NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 05:43 Összes olvasás: 45225| 332. | [tulajdonos]: jav | [tulajdonos]: olvasás,olvasmányok és egyebek | 2020-11-26 09:28 | A versírást már akkor is kilégzésnek fogtam fel, amikor még nem hallottam az egészről semmit.
De, ha hallottam is, nem emlékeszem mikor.
Itt jegyzem meg. Ha valaki azt mondta líra órán, hogy "mélyről" jött egy írás, a tanárunk válasza az volt rá, még arra sem emlékszünk, hogy honnan vettünk egy-egy gondolatot, egy-egy szövegrészletet. Mert az írást mindig olvasásnak kell megelőznie.
Ez a versírás tanulásának lényege.
S én meg, hogy örültem eddig, hogy mindent elfelejtettem, ami akadályozott, és megszűnt bennem a gátlás. 58 éves koromra időzített, bomba voltam. Sokáig érleltem magamban a dolgokat, a tapasztalatokat, az olvasmányokat. Az állatmesékből, az állatos történetekből pl. az maradt meg: Szeretem az állatokat. Még a békákat is.
Az emberről szóló történetekből pedig, az emberszeretet.
S a hit, az ember magasrendűségében.
Legyen az fehér, sárga, barna vagy fekete.
De, az ember önbecsülését el lehet tiporni, s akkor szörnyű dolgokra lesz képes.
Kiragadni életteréből, s rosszindulatú kísérlet alanyává, tárgyává tenni.
Ez évszázadok óta folyik. | |
| 331. | [tulajdonos]: olvasás,olvasmányok és egyebek | 2020-11-26 09:11 | Prológus
Mindennek van eleje és vége, még ha nem szeretjük is.
Kezdem, a végén.
2015.06.26.-a van. Reggel ürességre ébredek. Már megint.
Nem szeretem az érzések és gondolatok ezen hiányát. Szeretném, ha mozdulna a
bensőm, s majd utána a testem.
Bekapcsolom az okos telefonom, s elindítom a kedvenc zenémet, amely úgy
cirógatta a lelkem nem rég, mint ahogy cirógat egy madártoll, egy bőrétől lenyúzott testet.
Engedném, hogy a zene hasson rám, de nem teszi.
Na! Most! Talán! Egy kicsit.
Gondolatban,
mint nem is olyan rég,
kerékpárral a kövesen suhanok,
erdőszélen,
át az ősgyepen.
No nézd csak, volt egy ragrímpár! Még ilyet?
Hát semmi sem szegi kedvemet? Az íráshoz? Az élethez?
A ragrímet mostanra elcsentem.
×
Miközben etettem, itattam a jószágaimat, az jutott eszembe, hogy pontatlan az alcím.
A nem szeretjük elé, oda kellett volna írni, hogy néha.
De figyelj csak! E hiányosság vagy hiba, tökéletes pontossággal kifejezi, mennyire nehéz nekem elkezdeni, de befejezni is bármit. Az elkezdésben, pl., ami a napot illeti, reggel
Segít a kávé, mint ahogy az írásban is. Vagy a megszokás, vagy egy külső erő, egy inger, a társadalmi elvárás.
Noha, ez már egyre kevésbé. A befejezésben semmi sem segít, az
pláne nem, hogy utána az elkezdést kezdhetem elölről.
Az utóbbi időben, s most már visszatérően, művelek egy teljességgel haszontalannak tűnő dolgot, a gondolataim papírra,
- újabban szövegszerkesztőbe - vetését. De mit
fogok aratni?
Kérdezem! Kérdezed! Kérdezzük!
Lám-lám, már itt működik nálam az intertextualitás.
Épp a ganédomb mellett jöttem el, amikor váratlanul tudatára ébredtem annak, hol fészkel a tollba, illetve billentyűzetbe valóm. Ugyanott, ahol egy mélyedés, mint egy
fekete lyuk, a kínzó, mindent elnyelni akaró, lelki fájdalom szokott. A mellkasom közepén.
