NAPLÓK: Vendég Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 10:38 Összes olvasás: 15887| 11. | [tulajdonos]: Cirkusz | 2019-05-17 07:08 | EGY ŐSZINTE MŰFAJ DICSÉRETE
Cirkuszban voltam.
Évek óta először.
Az alkonyat áttetsző fátylaiba bújó nyári liget,
a hallgatag séta idézte nosztalgia
a gyermekkor varázslatos hangulata után
vagy a kőszínházak nyári produkciója utáni csömör hívott,
menekített a manézs mellé.
Inkább az utóbbi.
A gyermekkor varázslata odabent érintett meg:
a komédiázásnak ez a hagyományosan gyermeteg
és nagyon is emberi műfaja
nem változott.
Őszinte és emberi maradt,
szólni tud ahhoz,
akinek lelkében nem ölte meg a gyermeket
a polgári nagyképűség.
Az elhatározás, hogy az évek számával és az egzisztenciával
»felnőtté« válik az ember.
A cirkusz nem nagyképű és nem hazug.
A produkciót produkciónak mondja,
az erőt és ügyességet erőnek és ügyességnek.
A bohócok százéves egyazon vicceit nem hirdeti irodalmi szellemességnek,
nem csap be,
tehát nem bosszant.
De hogy művészet híján való volna mindez?
A grácia?
A hajlékonyság?
Az artisztikum?
S a gyermekek és állatok mozdulataiból ellesett, lelkükből kilopott humor?
S az a gyermekkort visszavarázsoló hangulat, mely a primitív zenéből, a fűrészpor szagából — s bizonyára emlékeinkből is — áll össze?
De emlékeinket, melyek oly széppé festik a manézst, a cirkusztól kaptuk gyermekkorunkban: a varázslat szülője ez az ősi műfaj.
Az előadás még nem kezdődött meg.
A későn jövő 'nézők még helyüket keresik,
a perecárusok kiáltása egybefonódik a hegedűk cincogó hangolásával.
A cirkusz-szolgák egy része most próbálja a sorfalat az artista kijárónál,
mások a trapézt feszítik a manézs fölött.
Mindez a készülődés a szemünk láttára történik
nem titokban,
nem függönyök mögött,
már az előadás előtt bekapcsolódunk a cirkusz életének áramába.
S mindez még sincs titokzatosság nélkül.
Előre tudunk mindent, s mégis mint a meglepetés ránt majd magával az első ostorcsattanás, a táncoló lovak lábainak puha dobbanása.
De állatszámok most nincsenek.
A vad állatok kimúltak, a lovakat megettük bunkerlakó korunkban.
A bűvész, a Dummer August most jött haza deportálásból.
De ez ebben az esetben nem lényeges.
A lényeges, hogy az egymást követő számok: az ugrócsoport, a kötéltáncosok, a trapéz művészei nem csapják be a nézőt.
Itt legfeljebb az történhet, hogy rossz valamelyik produkció
vagy, hogy az egész műsor gyenge,
de cirkuszba menve nem tévedhetünk lelkiismeretlen kereskedőhöz,
aki verslábak helyett női lábakat,
szatíra helyett bárgyúságot,
szellemesség helyett, járványszerűen terjedő ostoba bemondásokat
csomagol az irodalom, a szellem staniclijébe.
A műsorban fellépő artisták nagyrészt öregedő emberek, akik évtizedek óta ugyanazokkal a betanult mozdulatokkal állnak a közönség elé.
De mégis minden fellépésük premier.
Elsősorban önmaguknak az.
A manézsban nem lehet rögtönözni.
A mindennap keserves munkájával tanult mozdulatokat nem szabad elvéteni, felcserélni.
A bukás itt valóban tragikus.
Nemcsak, mert törött nyakcsigolyába kerülhet, hanem azért is, mert a manézs egybeolvadása a nézőtérrel, a közelség oly nevetségessé tenne minden botlást, mintha a mellettünk ülő szomszédon kellene nevetni.
Hiába öltözik könnyedségbe és mosolyba a cirkuszi mutatvány, a néző azért is szereti az artistákat, mert »drukkol« értük,
s mert félti és szánja őket.
A néző együttérzése szereplő iránt néhol sem olyan erős, mint a cirkusziban.
A cirkusznak nem ízlésfejlesztés a szándéka
még mulattatva sem nevelni,
hanem mulattatni akar.
De, mint minden szép, a finom mozdulatok s mint minden mélyről fakadó humor, a bohócok mókázása is szebbé, mélyebbé teszi a lelket.
A Dummer August ormótlan cipőjébe bujtatta lábait a film legnagyobb zsenije, Chaplin.
Minden mozdulata, minden lépése visszautal a Dummer August botorkálására. Tragikuma is a vízzel nyakon öntött, orrára bukó bohóc nevetségességig fokozott tragikumából nőtt chaplinivé...
Ugyanígy, hány nagy színészé, akik éppen, mert nagy művészek, tudják és nem is tagadják ezt.
Hogy szégyellnék ilyen rokonságukat a cirkusszal a sanzonok s a villámtréfák szerzői.
Az előadás véget ért.
Most esteledik, a fák sárguló leveleit kékre festi az estébe hajló alkony.
Megyek a fák között, könnyedén, élmények nélkül, de mégsem üresen.
Fütyülni támad kedvem.
Gyermekkorunkat nem szabad elfelejtenünk, mert akkor menthetetlenül kikezdi lelkünket és csontjainkat az öregség.
Talán azért járnak cirkuszba az emberek, — gondolom — azok is, akik ezt szégyenkezve teszik, hogy újból s újból kortyolhassanak gyermekkoruk forrásának vizéből!
Hogy úgy lépjenek ki előadás után a ligetbe, mintha valaki kézen fogva vezetné őket.. .
Miért is mondtam el mindezt?
A cirkusznak, ez őszinte műfajnak dicséretéül.
Mert hazafelé menve a liget fái közül, nem bosszús szégyenkezés és fejfájás voltak útitársaim, mint a Szabó Jucik és az »irodalmi« bárok után, hanem jóérzése annak az önfeledt nevetésnek, mellyel Fernandónak, a bohócnak feleltem, mikor megette az égő gyertyát s oly jóízűen »tunkolt« ujjaival a gyertyatartóban.
Az ő dicséretéül, aki tisztességes ember és tudója mesterségének, mert arra vállalkozik, hogy tiszta derűt adjon a léleknek, s ezt teljesíti is. Zelk Zoltán
Fényszóró - 1. évf. 5. sz. (1945. augusztus 25.)
Zelk Zoltán írása
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
