoz mehetek dolgozni.