Csakhogy most ez, nem egy kútszerű, hanem egy kidudorodó, domb szerű valami, egy feszítő
érzés, mint amit egy viszkető, gyulladt kelés okoz, mielőtt kéjesen kifakad. Ez az
elgennyesedett lélek tisztulásának csatornája. El tudod képzelni, ha volt már furunkulusod.
De, mielőtt még azt gondolnád, hogy a véres gennyet zúdítom rád, ami fertőzött sebből ürül, gondolj inkább egy olyan ablakra, amely kitárja zsalugáterét, de nem befelé engedi, hanem kifelé ontja a fényt!
Így jobb?
Verseim, légzőgyakorlatok.
Egy gondolat, kilégzés,
egy gondolat, belégzés.
Egy gondolat, kilégzés,
majd rövid szünet után,
kezdem elölről.
×
Hosszabb verseim,
fuldoklások,
sóhajjal a végükön.
×
Életem kezdetét,
versben mondom el.
×
Értem bizton szól, kétszer a harang.
Először kondult, azon a reggelen,
mikor kipattantam Anyukám fejéből,
mint Pallasz Athéné Zeuszéból.
A reggeli harangszó,
és iszonyú fejfájás jelezte jöttömet.
A szülési fájdalmak felcsúsztak kissé,
jelezve ezzel, mennyi fejtörést fogok okozni
míg felnövök, Drága Szüleimnek.
Anyukám kislányként, még iskolás kora elején,
árva lett, mert nagyanyám 40 évesen meghalt agyvérzésben.
Ezért mondta a bába, jobb, ha többet nem próbálkozik.
Ezzel magyarázták, így maradtam egyke,
azt nem mondom, hogy sivár,
s így úszta meg szerencsésen Anyukám kislány énje,
a többszörös anyaságot,
s a szüleim szerint, én a testvéri osztozkodást.
Arcomon, megilletődött Apukám csókja csattant hirtelen,
de rögtön tudatták vele, hogy nem szabad,
ösztönös szeretettel érinteni engem.
S talán, mivel nem sok simogatást kaptam,
később kiprovokáltam a beáztatott vessző
sűrű érintését.
Ma is zsibbadnak tőle ujjaim, tenyerem.
Szüleim szerint, mindenem megvolt,
s örülhettem, hogy van anyukám,
kinek szavajárása ez volt:
Majd megtudod, ha már nem leszek!
Így éltem én, az árvaság fenyegetettségében,
ötvenhét éves koromig,
míg aztán én is árva nem lettem.
Most így kell felnőnöm, saját erőből, őszen, öregen.
A versírást már akkor is kilégzésnek fogtam fel, amikor még nem hallottam az egészről semmit.
De, ha hallottam is, nem emlékeszem mikor.
Itt jegyzem meg. Ha valaki azt mondta líra órán, hogy "mélyről" jött egy írás, a tanárunk válasza az volt rá, még arra sem emlékszünk hogy honnan vettünk egy-egy gondolatot, egy-egy szövegrészletet. Mert az írást mindig olvasásnak kell megelőznie.
Ez a versírás tanulásának lényege.
S én meg, hogy örültem eddig, hogy mindent elfelejtettem, ami akadályozott, és megszűnt bennem a gátlás. 58 éves koromra időzített, bomba voltam. Sokáig érleltem magamban a dolgokat, a tapasztalatokat, az olvasmányokat. Az állatmesékből, az állatos történetekből pl. az maradt meg: Szeretem állatokat. Még a békákat is.
Az emberről szóló történetekből pedig, a emberszeretet.
S a hit, az ember magasrendűségében.
Legyen az fehér, sárga, barna, vagy fekete.
De, az ember önbecsülését el lehet tiporni, s akkor szörnyű dolgokra képes.
