NAPLÓK: Vendég Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 16:12 Összes olvasás: 15889| 56. | [tulajdonos]: Kozmikus történelem | 2020-01-14 06:36 | 2.3. A teremtés tánca
A legmagasabb szinteken az öntudatos életstatikum a végtelen teremtés táncában vesz részt. Itt mindent, amit ki lehet gondolni, létre lehet hozni, ki lehet cserélni, meg lehet tapasztalni. Itt az univerzumok végtelenjét találjuk, folyamatosan változva, még az univerzumokban használt dimenziók is váltakoznak. Ezen a szinten az egyén maga is szinte végtelen, egyszerre több univerzumot is megteremt és megtapasztal, személyiségek végtelen sorát vetíti ki, mégis az egyén még mindig egyéniség, elkülönült a többi egyéniségtől, akik szintén a teremtés táncában vesznek részt, és közöttük a tánc és a teremtés végtelensége áramlik.
Ez a szint a statikumok együttlétezése és itt mindenki – szándékait és céljait tekintve – Isten, és az egész egyetlen késztető ereje az, hogy a teremtés gazdagságát folyamatosan növeljék. Ezt az állapotot isteni és végtelen gyönyörnek tarthatjuk. Ez a nirvána, de inkább a végtelen valami, mint a végtelen semmi nirvánája.
Viszont mivel a végtelen végtelensége van adva ahhoz, hogy betöltsük, szinte törvényszerű, hogy minden követ felforgatnak a teremtés újabb és újabb változatai utáni kutatásban. Ennek keresése során jött létre az a gondolat, hogy egy új lény, aki a nulla-végtelen életstatikumból újonnan vált ki, új, a meglévőktől különböző teremtési rendszereket dolgozhat ki. Így az új lények valóban elkülönültek és a teremtés gazdagságához nagymértékben hozzájárultak.
Viszont a legeredetibb teremtések azoktól a lényektől származnak, akiket a már létező rendtől elkülönítenek és akiket nem fertőződnek meg attól, amit az idősebb lények teremtettek meg. Így jön létre az az elképzelés, hogy az új lények csapatát egyfajta anyaméhben különítik el, amelyben a saját kedvükre fejlődhetnek.
Mi most egy ilyen anyaméhben vagyunk és az általunk épített és belakott univerzumok teljes sora ebben az anyaméhben helyezkedik el. Amikor a fejlődésünket befejeztük, kilépünk az anyaméhből, az új teremtési rendszerünket magunkkal visszük a táncba és a teremtéseinket elkezdjük az idősebb lényekkel kicserélni. És majd egyszer, korszakok múlva, amikor a rendszerünk, az idősebbek rendszerének, és a kettő összes keverékének összes változatából az utolsó cseppet is kifacsartuk, egy olyan újabb lénycsoport felnevelődésére fogunk türelmetlenül várni, akik a saját csodáikat fogják nekünk bemutatni.
Nem számít, milyen sanyarú helyzetben vagyunk ma, a szenvedés tartama rövid az örökös gyönyörrel összehasonlítva. Amikor ezt a végső isteni állapotot eléred, a születés fájdalmait csekély árnak fogod találni.
Következik
2.4. Az anyaméh
Forrás: szabadzona.hu | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 55. | Vendég: beszúrás | [tulajdonos]: Kozmikus történelem 2. | 2020-01-09 09:43 | De az alapvető élet-statikum, (azaz a legfelső létező, a teremtő az), ami maga a változatlan semmi, felette áll a térnek és az időnek, ezért ez az elkülönülés nem lehet rá hatással. - Ha ezáltal nem lesz kevesebb, akkor újra elkülönülhet. - Ezentúl az alapvető semmi nézőpontjából tekintve az elkülönülések nem lehetnek egymás előtt vagy után, mivel az valóban időtlen, viszont az elkülönültek alacsonyabb nézőpontjából az elkülönült majdnem-statikum kigondolhatja azt, hogy az egyik a másik előtt különült el, így létrejön az idő.
Ezért nem igaz az, hogy "elfogyott az ISTEN". Nem teremt több lelket, 1,5 milló éve, és most a lelkekért folyik a harc.
Tudod, ez az az ismerős "hiánygazdálkodás", csak most a lelkekre van kidolgozva.
"fogytán az isten, 1,5 millió éve" Ezt tanítja Sz.M. | |
| 54. | [tulajdonos]: Kozmikus történelem 2. | [tulajdonos]: ha nem, akkor ezt most buktad | 2020-01-09 09:25 | 2.2. Kezdetben
Mielőtt bármi létezett, csak a semmi létezhetett. Viszont a természetfeletti semmiben lehetőségek rejlenek és a lehetőségek száma végtelen, hiszen a teremtések végtelensége származik belőle. Ha nem rejlene benne lehetőség, akkor mi sem léteznénk, és ha a lehetőségek száma korlátozott lenne, akkor már régen leálltunk volna.
Ezért a semmi minden idő és tér előtt létezett, így változatlan és leginkább statikumként lehet leírni.
Az anyag, az energia és a többi lehetséges forma csak térben és időben létezhet, ezért ezek másodrangú teremtések. A dolgok számolása és mérése a megszámolható dolgok létezésén múlik, ezért a matematika és maga a számolás is csak egy másodrangú teremtés. Így a semmi a számolás fogalma felett áll, nem kevés és nem sok, nem nulla és nem végtelen, szó szerint túllép a megszámlálhatóság határain.
A semmiben benne rejlik a gondolat lehetősége, de mivel semmire sem lehet gondolni addig, amíg valami meg nem teremtődött, ezért az első gondolatnak és az első teremtésnek egynek és ugyanannak kell lennie, ugyanis valamit ki kell gondolni azért, hogy létezhessen. Ezért a gondolás folyamata a végső alakjában maga a teremtés folyamata.
Ezen univerzum négy alapvető eleméből, az Anyagból, az Energiából, a Térből és az Időből csak a Tér az, amelyet a többi tényezőre való hivatkozás nélkül ki lehet gondolni. Ezért az első teremtésnek inkább térnek kell lennie, mint anyagnak, energiának vagy időnek.
