"Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére… de idővel belejön az ember." (Szepes Mária)
Anyám hívott levél jött idén még nem leszek katona akkor jó költő leszek reggel hétkor civil betűkkel hűvös szó- fán őszi levélen a másik szobában tündér - tegnap azt álmodtam terhes - Edit alszik halkan szuszogva nyitok be bújok mellé ő úgy mosolyog fel rám mint amikor létráról szedtük a cseresznyét Leviéknél pedig tudja hogy nem cseresznyézni jöttem.
Vannak én-evő lények, akik a zsenge-én rügyeiből, hajtásaiból szeretnek nap-mint nap legelészni. Mert gyenge, vagy hurutos a gyomruk s vagy, mert nincs elég más táplálék a közvetlen közelükben, ami a vegyes tápláláshoz kell. Ezért, még arra is képesek, hogy egy jó kis csapdát szerkesszenek, egy uncia (lehet lumennyi is), sugárzó szépséget helyezve bele, ami kíváncsivá teszi, odacsalogatja, befogja ezeket a kis tapasztalatlan, naiv lényeket. Ezzel a módszerrel, hosszútávra is biztosítani tudják maguknak a finom csemegét. A zsenge kis ének, maguk is szépek, kezdeti állapotukban, hordozzák magukban természetességüket. Ameddig tehetik.
Ezek az én-nyűvők olthatják ugyan velük az éhségüket, de jól soha nem laknak. A rendelkezésreállás, vagy a kiszolgáltatottság íze, zamata, különösen vonzóvá teszi számukra az étket. Az ilyen egyedeknek, maguknak is legelt, énjeik vannak, viszont hatalmas és torz felettes-ént fejlesztettek ki. Pillanatok alatt megneszelik, hogy egy én legelhető-e, s ha nincs bennük elegendő belső tüske, vagy bogáncs, lakomához látnak.
Ők azok, akik a fiatal én-eket akár teljesen fel is zabálhatják. Főleg, ha félnek, hogy a kis-ének fejükre nőnek, a szilárdabb táplálékot is szívesen fogyasztják, s megijednek, hogy majd egyszer, ők lesznek azok. Így aztán mindent megtesznek azért, hogy ez meg ne történhessen.
Egy pici, óvatos legelgetés nem árt a gyönge kis éneknek, sőt, serkenti is a növekedésüket, s gyakran okoz nekik kéjes élvezetet. Úgy, ahogyan a mező füvei szeretik, ha lelegelik a tehenek. Vagy, ahogyan a fű szereti, ha időnként, nem túl ritkán, de éles kaszával lekaszálják. Mindegyik serkenti őket a növekedésben.
Sem a fiatal, sem felnőtt, pláne az idősödő ének az átültetést nem igen szeretik. De egyre inkább, ehhez is hozzá kell szokniuk. Ma már a világ énjeinek kb. 20%-a én-evő. De igazán veszélyessé csak 2%-uk nőtte ki magát. Ők egy klikkbe az Én-nyűvők Klikjébe tömörültek, s szinte hihetetlen, ezért sokan el sem hiszik, hogy mire képesek. Mire ráébrednek, sokaknak már (legalábbis egyelőre, erre az életre) késő lesz.