Kiragadni életteréből, s rosszindulatú kísérlet alanyává tenni.
Ez évszázadok óta folyik.
| |
| 330. | [tulajdonos]: magamhoz, neked | 2020-11-26 00:13 | Á, nem kell megsértődni! Mit vártam? Csodálatot? Csodálatot, igen. Mert a csodálat szabaddá tesz. A leértékelés meg rabbá. Azért, megjegyzem, nem annyira jó az kovidos vers, számtalan jobb vers múlt már az oldalon. Na nem a sajátjaimra gondolok. Ilyenkor érzem azt , hogy van kivételezés. Márkot személyes találkozáskor az első két felolvasáson, nagyon megkedveltem. Olyan kedves, barátságosnak tűnt. Gondolom mások még mindig kedvelik. De most ott tartok, hogy nem kedvelem már. De nincs is rá szükség. Nem kellett volna szóba állnom vele, meg olvasni se. Hisz nyomába sem és a tudása, sem a stílusa Hubbard-énak, s nem is az ember barátja mint ő. Mire volt ez jó? S ezt is most miért írom ide?
Nincs nekem jobb dolgom?
Jó éjt, ha elolvastad!
És ezt most nem ússzátok meg ennyivel. Köszönjétek Márknak!
1. MI IGAZ ÉS MI NEM A SZCIENTOLÓGIÁVAL KAPCSOLATBAN?
Ez a dokumentum a szcientológiával kapcsolatos helytelen dolgokat próbálja meg bemutatni, viszont ez nem üres locsogás vagy indokolatlan, rosszindulatú támadás. Hiszek a témakör által felállított célokban és szeretném látni azok valóra válását. Bizonyos mértékben a témakör a saját legrosszabb ellenségévé vált és ezt kezelni kell ahhoz, hogy további haladás jöhessen létre. Viszont részemről helytelen dolog lenne, ha a nélkül puffogtatnék, hogy valami pozitívat is felmutatnék, ezért kérek mindenkit, aki ezt a dokumentumot mások számára elérhetővé teszi, hogy ezen sorozat többi, pozitívabb tartalmú részét is mutassa be.
IGAZ: Hogy Hubbard egy autodidakta módon képzett, intuitív, hatalmas induktív logikai ugrásokra képes zseni volt.
NE IGAZ HOGY:
http://www.szabadzona.hu/index.php?doc=technology/sscio/ss_1#SSCIO-1 | |
| 329. | [tulajdonos]: azt hittem beszélgető képes | 2020-11-25 22:36 | Márk, azért ez a kirohanása sokat elárul Önről!
Budháról pl. nem tudnám ezt elképzelni.
De hát ezek után, ki tudja, még mire képes?
Sajnálom, hogy szóba álltam Önnel!
Nem gondoltam, hogy ennyire - na mindegy!
Sajnálom. Jobbulást kívánok!
| |
| 328. | [tulajdonos]: az van hogy eléggé nyers | 2020-11-25 14:03 | Az én Anyukám
(Vezsenyi Ildikó esete az én-ek-kel)
Nevem
fordított, mint torkom,
ahogy rajta kifér, ordítom,
írói és ál, három szóból áll.
Ha a vesszőt rajtahagyjuk,
háromszor is kapunk mesterszámot.
×
Kritikájától magamat elsírtam,
előtte rímtelen verset írtam én.
E.T. barátom rímeket szeretne kapni,
nem szeretném őt cserbe hagyni.
×
Első csörtéim,
született harcos lévén,
Anyukámmal zajlottak,
ki hiába volt őstalentum,
hamar kiderült,
képességei és eszközei,
kevesek legyőzésemhez.
Ezért segítségért,
Apukámhoz fordult.
×
Attól kezdve,
egyenlőtlen küzdelembe,
könnyek nélkül fájdalomba,
úgy kellett elbújnom,
hogy semmi nem takart.