KEZDETBEN A NULLA-VÉGTELEN STATIKUM KIGONDOLTA A TERET, ÉS A TÉR ALAPGONDOLATA AZ ELKÜLÖNÜLÉS ALAPGONDOLATA, ÉS AZ EGYETLEN DOLOG, AMITŐL EL LEHET KÜLÖNÜLNI, AZ AZ ÉLŐ STATIKUM MAGA VOLT.
De az alapvető élet-statikum, ami maga a változatlan semmi, felette áll a térnek és az időnek, ezért ez az elkülönülés nem lehet rá hatással. Ha ezáltal nem lesz kevesebb, akkor újra elkülönülhet. Ezentúl az alapvető semmi nézőpontjából tekintve az elkülönülések nem lehetnek egymás előtt vagy után, mivel az valóban időtlen, viszont az elkülönültek alacsonyabb nézőpontjából az elkülönült majdnem-statikum kigondolhatja azt, hogy az egyik a másik előtt különült el, így létrejön az idő.
Ezentúl ezek a majdnem-statikumok szintén semmik, amelyek a végtelen teremtés lehetőségével rendelkeznek, de már megtapasztalták az időt, azaz megtapasztalták azt, amit létrehoztak.
Amint azok, akik ki tudják gondolni, az alapvető semmitől elkülönültek, az elkülönülés folyamatát tovább alkalmazhatják és így a megteremtődik a létezés. A semmiből egy pozitívat és egy negatívat elő lehet hozni, miközben az összesített egyenlet nem változik. 1 - 1 = 0 = 2 - 2 = 0 = 256 - 256 stb. Az egyetlen különbség ezek között az elhatározás és az elhatározás a gondolat terméke. A gondolat maga így végtelen mennyiségű anyagot és energiát képes létrehozni.
A TÉR A RÉSZECSKÉK ELKÜLÖNÜLÉSE
AZ IDŐ AZ ESEMÉNYEK ELKÜLÖNÜLÉSE
AZ ÖNAZONOSSÁG (IDENTITÁS) A GONDOLATOK ELKÜLÖNÜLÉSE
Egy közbenső távolság szükséges ahhoz, hogy valamit megnézzünk vagy érzékeljünk.
Egy közbenső idő szükséges az érzelmekhez. Idő nélkül nincs sem veszteség, sem érzések.
Az önazonosság elkülönülése szükséges az elhatározáshoz. Önazonosság nélkül minden gondolat egy, ami maga a kozmikus mindenség passzív állapota. Ezért a valamire gondoláshoz vagy valami átgondolásához legalább egy kicsit el kell különülni az összes gondolattól és ezért valamennyire egyedinek kell lenni. Ezért az önazonosság szükséges az öntudathoz. Ezentúl a nulla-végtelen életstatikum nem egy öntudatos egység, hanem az összes létező vagy létrejöhető (vagy létezett) tudatosság összege. Ezért az nem ítélkezik vagy avatkozik közbe, hanem csak VAN.
AZ ANYAG AZ AZ ELGONDOLÁS, HOGY VALAMI OTT VAN
AZ ENERGIA VALAMI MEGTÖRTÉNTÉNEK A LEHETŐSÉGE
Mivel az alapvető semmi a tér és idő összes korlátján túlnyúlik, a tér és idő által korlátozott nézőpontunkból végtelennek és örökkévalónak tarthatjuk. Alapvető természete miatt mindig magasabbrendű lesz, mint a végtelen teremtés eddig elért legmagasabb foka , ezért mindig még további valamik végtelenségének teremtését fogja követelni azért, hogy a semmit kiegyensúlyozza. Ezért a teremtés hatóköre végtelen és örökkévaló. Mivel a semmi mindig velünk van, soha nem hiányzik nekünk. Az egyetlen hiány a valamiből (azokból a dolgokból, amik nem semmik) van, amiből mindig túl kevés lesz ahhoz, hogy a semmit tökéletesen ellensúlyozni tudja.
Az öntudatos majdnem-statikumok, amelyeket thetánnak (gondolati egységeknek) hívunk, magukat a teremtés folyamatosságával teszik teljessé. Csak amikor ez a teremtő képességük gátlódik vagy elfojtódik, érzik magukat rosszul.
Ezentúl az elkülönülés maga is egy elhatározás. A gondolatlények még mindig részei az eredeti statikumnak, ezért nincs szükségük arra, hogy visszacsatlakozzanak hozzá, mivel valójában soha nem hagyták el azt igazán. Ezen lények legmagasabb rendű állapota az, hogy a végső statikum cselekvő megnyilvánulásaként a teremtés végtelenségét a semmivel ellensúlyozzák. Az összes alacsonyabb állapot ezért egy kicsit kevésbé kedvező, de a jövendő teremtések kedvéért továbbra is fenntartják. | |
| 53. | [tulajdonos]: ha nem, akkor ezt most buktad | 2020-01-06 14:39 | Köszönöm, hogy visszajöttél közénk.
Először is, szeretnélek bemutatni, hogy megismerjen a világ, a Föld összes, olvasni tudó lakója.
A történetet, amit általad ismertünk meg, talán valaki megfilmesíti egyszer, mint a Csillagok háborúját, Vagy a Gyűrűk urát, és hatalmas siker lesz. Az összes mozi bemutatja majd. - vim-
A pilóta repült...
Jim Burtles, Egyesült Királyság
A pilóta magasan repült és megpróbálta bemutatni az utat.
Úttörő, filozófus és tanár volt.
Író, kommunikátor és prédikátor;
Egy ember, aki mindennap többet tett, mint az előzőn.
Egyszer azt mondta nekünk, hogy a gonosz elemi;
Úgy tűnik, szükségünk van arra, hogy a dolgok forróak
legyenek.
De azt mondta, nem kell rettenetes sok belőlük.
Mindennek alapvető mélysége van.
Ken Ogger nagyon különleges ember volt.
Korábban, mint "Isten töredékeiről" beszélt rólunk.
Ez olyan fogalom, amely nem igazán . . . , olyan furcsa.
Azt is mondta: "Szeresd és fogadd el! Annyit, amennyit csak
tudsz."
Sok szó, kifejezés és ötlet él általa.
Ne csak az, amit mondott, hanem minden írása is.
Még mindig ott vannak - mint nekem -, neked is.
Ken, még mindig itt van, csak a teste tűnt el.
