NAPLÓK: Vendég Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 00:50 Összes olvasás: 15867| 20. | [tulajdonos]: Feltörekvő ifjúság | 2019-06-26 06:21 |
Új bejegyzés Apokrif Online
A felnőttség kora lejárt (Feketemosó)
Készítő: apokrifonline
Régi naplók olvasása, régi sms-ek pakolgatása közben a bele-belepillantás, aktiválódik a szív és a nosztalgia, hova lettek a legszebb éveim párhuzamosan azzal, hogy mekkora hülye voltam, itt van feketén és fehéren, minden naivitásom, minden forró kakaó selymességű, giccses vágyam – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.
Nagy Éva
Távlatokból is nehéz észrevenni a változást, aztán meg mégis találok egy jó szempontot. Hogy kb. pont egy éve láttam meg először a lakást, amiben élek, ami egyszer tényleg otthon lesz. Ahol automatikus a wificsatlakozás, ahol a legjobb, míg mindenütt csak simán jó, tudom, hol vannak a villanykapcsolók, csak azért botlom meg a bútorokban, mert béna vagyok, nem azért mert nem tudom, mi merre van.
Az otthon kicsit olyan, mint egy állat vagy gyerek. Nem mondom, hogy lélegzik (bár most a friss beázáson a penész biztosan, köszönöm, felsőszomszéd hitvány vízvezeték-szerelője!), de idomulunk egymáshoz, valahogyan él, és ami a legfontosabb szempont, akármilyen nevetségesen hangzik: felelősek vagyunk egymásért. Az én dolgom, hogy minden működjön funkcionálisan és esztétikailag egyaránt, cserébe ő meg pihe-puhán körülvesz, jól érzem magam tőle és igyekszik teljesíteni alapküldetését, hogy az igazi otthonom legyen. Ennek mentén prosperáló gondolat végigmerengeni egy év viharait, hogy mi minden lett, és akkor talán én is közelebb vagyok valami olyasféleséghez, amilyennek lenni akarnék. Aminek a léte viselhető. Valamiért elég sokáig úgy tűnt, hogy a magam fejlődésének biztosan van egy végpontja, csak meg kell oda érkezni, elfogadom, hogy csatakosan és lehorzsoltan, de majd megállapodik ez a kuszaság. Nem hangzik nagyon izgin, de néha egy kis unalmat el tudnék viselni magammal kapcsolatban.
Folyamatosan a nemtudomság, folyamatosan a keresés, zsákutca, tévelygések. Öröm a stabil pontoknál, aztán keserű szájhúzás, nem valószínű, hogy mindegyik stabil pont marad, tudom már, hogy nincsen olyan, szívem kis kuglófjának annyi egyetlen mazsolája volt már.
Megnyugtató, biztosan az öregedéssel is így lesz (Kit áltatok? Így van.), észrevétlenül. Így van, hogy szerencsére nem egyik reggelről a másik csipás hajnalra nem ismerek magamra a tükörben, hanem szép fokozatosan, és csak néha villámsújt a döbbenet, hogy már nem vagyok annyira ilyen, végképp nem olyan, mint amikor még. Régi naplók olvasása, régi sms-ek pakolgatása közben a bele-belepillantás, aktiválódik a szív és a nosztalgia, hova lettek a legszebb éveim párhuzamosan azzal, hogy mekkora hülye voltam, itt van feketén és fehéren, minden naivitásom, minden forró kakaó selymességű, giccses vágyam.
Átverés meg áltatás. Mintha ezek mindig olyan nagy felismerések lennének, amitől ugrik a főhős egy következő szintre, miután lefejelt minden gombát és bezsebelt a sok arannyal együtt minden tapasztalatot. Ehhez képest a főhős időről időre bővíti a listát flitteres unikornisos noteszében, hogy mennyi mindent kell rendbe rakni, mielőtt most már tényleg a nagybetűs élet felé merhet tekintgetni, és nem csak unottan pilinckázza arrébb az élet kapujának cirádás kapukulcsát. Hogy köszi, de ez nekem még nem kell.
Eközben meg mégiscsak sajátlábon állás, tisztes monogámia, szeretem a munkámat, úgy tűnik, ezek olyan valamirevaló dolgok. Jönnek erre a nagymamai gondolatok, hogy akkor meg mi bajom van, becsüljem meg a jódolgomat. Nincs is bajom, csak kellemetlenül érint, ha ez már a nagy komolyság és felelősség, legalábbis nagyon meg lennék lepve, ha ettől valami komolyembernek kéne éreznem magam. Pláne felelősnek.
Tériszonyatosan sokrétű, hogy mikor mondhatom magam rendes fölnőttnek, lehet, hogy fel is adom. Sőt, valószínűleg nem is akarom. És ez elég nagy felismerés, hogy valami ennyire messzinek érződik még mindig, attól mégiscsak igyekszem távol tartani magam. Akármilyen látványosan is kapálózhatok. Lehet, hogy mindössze az a baj, hogy a nagy mérföldkövek, amiknek a bűvöletében felnőttem – muhahaha kacag a főhős, hát épp ez az, hogy nem -, nem jelentenek ma már semmit. Nekem biztosan nem. Bár rá kellett arra jönnöm, hogy a tradicionális értékek követése és egy XX. századibb életstílus választás hasznomra is válhatott volna, ha takarosabb háziasszony lennék, akkor valószínűleg jobb lenne a lakásfelújítás is. Ha tudnék rántást csinálni, könnyedén menne a csomómentes glett is.
apokrifonline | 2019-06-26 - 01:47 | Címkék: Nagy Éva | Kategóriák: Feketemosó, Nagy Éva | URL: https://wp.me/ppH5K-5BE | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