×
Az én Anyukám
Próbáltam új Én-ek-et
növeszteni, kipróbálás után,
tán valamelyik megtetszik neki,
az Én Anyukámnak.
Még ha mosolyt is csalt arcára,
szórakoztató, bohóc énem,
csak vesztemet érzem,
bármily kedves, kelekótya,
komolytalan, mondta rám,
az én Anyukám.
Volt okos, kitűnő tanuló énem,
de nem volt elég a sok ötös
vagy kis butának, vagy
túl okosnak tartott engem,
az én Anyukám.
Amit én nem tudtam,
úgy mondta, mindenki tudja.
Amit én tudtam, az volt a nulla.
Mindent neki köszönhetek,
nélküle semmire sem megyek,
voltam szófogadatlansága,
hálátlan haszontalansága,
senki nem fog szeretni,
volt a szavajárása,
bölcsőjének a ringása
az én Anyukámnak.
Zsonglőröztem az énjeimmel,
hol egyiket, hol másikat,
rántottam elő.
Mikor milyen volt a kedve,
az én anyukámnak.
Igy tanultam meg,
nem vagyok szerethető,
nem vagyok elég jó,
sőt, jó úton vagyok,
hogy olyan legyek,
mint apai nagynéném,
ROSSZ! KIT MINDENKI SZÉGYEL!
Sokat dolgozott,
minden anyagit megadott,
amit jónak gondolt,
neki tetszett, s ráadásnak,
az önbeteljesítő jóslatot rakta,
útravalóul a tarisznyámba,
az én Anyukám.
×
Első kitörési kísérletem,
családi predesztinációmból,
sikertelen, mikor 15 évesen,
beköszöntött az első szerelem.
Hirtelen, szélcsendes tisztásra értem,
mikor körülnéztem, ellenséget nem reméltem,
vesztemre, előbujt igazi énem,
szerepektől mentes, tiszta, gyermeki,
boldogan átadtam magam neki.
Sajnos M.B.-nak ez nem volt elég.
mert Ő már kiélte a magáét,
vagy nem is volt neki,
férfivá akart válni.
Ehhez első állomásként kellettem,
Minthogy orvos lánya nem lettem,
szüleinek nem kellettem.
Meg akart felelni nekik, mint én az enyéimnek,
de azért, mint elsőt, sikereként akart elkönyvelni.
Neki is köszönhetem,
hogy a legbensőbb gyermeki énem,
mely ekkor megnyilatkozott,
soha nem tudott, nem mert,
nem akart előbújni,
nővé érni, nem volt még erre kész,
mert akkor, ott, elutasítást nyert,
nem türelmet, megértést.
Senki-földje, 2015. Június 26.
| |
| 327. | [tulajdonos]: Isten vele | 2020-11-24 15:36 | Szokolay Zoltántól a kedvencem:
Szaladok elébed
A csöndet, a csöndet, hajdani párom,
e kőkemény röggé száradt,
öklömnyi csönd-darabot
rögtön a vers elején,
ugye hallod?
Hallanod kell most.
Ez itt az első szó helye.
Nem hangozhat el az első szó.
Csonkán, eleve sérülten,
nélküle jön világra a vers.
Soha nem tudom majd felolvasni.
Ismerem az első szót. Hallom a hangalakját,
mint vérem szabályos lüktetését.
Érti a tudatom, de kimondanom nem szabad.
Titkolnom kell.
**
Száraz virág a hideg kőpadon.
Ki tette oda, magam sem tudom.
Ha hozzáérnél, porrá omlana.
Felhőkön túlra szállt már illata.
Szeretet nélkül üres váz vagyunk.
Valakit várunk. Élve porladunk.
Kövünkön fekszünk ébren reggelig.
Időnk törik, percekké szétesik.
Fölöttünk forgó pókhálós plafon
az ég, a menny, a világhatalom.
Akik most láttok, tőlem kérditek:
mivel vétettem? hol? mikor? kinek?