2.1. Bevezetés
„Univerzumok hosszú során át süllyedtünk a jelenlegi állapotunkba. A haladóbb források látszólag mind tudatában vannak ennek, mindenekelőtt a tibeti iratok és L. Ron Hubbard 1952-es munkái.
Viszont eddig még senki nem nyújtott részletes leírást ezen univerzumok sorrendjéről vagy tulajdonságairól. Ha valóban egy istenszerű állapotból zuhantunk alá, akkor ezek az univerzumok is egyfajta süllyedő állapotsorozatot kell, hogy mutassanak, és a hanyatlás szerkezetének nagyjából tükröznie kell azt, hogy a jelenlegi állapotunkba hogyan jutottunk el.
Ez az írás a körvonalakat próbálja meg nagyjából felvázolni és egy olyan környezetet kíván biztosítani, amely a további kutatásokat igyekszik bátorítani. Azt nem tudom garantálni, hogy az itt megadott információk tökéletesen helyesek. Csak azt mondhatom, hogy elég közel állnak az igazsághoz. Viszont egy dologban biztos vagyok, a kép nem lehet egyszerűbb annál, mint amit itt bemutattam. Ha valahol hibát követtem el, az inkább a hiányzó dolgokkal kapcsolatos, nem pedig azzal, hogy túl sokat írtam le. Ennél kevesebb semmiképpen nem szolgálhat magyarázatul arra, hogy milyen mélyre buktunk.
Mielőtt a történelem tényleges tárgyalásába belekezdenék, fontosnak tartom, hogy meghatározzam az "univerzum" szó általam használt jelentését, mivel ezt a metafizika különböző területein sokszor pongyolán definiálják.
Univerzum alatt egy teljes tér-idő rendszert értek. Ezentúl a következő szövegben kifejezetten azokra a nagymértékben egyetértett univerzumokra gondolok, amelyekben mindannyian éltünk.
Az egyik és a másik univerzum terében található pontok között nincs egy-az-egyhez megfeleltetés. Egy univerzum több háromdimenziós síkot is tartalmazhat vagy akár más háromdimenziós terek (buborékok vagy zsebek) is csatlakozhatnak hozzá. Ezeket mind ugyanannak az univerzumnak tartom, ugyanis a tér pontjai leképezhetők, az idők egymásnak elég jól megfeleltethetők és a fizikai törvények hasonlóak. Viszont a ténylegesen különálló univerzumok egymáshoz nem kapcsolódnak közvetlenül és nincsenek azonos törvényeik. Megjegyzendő, hogy a különböző univerzumok között átviteli pontokat létrehozhatsz, de ezek csak összefüggés nélküli, mesterségesen összekapcsolt pontok.
A jelenlegi univerzumnak nagyon kötött fizikai törvényei vannak és a legjobban egy gépies MEST (matter, energy , space, time – azaz anyag, energia, tér és idő) irányultságú teremtésként lehet jellemezni. Az ezt közvetlenül megelőző a Mágia univerzuma volt, amelynek a fizikai törvényei nem voltak ilyen merevek. Ahogy a tudományos-fantasztikus irodalom az ezen univerzumbeli életünkre utal, úgy a fantasy irodalom a Mágia univerzumára utal vissza. Viszont még a Mágia univerzuma is igen fizikai és strukturált volt a saját környezetében. Ahogy ettől az univerzumtól visszafelé haladunk, úgy lesznek a korábbi univerzumok egyre kevésbé merevek és úgy engedelmeskednek egyre jobban a gondolatnak, amíg a legkorábbiakhoz el nem érünk, amelyekben a thetán (a szellem vagy az, ami gondolkodik) magasabbrendű, a fizikai jellegzetességek lényegtelenek és ezeket puszta szeszélyből meg lehet változtatni.
Most akkor térjünk vissza az út legelejére és állítsuk fel az univerzumok egymásutániságának fokozatait.”
| |
| 52. | [tulajdonos]: A művészet küldetése a világba | 2020-01-04 19:08 | n /részlet/
"Amíg gondolatainknál maradunk, addig szabadok lehetünk. Ám, ha a gondolatokat szavakba öltöztetjük, a szavak már nem tartoznak hozzánk. Mi minden lehet egy szóból, amit kimondtam! A másik ember felfogja ezt. Más emóciókkal, más érzésekkel veszi körül. A szó tovább él. Miközben a szó a jelenkor emberein át továbbszáll, erővé válik, amely azonban az emberből indult ki. Ez az ember karmája, amelyen keresztül összefügg a világgal, s ez a karma ismét visszahullhat rá. Itt már a szó által, amely saját létét éli, létrejöhet a tragikum, mert a szó nem hozzánk, hanem a nyelv géniuszához tartozik. Éppen manapság látjuk, hogy az emberiség, úgyszólván mindenütt, tragikus helyzetekre hajlamos, a nyelv, a szó túlértékelése révén. A népek a nyelvek szerint oszlanak meg, a nyelvek szerint akarnak tagozódni. Ez egy óriási tragédia alapja, amely még ebben az évszázadban rátör a világra. Ez a karma tragédiája. Ha beszélhetünk idejét múlta tragédiáról, mint a démoniság tragédiájáról, akkor beszélnünk kell a jövő tragédiájáról, mint a karma tragédiájáról is."
Rudolf Steiner
http://antropozofia.hu/ga276/ | |
| 51. | [tulajdonos]: Létezik-e maffia? | 2019-12-31 14:14 | „Soha nem éreztem úgy, hogy a kritizáláshoz külön jog kell, vagy amennyiben igen, úgy ezt a jogot mindenkinek biztosítja a magyar alkotmány. Ha arról beszélünk, ki az, akinek érdemes vagy a többi nézőnél „érdemesebb” kritikát írnia, arra azt mondanám: annak, aki rengeteget olvas, minden érdekli, ami irodalommal kapcsolatos, és ezért vagy a tanulmányai miatt egyrészt képes átlátni, alkotók műhelyek, műfajok vagy stílusok közti összefüggéseket és eltéréseket, másrészt rendelkezik a véleménye megfogalmazásához szükséges készségekkel.”