Cirkalmas mondat hosszú szalagon,
hogy bűneimet be kell vallanom.
Fölém hajoltál. Látom arcodat.
Nem folytatunk már látszatharcokat.
Műsor kezdődik, irodalmi est,
jelen vagyok, de minek már a test?
A végrehajtó bármit végrehajt,
talán e vers marad belőlem élve majd.
**
A testre márpedig szükség van.
A társéra. Nem a magunkéra.
Az ő testére szükség lesz mindig.
Kapaszkodjatok, teológusok,
lélekgyógyítók, látnokok,
múlt- és jövendőmondók,
értsétek meg végre:
az üdvösséghez, ahhoz kell a test!
Egymáshoz kell érnünk.
Csak azon a felvillanó
parányi fényponton át lesz járható
két lélek között az út.
Imádság az érintés.
Az üdvösség maga a híd:
két lélek összeköttetése.
Másban ha hinnétek,
az mind csak evilági, talmi.
Azért nem volna érdemes
se élni, se halni.
**
Sebhelyes homlokú, kajla költő
hiába kéri, hogy szeressék.
Mást diktál a divat,
mást a médiacsatornák,
mást a mai értékrendek,
mást a piacok. Nem trendi,
nem cuki, nem menő az ilyen
zellergumó formájú férfi.
Komposztos ládába hajítják,
hadd rohadjon el.
Visszatérhet a puszta anyagba,
amelyből vétetett.
Az majd öleli, befogadja.
Forduljanak el, ne sajnálják!
Szánalom, vigasz, együttérzés
szép gesztus mind, de nem Szeretet!
.
Próbálom visszapörgetni
időben-térben, hogy nekem Veled mégis
- a fenti kegyetlen törvény ellenére -
mikor és meddig és miért sikerülhetett.
Mert sikerült, mert szere ---
és megint a csönd kőkemény tömbje,
mint egy becsapódó meteorit,
lyukat szakít ezen a ponton a vers kérgébe
és elhatol a másik oldalig.
A bolygó átelleni pontja néha közelebb van,
mint az ismerősnek hitt innenső.
Mert sikerül, mert sze ---
Avagy csak áltattuk
egymással egymást?
Valaki valakit röstellt szeretni
és becsapta végül kíméletlenül?
**
Nimfácska fürdik ám
délelőtt, délután,
hatalmas habhegyek
takarják völgyeit,
miket jól ismerek
GPS-em szerint.
Nimfácska csintalan,
kezében hajkefe,
nem szégyellem magam,
nem tudja, látom-e.
Nimfácska fürdik épp,
feléje leskelek,
kedves, idilli kép
(közben már este lett),
s ha boldog napja volt,
a végén fölsikolt,
mint egy pajkos gyerek.
**
Leltárt akarsz?
Rövid időre szegődtél páromul.
Arra is csak úgy, hogy a találkozásainkat
titkolnunk kell. Nem érhettem Hozzád
az utcán, a buszmegállóban,
a világváros reklámdzsungelében,
a világvégi néptelen ösvényen,
a suttogó fák rezgő árnyékában,
de még itt sem, a lelkem kapujában.
Bármikor szembejöhet egy ismerős.
Lakóhelyedtől többszáz kilométerre akár.
Színházi előadáson ültünk egymás mellett,
mint két idegen. Színház volt maga az élet is.
Véletlen szólt egymás mellé a jegyünk.
A karfán sem súrlódhatott kezedhez a kezem.
Kölcsönszobák fényketrecei.
Intesz, hogy húzzam be a függönyt.
Fejünk fölött az égi ventillátor.
És vetkőzöl, remegve a vágytól.
Gyere velem, gyere velem, igen, igen, most, most.
Százhuszonötször lehettem részese
fülembe suttogott-zengett-sikoltott örömödnek,
köszönöm. A magamét is, azt a huszonötöt,
amit Tőled kaptam. Köszönöm.
Életem legszebb pillanatai voltak.
**
Amikor eljegyeztük egymást,
ezüst fény vonta be a holdat.
Tréfára vettem kínunk: meglásd,
egyszer majd úgyis elrabollak.
Mindketten tudtuk: csodák nincsenek.
Csak kötelék van: férj és két gyerek.
Jegygyűrűnk furcsa. Inkább jegykereszt.
Magam hordom. Te már letetted ezt.
S a hold is elgurult a fák alá,
mint kivégzett túsz vérlucskos feje.
Az éj mohón magába rántaná
a megváltatlan testet is vele.
**
Évődő neveket viseltünk
titkos üzenőprogramokban.
Te voltál Tzitz, tézét írva
a kunkorodó C-betűk helyett,
én meg Matz, ugyanúgy.
És kanyarogtak a kérdőjelek
egymáshoz, cirógatósan.
Felébredtél? Mit álmodtál?
Most kávézol? Mit csinálsz?
Visszafekszünk még egy kicsit?
Csak tíz percre, nehogy elkéssünk.
Kívánlak, Tzitz.
Érezlek, Matz.
Hullámzó óceán két partja vagyunk,
fejünk fölött az égi ventillátor
vezérli örvényünk ünnepélyesen.
S megint a csönd, a kőkemény rög.
Eltorlaszolja a lélegzetet.
Megállítja még a verset is.
Hol vagy most, Tzitz? - kérdezi Matz.
Már nem vagyok sehol - válaszolja Tzitz.
Akkor én sem. Nem élek.
Elvillantam, kihúnytam.
Töröltél kapcsolataid közül.
Számomra nem vagy elérhető.
**
Ültünk a padon és épp azt éltük át,
hogy együtt ismerjük meg
egymás gyermekkorát:
a Tiédet velem, s az enyémet Veled.
Szálltunk, találkoztam az édesanyáddal,
és szépnek láttam, akárcsak Téged,
és kabátot adott rám, aggódott angyalian,
tél van, meg ne fázz, kicsi fiam.
És bemutattam Neked az édesanyámat,
néhány pillanatra a kedvedért feltámadt,
és elmondtad neki, igen, költő lettem,
nincs az ég alattam, sem a föld felettem,
vagyok, aki voltam, Szokolay Zoltán,
és Te megígérted, nagyon vigyázol rám.
**
Magaddal elhitetve mondod:
nincsenek talpad alatt csontok,
nem topogsz bokáig a múltban,
ijedten, idődből kihulltan.
Mézet őrzöl szádban,
cukra kicsapódott,
ikrás magányodat
híg sziruppá oldod.
Magaddal elhitetve mondod:
csak velem lehettek itt gondok,
könyvhalmok közt éltem, romos-lomos portán,
csoda, hogy a tető télen nem omolt rám.
**
A hamvadó üszökből
egy könnyű szélfuvallat
támasztott utolsó tüzet,
majd nevetve suhant tovább,
hűvösödtek az éjszakák,
nem maradt több élő parázs,
kihúnytak, mint a forradalmak,
a szerelmek, az őrtüzek,
és dérütötte néma fák
tartják hófehér terhüket.
**
Játszott velem egy nő, tenyerében hordott,
ha becsukta öklét, akkor voltam boldog,
ujjai között rám édes napfény csorgott,
csak Te lehettél, senki más.
Aki vadászoktól, csőszöktől megvédett,
mikor a málnásban kerestem ebédet,
barlangba rejtetted óvatlan medvédet,
csak Te lehettél, senki más.
Játszott velem egy nő, szerelmesdit játszott,
döcögő szívemnek szapora viháncot,
közös keresztünkhöz képzelt ezüstláncot,
csak Te lehettél, senki más.
A nyílegyenes gyalogút, amin az ember hazaér.
A kristálytiszta vízű kút. A padláson lengő kötél.
A végtelennek bizonyult véges idő, a tiszta tér.