„Mindazonáltal kritikusi pályámon igen fontosnak tartom a rivaldafény megtapasztalását: biztos vagyok abban, hogy sokkal empatikusabb a viszonyom a színházhoz, mint ha soha nem találkoztam volna például azzal az érzéssel, hogyan tűnik el a rosszullét, a betegség egy csapásra a színpadra lépve, s mint tör rá ismét az emberre, „visszatérve” a mindennapi életbe. Meggyőződésem továbbá, hogy a kritikusi működéshez a művészéhez hasonló érzékenység kell, miközben persze sok minden más is, például elméleti, esztétikai felkészültség, íráskészség stb. – ne feledjük, a kritika irodalmi műfaj. De játékfilmek dramaturgiai munkatársaként azt is megtapasztaltam, milyen érzés értetlen, felszínes kritikát olvasni – ezt is igen fontos élménynek tartom kritikusi ténykedésem szempontjából.
Nyilatkozta a szakma két fontos képviselője: Szűcs Katalin Ágnes (Criticai Lapok) és Kovács Bálint (Index).
| |
| 50. | [tulajdonos]: Tölgyek | 2019-12-13 21:28 | Ylen Morisot
2016-11-12
A Vén Tölgy
Mihály a temetés után összepakolt magának egy hátizsákra való holmit, és felsétált a hegyre. Senkihez nem szólt közben, nem is válaszolt a kérdésekre. Köszönés nélkül csukta be a kertkaput maga után.
- Hagyd! - mondta a férfi a feleségének, amikor az nyúlt volna az apja karja után, hogy visszatartsa.
- Menjen csak! Egyedül akar maradni. Majd visszajön, ha kibúsulta magát!
Erzsike ebben kételkedett. Ismerte az apja makacs természetét, ha az egyszer valamit a fejébe vett, abból könnyen nem engedett!
A gyásznak tulajdonították a szokatlan viselkedését, és végül elfogadták. Nem tehettek mást.
Együtt lakott a nagycsalád a parasztportán, a fiatal pár a csecsemővel, és az asszonyka szülei. Generációk óta éltek, haltak meg itt az emberek, tovább örökítve a birtokot az utódoknak. Most, hogy a nagymama és Mihály is itt hagyta őket, szokatlanul nagy lett a ház hármójuknak.
A hegyoldalban volt egy kis faházuk. Még az egyik ősüktől maradt, aki erdész volt, és megtarthatott magának egy darabka ősfás erdőt. A megszürkült gerendaházat gondosan karban tartották, és néha kiadták nyaralóknak. Ide vonult el az öreg a világ elől a bánatával.
A házikó közelében, a tisztás szélén vénséges tölgyfa őrködött. Senki nem tudta a korát. Még a legöregebbek is úgy emlékeztek rá, hogy az ő gyerekkorukban is épp ilyen hatalmas volt. Lehetett már párszáz éves. Egyszer belecsapott a villám, felgyújtotta a belsejét, de a lángok kialudtak, és a fa diadalmasan tovább élt.
Mihály ennek a tövében szeretett üldögélni és elmélkedni. Ha a lánya ételt hozott neki, rá se figyelt, csak bámult valahová nagyon messze. Nem sokat evett, legtöbbször el is feledkezett az étkezésről.
Eljött a nyár. A forróság belopakodott az erdőbe is, végigperzselte a tisztás füvét. A patak párája enyhítette a lázas hőt, de a férfi bánatára nem hozott gyógyírt. Nem látta a vadvirágok táncát, szeme csak a távoli völgy páráját fürkészte, meg a magasban rohanó felhőket, mintha onnan várná közeledni az eltávozottat.
A fák ruhát váltottak, de a színorgia megszürkült, mikor rájuk nézett. A szeptemberi reggeli ködök egyre fentebb kúsztak a hegyoldalon, míg végül a tölgyfát is beborították a tövében merengő fekete alakkal.
"Hol van az örök
köd? A kerékvágásból
önmagadat most
kilököd. Vén tölgy
lépjél rá a fényútra,
szabaddá leszel, mint vadon puma"*.
Szavalta magában a verset újra, és újra. A szavak tolakodtak az agyába, nem tágítottak. Vágyódott nagyon elmenni innen. Az ő Erzsókja után. Az ágak bólogattak rá, megnyikordultak a szélben.
- Nem búsultál már eleget? - ripakodott rá a lánya egy napon. - Ideje lenne végre hazajönnöd! Itt a tél a nyakunkon, ha fenn maradsz, megfagysz!
- Nem lenne az olyan nagy baj - mondta rá csendesen Mihály.
- Na, ez szép! - zsémbeskedett vele az asszonylánya. - Kizökkenthetnéd végre magadat ebből a depressziós állapotból! Mire jó ez? Az anyámat ezzel ugyan fel nem támasztod! Te pedig még nem vagy öreg, még másik asszonyt is találhatsz magadnak!
- Ugyan lányom, hová gondolsz!
Azzal az ő részéről a társalgást befejezte. Nem válaszolt semmit, bármit is kiabált rá mérgében Erzsike. Visszaült a tölgyfa kidudorodó gyökerére, és kavicsokat kezdett hajigálni a patak vizébe, mint egy durcás gyerek.
- Na, ezzel a vén szamárral nem lehet mit kezdeni! - legyintett a fiatalasszony mérgesen, és dúlva-fúlva otthagyta a némaságba burkolózó apját.
Ám Erzsikét se puhafából faragták, a konokságot ő is megörökölte. Lejössz te még onnan - gondolta -, ha nem az én kedvemért, majd más szoknyája után!
Ettől kezdve nem vitt fel több ételt. Néhány napot várt, aztán megkérdezte a szomszédasszonyt, megtenné-e helyette?
Irma boldogan vállalta. Az ő ura már évekkel ezelőtt elment a túlvilágra, Mihály pedig mindig is tetszett neki. Gondolta, elérkezett az ő ideje. Lecsalogatja ő onnan, ha addig él is! De akkor már megtartja magának! Fogta a kosarat, és minden nap, ha esett, ha fújt, elindult felfelé az ösvényen.
Hideg fogadtatásban volt része. Jó szót nem kapott a szívességért, úgy tűnt, a férfi tudomást se akar venni róla. Hiába öltözött fel csinosan, hiába próbálta kitalálni, mire lenne itt fenn a legnagyobb szükség, hiába szólott kedvesen, csak a fagyos hallgatást kapta válaszul. Így telt el egy hónap.
- Gyere le Mihály a faluba! Mindjárt itt a tél, betemet a hó, mi lesz veled itt fenn? - kérlelte.
- Majd ha az öreg tölgy gyökereivel kilép a földből, szabaddá lesz és elindul a fényúton, akkor majd én is lemegyek innen - mondta végül az elképedt asszonynak, és hátat fordított neki.
- Kőből van a szíve a te apádnak! - fakadt ki otthon. - Már inkább holt, mint élő, valamiféle szellemalak lett belőle, nem férfi az már! Én ugyan fel nem megyek hozzá többé!
- Jaj, Irma, ha már te sem, akkor csak az angyalok segíthetnek! - sóhajtott Erzsike, és elsietett a falu piciny templomába, hogy gyertyát gyújtson, ahogy az asszonyok mindig is tették, ha kérésük volt.
Aznap éjjel Mihály álmodott.
A köd előólálkodott a fák közül, lopva, mint a tolvaj, és a sűrű fehérség kupolaként ráborult a tisztásra. A tölgy ágai karokként kinyúltak belőle és integetni kezdtek. A tejtenger hullámot vetett, erősödő szárnysuhogás rezegtette a levegőt. A barna levelek esőcseppekként ereszkedtek le a deres fűszálakra, felhőként rájuk borultak, kifehéredtek, és opálos fénnyel felragyogtak. Angyalok állták körül a vén fát. Hószín szárnyuk a földet söpörte, ajkaik mennyei dallamot dúdoltak. Az erdő körülöttük zúgott, hajladozott, suttogások, sóhajtások neszei kúsztak elő a rengetegből.
A földöntúli ragyogásból hang szólott:
- Erős lettél már! Dicső diadal a tiéd! Vén Tölgy, gyere, lépjél ki gyökereiddel a földből, és indulj el a Fényúton!
Mihály felriadt. Kint vészjóslóan zúgott a hegy, a szélrohamok nekirontottak a ház gerendafalának, s az nyikorgott, jajgatott eresztékeiben. A kandallóban ellobbant a tűz, a jeges szél végigsöpört a szobán.
Beburkolózott a takaróiba, s mivel nem tehetett mást, elaludt.
Az álma folytatódott. Az angyalok hozsannázva felemelkedtek az égbe, körgyűrűjükbe zárva vitték magukkal felfelé a vénséges fát. Törzsén az odú sötétje szélesen vigyorgott. A földön vakító fehérség maradt utánuk. Egy asszony közeledett a ház felé. Ő kilépett az ajtón, karját a látogatója dereka köré fűzte, érezte nőies illatát, forróságát, és elindult vele a távoli házak felé.
Arra ébredt, hogy megsüketült. Kinézett az ablakon. A szél elállt. Vastag paplanként hótakaró borult mindenre, az tompította le a hangokat. Megjött a tél.
Kilépett az ajtón. Átverekedte magát a hótorlaszon, és megrökönyödve a magasba nézett, ahol a tölgyfát kellett volna látnia, aztán le. A hatalmas, vaskos törzs és emberderéknyi ágak a lábai előtt feküdtek, végignyúltak az egész tisztáson. Gyökereinek maradék csonkjai az égre meredtek. Az odú sötétje szélesen vigyorgott. Csoda, hogy a faóriás nem a házikóra zuhant.
Mihály álldogált még egy darabig, tekintete végigpásztázott a hegyen, le a völgyig. Mintha keresett volna valakit. Aztán átmászott a nyugovóra tért fa derekán, és elindult a térdig érő puha hóban lefelé. A faluba.
*Flórián Róbert Szabolcs: Embervedlés
| |
| 49. | [tulajdonos]: egy az un. "dilettánsok" közül | 2019-12-08 10:25 | Úton
A gyermekotthonok kis lakóinak
Amikor beléptél, éppen azon tűnődtem, mikor vesztettem el az arcomat.
Az ölemben az a doboz volt, amit nem engedtem költözéskor kinyitni neked, azt mondtam,
mindenféle kacat van benne, lom. Most láthattad, hogy hazudtam, mert amikor felnéztem
észlelve, hogy te vagy az, aki belépett, hagytam, hogy belepillanthass. Direkt úgy tartottam,
lásd, fotók vannak benne, csupa-csupa csecsemő és kisgyermek fotó, fiú, lány vegyesen.
Kérdőn húztad fel a szemöldököd, én pedig a kezedbe nyomtam a dobozt, és azt kértem,
keresd meg, melyik vagyok én. Remegtem az izgalomtól, vajon jól vizsgázol-e.
Megkérdezted, apámra, vagy anyámra hasonlítok-e jobban. Láttam, megbotránkozol, amikor
azt feleltem, remélem, egyikükre sem. Nem magyarázkodtam, hagytam, gondolj rólam, amit
akarsz. Csodálkoztál, minek nekem ez a sok-sok fotó, de nem választoltam, feszülten
figyeltelek, hogy hogyan teszed félre egyiket a másik után. Ha egy-egy kisgyerek megtetszett
neked, kérdőn néztél rám, de egyszer sem reagáltam, a körmeimet figyeltem elmélyülten,
dünnyögtem is, hogy a költözéssel járó hercehurca tönkre tette a friss lakkozást… nem
tudhattad, hogy valójában minden idegszálammal rád koncentrálok, annyira akartam, hogy te
legyél az, aki megfejt engem.
Akik előtted voltak, úgy suhantak át az életemen, úgy szórtam ki őket az életemből, mintha
soha nem is lettek volna. Réka néha őrjöngött, mert hozzá jártak panaszkodni, őt hívták fel,
zaklatták, nem volt elég erős, hogy ajtót mutasson nekik, mint én, mert én többé nem
magyarázkodtam, senkivel sem álltam szóba, akit eltemettem a múltamban. Nem is volt
nehéz, soha senkihez sem ragaszkodtam, fáradt teherré vált egy idő után minden érdeklődés,
elvonták az időmet a kutatástól, amit egyedül szeretek csinálni, felbőszítettek oktalan
rajongásukkal, időigényükkel, követelőzésükkel.
Szeretem benned, hogy neked soha nem kell magyarázkodnom; valahol te is olyan
vagy, mint én, de mintha az én jó fonákom lennél, hát ezért kívántam, hogy keresd meg az
arcom, azt az igazit, amit valahol elveszítettem.
Mikor már minden képet kitettél a dobozból, és még egyre sem mondtad, hogy ez az,
megtaláltad!, akkor megkönnyebbültem, mert ezzel valóban megleltél. Ezek a képek mind egytől egyig lopott
fényképek voltak, egy sem rólam készült.
Minket sokszor vittek vendégségbe a nevelőink. Válogatott csoportban tereltek,
gyönyörű ruhánk nem volt a miénk, a modorunk sem, semmink sem, még a gondolatainkat is
mások határozták meg. Tudod, kegyetlen mostoha az állam.
Gyűlölöm a szüleimet, mert elhagytak.
26 éve dolgozom azon, hogy ezt a gyűlöletet fenntartsam.
Szeretném megtalálni őket, de csak azért, hogy az arcukba üvölthessem, mit tettek. Mert egy
éjjel kidobtak, mint fölös szaporulatot az alomból, az otthon küszöbén talált rám egy nevelő.
Anyám nyilván szajha volt, apám meg börtöntöltelék.
Azt mondtad, nem hiszed el, hogy ez a mélységes gyűlölet,/nem kell vessző/ meg ez a vad
szerelem valóban megférhet egymás mellett, pedig így van. Hidd el, aki nem tud gyűlölni, az
szeretni sem tud. Ez csak a skála két széle, a két véglet között még sok-sok árnyalat van.
Tudom, hogy ettől vagyok neked érdekes; soha nem tudhatod, meddig tart még a szerelmem,
újra és újra meg kell értem küzdened, mert ha egyszer elunlak, téged is kiszórlak, ahogy a
többit előtted. Én nagyon élvezem ezeket a lelki vergődéseket, ezek tesznek engem
valóságossá, élővé.
Ha vendégségbe tereltek minket, mindig azt a fényképet loptam el, amelyre a
legbüszkébbek voltak a házigazdáink. Mire hazavittem, már nem értek számomra semmit,
csak addig, amíg tudtam, hogy meg akarom szerezni, és törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e,
míg ott vagyunk, és amíg mutogatják. Később kiügyeskedtem, hogy visszamehessek, és
megfigyelhessem, ahogy sopánkodnak a háziak az eltűnt kép fölött. Játszottam, hogy
emlékszem, volt még egy képük, én is emlékszem, amit újra meg szeretnék nézni, pont az;
együtt keseregtem velük, ha nagyon bánták a veszteséget, még meg is könnyeztem, nekem
mindig könnyen ment a sírás. Elég volt arra gondolnom, hogy én szegény árva, és már
hullottak is a könnyeim, mint a záporeső… Igazán, szívből még sohasem sírtam. Ezért is
fizetnie kell a világnak, hogy könnyeket csikarjanak ki belőlem; mindenért bosszút állok, mert
cserbenhagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna vigyázniuk rám.
Olyan fotót soha nem hoztam el, amin apák, és anyák is voltak. Azoktól viszolyogtam. Mert
olyan mesterkéltek a gyerekeikkel, olyan nem igaziak, nem valóságosak.
Kamasz korom óta úgy járom az utcákat, hogy minden arcba belelesek, aki szembe jön
velem, hogy hátha egyszer rálelek az apámra vagy az anyámra, egy esetleges testvéremre.
Egyszer egy vad suhanc kinevetett és ajánlatot tett nekem. Obszcén volt, de izgalmas. Nagyon
kíváncsi voltam, mit érezhetett az anyám, ki akartam próbálni, de akkor nem mehettem volna
vissza az otthonba, és nem volt hova mennem, így ököllel a kamasz arcába vágtam, és amikor
láttam, hogy kibuggyan a vére és a könnye, futásnak eredtem, hazáig, azaz az otthonig meg
sem álltam. Majd kiszakadt a tüdőm, úgy lihegtem, de boldoggá tett a tudat, hogy valakin
megint bosszút álltam anyámért, magamért. Az egész gyerekkorom a bosszúról szólt; hadat
üzentem öntudatlanul is a felnőtt társadalomnak.
Az otthonban sokszor kaptam büntetést rám fogott, de valójában el nem követett
csínyekért. Ilyenkor a feljelentő bujdosott előlem, mert tudta, ha meglátom, szorul, irtózatosan
megverem. Mindig mindenkin bosszút álltam, nem kicsit, tudták ezt rólam a gyerekek, csak a
felnőttek hittek a mosolyomnak, a könnyeimnek.
Amikor egyszer majdnem elkéstünk az iskolából, mert a tükör előtt ácsorogtam hosszan,
nagyon megbüntettek. Minket iskolabusz vitt alsóban. Hogy nem találtak, összevissza
keresgéltek, mikor meglelt az egyik társam, és szólt a nevelőknek, hazatérés után az otthon
összes ablakát és tükrét le kellett mosnom, és leírnom százszor, hogy nem hivalkodom.
Persze, hogy az árulkodóval írattam meg a büntetésfeladatot, miután alaposan elvertem!
Én nem voltam sohasem hiú, sőt, csak meg akartam magamat tanulni, hogyha egyszer szembe
jönnének a szüleim, rájuk ismerhessek.
Amikor kicsik voltunk, sokszor álltunk a kerítés mellett és megszólítottunk idegeneket, de
volt, hogy csak kidugtuk a rácson koszos kis praclinkat és kéregettünk. Ha észrevették a
nevelők, megbüntettek. Soha nem volt szabad még játszanunk sem közel a kerítéshez.
Egyszer egy néni megállt a kerítésnél, és megszólított. Talán hároméves lehettem, még éppen
eszméltem. Csak a cipőjére emlékszem, szép piros, magas sarkú körömcipő volt. Ő velem
próbált meg beszélgetni, engem viszont csak a cipője érdekelt, nagyon megkívántam. Nem
feleltem, csak bámultam elnyílt szájjal, csöpögő orral a cipőt. A néni elunta, azt mondta, kis
hülye, és elkopogott. Akkor nagyon sokáig sírtam, ma sem tudom, miért. Azóta már nekem is
van olyan piros, kopogós, magas sarkú cipőm, sose volt rajtam, csak megvettem.
Réka nevette, amikor hozzá költöztem, és meglátta, milyen a ruhatáram. Kérdezte,
minek veszem ezeket a soha nem hordott, cifra holmikat, nem feleltem, becsuktam a
szekrényt, és felöltöztem a szokásos szürkébe.
Mindig mondod, hogy úgy öltözködöm, mint egy öregasszony; szürke és fekete minden, amit
eddig láttál rajtam, meglepődnél, ha kinyitnád a szekrényemet. Nem tudom, létezik-e
génemlékezet – talán onnan a tarka holmik szeretete, de számomra nyilvánosan
felvállalhatatlanok, mégis mindig újabbal és újabbal bővül a ruhatáram, az otthonban nagyon
ügyeltek arra, hogy igényesen öltözködjünk.
Amikor azt kérted, mutassam meg az otthont, ahol felnőttem, nagyon közel álltál hozzá, hogy
elhagyjalak. Aztán egy szép májusi napon, amikor kirándultunk, valahogy odakeveredtünk. A
kerítés pont olyan ütött-kopott volt, mint 8 éve, amikor elmentem. A kapu tárva, nyitva, talán
nyaraltak a gyerekek, te beszéltettél, mert azt hitted, így nem veszem észre, hogy besétáltunk.
Nem szóltál, fogtad a kezem, hallgattad a madarakat, egy percre meg is álltál, becsuktad a
szemed, fürdetted az arcod a napfényben. Néztem, hogy a szemed körül eddig nem észlelt
apró ráncokba ül a fény, és akkor elgyöngültem a rám törő szerelemtől, megriadtam, mert
rájöttem, milyen esendő vagy te is, és valamikor el foglak veszíteni. Elöntötte a szememet a
könny. Én nem tudok veszíteni, annyira vesztes vagyok már rég. Mikor kinyitottad a szemed
és rám mosolyogtál, durván megszorítottam a karod, hogy menjünk már végre, de egy
határozott mozdulattal beirányítottál a házba, tehetetlen voltam. Itt is nyitva volt minden, a
ház szinte tátongott ürességtől, csak egy takarítónő hurcolászott egy szőnyeget. Ránk
pillantott, nem köszönt, sietett tovább. Bevonszoltál a mosdóba, folyt a könnyem, apró
zsámolyok voltak a csap alatt. Kihúztam egyet és ráálltam, te elnevetted magad, mert le kellett
hajolnom, hogy láthassam magam a tükörben. És akkor megpillantottam az arcomat, kicsi
voltam, zilált hajú, copfos, maszatos, és kíváncsian néztem a nénit a tükörben, aki valamiért
annyira sírt. A kislány a tükörben elfintorodott, mert nem tetszett neki a szürke ruhám,
meghúzkodta a copfjait, végignézett gyönyörű ruháján, és nagyon elégedett volt magával.
Akkor megfordítottál, egy vonalba került a szemünk, láttam, ahogy az apró sárga pontok
szikrát vetnek az íriszeden, és letérdeltél előttem a hideg kövön, mondtál valamit
megindultan. Nem bírtam el a perc súlyát, visszafordultam a tükörhöz, és kértem, várj, míg
rájövök, mit is akarok. Nem akartam, hogy lásd, tele lett a szemem könnyel.
A kislány a tükörben nagyot szippantott az orrán, és akkor már tudtam, mi lesz a válasz a
kérdésedre.
Utoljára frissítve:2019. december 07., szombat 15:28
Címkék:
Novellák és kisprózák
Értékelés:
12345(5 szavazat)
Ferenczfi-Faragó Eszter
FERENCZFI-FARAGÓ ESZTER
Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már 5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok…
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...
KAPCSOLÓDÓ ELEMEK
http://ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/4235-uton.html?fbclid=IwAR2UFy0HkZKptn67nA60VpddTaGwJBjGEpxeP3ukha98wgBRkUAPGKQ5j1k | |
| 48. | [tulajdonos]: Ejha | 2019-12-07 12:21 | Lőrincz Katalin
Kamu
Csak ült a nappaliban, és nézett maga elé. Egyetlen szó csengett a fülébe, ezerszer is. Ízlelgette, kóstolgatta, de érteni nem értette. Miért mondta gyerekkori barátnője többször is azt neki, hogy „ez csak kamu”? A barátnője, aki őt mindig is erős nőnek tartotta.
Pedig, ha tudta volna, hogy az ereje a gyengeségéből fakad. Abból, hogy nagyon megszenved mindent, amíg le nem tudja tenni, de aztán már nem cipeli tovább. Nincsenek elüszkösített sebei, tudat alá tuszkolt haragjai, félreértett konfliktusai. Ezeket tisztázni szokta, s akár hibás, akár nem, mindig bocsánatot kér. Fontosabb neki a kapcsolat megtartása a büszkeségénél. Ami pedig így sem oldódik meg, azt kiforrja magából a lelke, mint ahogy a bor is kilöki magából a szutykot.
Most viszont történt valami, amit — úgy tűnik — sem megbeszélni, sem megemészteni nem tud.
Halottak napjára utazott el szülővárosába, ahol régi barátnője is lakik. Ilyenkor nem szoktak találkozni, hiszen mindenkinek sok sírt kell meglátogatnia, úgysem lenne idő hosszasan beszélgetni. De a sors úgy hozta, hogy éppen szembejöttek egymással a temetőben.
— Hogy vagy mostanában? — kérdezte barátnője, akivel telefonon is már régen beszélt.
— Köszönöm élek, kicsit betegeskedek.
— Az mit jelent?
— Magas a vérnyomásom, és szívritmuszavarom van.
— Ez csak kamu, azért mondod, hogy sajnáljalak — jött a válasz.
— Miért tenném?
— Mindig is manipuláltad a környezetedet. Már gimiben is azért jártál mini szoknyában, hogy tetsszél az angoltanárnak, mert nyelvérzéked az nem volt. Azért adott neked ötöst, mert „szimpatikus jelenség” voltál, ahogy ő fogalmazott évvégén. Én meg csak négyest kaptam, pedig nekem kellett az a jegy, a továbbtanulásomhoz.
— Tessék? Ezer éve nem láttuk egymást, s nekem esel ilyen ősrégi vádakkal? Miért nem mondtad akkor? Ez mostanáig a begyedben volt?
— Igen. És még az is, hogy könnyű neked, mert elváltál, és nem kell elszenvedned egy férfi állandó bántásait. Na, de egész életedben mindig a könnyű utat választottad…
— Hát ezt meg hogy érted?
— Hogy—hogy hogy?! Hát úgy, hogy nem tűrtél, hanem leléptél a házasságodból, s utána meg összejöttél azzal a fickóval, nem törődtél a gyerekeiddel, de a végén őt sem tudtad megtartani, s tessék, már megint a volt férjeddel élsz. Neked mindig kell valaki, hogy legyen kit manipulálni.
— Na, álljon meg a menet. Először is a temetőbe nem azért jöttünk, hogy egymással veszekedjünk. Másodszor pedig, 25 évig tűrtem a sok megcsalást, ami szinte folyamatos volt, de ezt te is tudod. Azzal a fickóval meg épp a gyerekeim miatt szakítottam, mert nem tudtam kettéhasadni. Végezetül pedig, a volt férjemmel mindketten egyedül maradtunk, miért ne lehetnénk újra együtt, hiszen van két gyermekünk is, még ha már fel is nőttek. Egy család vagyunk, ha nem is voltunk mindig egy pár.
— Rendben, ezt megválaszoltad. Mindig is mesterien gyártottad a magyarázatokat. Na de egyáltalán nem tűnsz betegnek! Miért mondod nekem, hogy szívritmuszavarod van? Akkor az arcod puffadt lenne, mint nekem volt, amikor az volt a bajom. De a tiéd szép, sima.
— Bocsánat, nem tehetek róla, ha nem puffadt az arcom. Nem akarom, hogy sajnálj, felejtsd el! Nincs semmi bajom.
— Na ugye! Tényleg kamuztál, hogy átverj, tudod, hogy aki sajnálatra méltó, azt jobban lehet szeretni. Ezzel akartál szeretetet kicsiholni belőlem? Ahelyett, hogy néha felhívnál! Arról nem is beszélve, hogy soha nem jössz el hozzám.
— Ne haragudj, mostanában nem akartam ennyit vezetni, a vasúti pályát meg már majdnem egy éve újítják, kétszer is át kell szállni. Nem vagyok most jól, nem jöttem. De te is elutazhattál volna hozzám!
— Igen, amikor legutóbb akartam, nem értél rá. Azt mondtad, hétvégén is bemész a munkahelyedre, annyi a dolgod. Az is kamu volt, biztos.
— Nem tudom, mi van veled, édes barátném, de én ezt nem hallgatom tovább. Egyre jobban kalimpál a szívem, sajnos épp a stressz okozza, úgy vettem észre. Inkább köszönjünk el, öleljük meg egymást, ne váljunk el haraggal!
— Ne érj hozzám! — kiáltotta, s közben hátralépett kettőt. S hogy nyomatékosítsa, hozzátette: „kiábrándító vagy”. Ezzel hátat fordított, és elment.
A nő csak állt, szoborrá dermedve, ekkora sértést régen kapott. Ráadásul nem is tett érte semmit. Az volt a bűne, hogy elpanaszolta a betegségét. Érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről, s összevissza ver.
— Csak meg ne szakadjon! — gondolta, mert annyira övön alulinak érezte barátnője váratlan kifakadását.
Lassan elindult édesanyja sírja felé, s közben potyogtak a könnyei. Legszívesebben utána futott volna a másiknak, de ezek után mit mondhatott volna? Netán hogy:
— Szeress, kérlek, még ha kiábrándítónak is látsz? Hát ezt így nem lehet megoldani. — Na de mit tegyek? Ez nagyon fáj. Ebbe belebetegszem! — állapította meg.
Gyorsan eltelt a halottak napja, s másnap hazautazott a 200 km—re lévő otthonába. Nagyon rágta magát ezen az egészen. Este felvette a telefont, s felhívta barátnőjét. Az mérgesen szólt bele:
— Mondjad — kezdte.
— Semmi, csak ne haragudj, ha valami olyat mondtam, amivel megbántottalak. De tudod, kutya rossz érzés ez a szívritmuszavar…
— Már megint ezzel jössz? Tegyük le! Szia. — és levágta.
A nő leült a kanapéra, és csak nézett maga elé. Semmit sem értett, csak azt tudta, ezt így nem lehet feldolgozni. Nincs magyarázat. Talán az volt a hiba, hogy őt mindig erősnek nevelték, s kifelé is ezt sugározta? Akkor is annak látszott, amikor minden baja volt?! Most meg, hogy kiesett a szerepéből, azzal, hogy beszélt egészségügyi gondjairól, talán a barátnője is megzavarodott?! Neki ő egy erős nő, akkor meg „mit játssza itt a gyengét?” — gondolhatta. S inkább megbántotta, mintsem hogy szembesülnie kelljen az igazsággal. Mindenáron ragaszkodott a benne élő, róla alkotott képhez.
Hát igen, ez elképzelhető. Na, nem baj, majd megoldja az élet. Vagy ha nem, akkor meghagyom utódaimnak, azt véssék a síromra:
„Csak kamu, hogy meghalt, aki itt nyugszik, örökké él.”
2019 november 8.
http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/jelenlet-szepiroi-kor/kamu/4938/ | |
| 47. | [tulajdonos]: idehoztam | 2019-12-02 12:27 | Üdvözlettel
Oroszi Evelin és Nemeskéri Csaba
könyvtárosok
Teréz anya:
Az élet himnusza
Teréz anya:
Az élet himnusza
Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan!
Az élet szép - csodáld meg!
Az élet boldogság - ízleld!
Az élet álom - tedd valósággá!
Az élet kihívás - fogadd el!
Az élet kötelesség - teljesítsd!
Az élet játék - játszd!
Az élet vagyon - használd fel!
Az élet szeretet - add át magad!
Az élet titok - fejtsd meg!
Az élet ígéret - teljesítsd!
Az élet szomorúság - győzd le!
Az élet dal - énekeld!
Az élet küzdelem - harcold meg!
Az élet kaland - vállald!
Az élet jutalom - érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