Csak Te lehettél, senki más.
Holografikus vetületként élő rezgések. Gyermekálom.
Kimerevített mozdulatsor. Szétvágott film. Az ifjúságom.
Ahogy az ajtó mellett álltál. Ahogy vetkőztél. S ahogy látom.
Te voltál, Te vagy, Te maradsz.
Jókedv, ha nem győz le betegség.
Irgalmazó vasárnap esték.
S ki eltűnik, de hagyja, hogy keressék,
csak Te lehetsz az, senki más.
Templomkerti jeges kövön
kisarjadt örökzöld öröm,
szabadságom és börtönöm
csak Te maradtál, senki más.
És ahogy J.A. írta régen,
forogva fájdalma tüzében:
"a legutolsó menedékem"
csak Te lehetsz már, senki más.
Fekvő nyolcas voltál fogyó életemen,
mőbiusi zsoltár, kanyargó végtelen,
kagylóként csukódsz rám. E végső kegyelem
csak Te leszel majd, senki más.
**
Szaladok elébed,
végre szól a csengő.
Sokat fohászkodtam,
megszánt a Teremtő.
Szaladok elébed,
nem is tudok futni,
így kell botladozva
a kapuig jutni.
Szaladok elébed,
hazajöttél, Drága?
Szaladok elébed
bele a világba!
Szaladok elébed,
s nem Te vagy itt mégse,
csak a mindenséget
szabályozó erő
búcsúölelése.
Most mondhatnám morbid humorral: Visszavitte a gólya.
De nem, azt mondom inkább: Jobb létre szenderült.
Isten nyugosztalja! | |
| 326. | [tulajdonos]: kikapcs. leáll | 2020-11-24 15:05 | Igen, a másik még utoljára , gyakran mond valamit, amitől nem érzi az ember elegendőnek érveit, aláásva érzi azokat, ezért szeretné folytatni a vitát. De, nem lesz folytatás. Nincs harc.
Ha isten azt akarta volna, hogy buddhista legyek, nyilván a távol-keletre születtem volna.
De, még akkor is lehetnék keresztény, vagy valami más.
| |
| 325. | [tulajdonos]: a nagy tiszteletű ÉN | 2020-11-24 14:21 | Mivel úgy látom, világnézeti harc is, vagy, (csak az) folyik itten, éppen, s csak a félreértések elkerülése végett, hadd álljon itten néhány közmegegyezés, miután éppen az ÉN LEJÁRATÁSA folyik. Semmi baj! :-)
Lássuk mit ír a WikiSzótár a témában:
én, énem, énje, ének, ént (főnév)
1. Lélektan: Személyiség; saját nézőpont, amely az önmaga lelki-érzelmi tapasztalását, élményét önmagára vonatkoztatja.
Az énünk az élmények változásában is azonos módon reagál a külső világ hatásaira. A drogok hatására elmosódik az én érzékelése.
2. Lélektan: Azonosság; a szóban forgó ember személyiségéhez kapcsolódó jellemzők összessége.
Sok gyerek a filmhősöktől ellesett viselkedési mintákkal tarkítja az énjét. Szeretettel tedd vonzóbbá az énedet!
3. Filozófia: A megismerő és cselekvő lény, aki önmagát másoktól és a tárgyi (fizikai) világtól megkülönbözteti; alany.
Minden ember az énen keresztül érzékeli a valóságot. Úgy érzékeljük, hogy az én bőrébe bújunk bele, amikor megszületünk.
4. Vallási: Az ember önmaga, akit a különféle vallások önálló szellemnek vagy istenhez hasonló, szabad akaratú léleknek tekintenek.
Az én imádkozik Istenhez, és kéri áldását, segítségét. Az én a halál után Isten színe elé kerül.
Én szó jelentése
én, engem (névmás, név)
1. Személy nevét helyettesíti, aki beszél vagy ír. (Sokszor nem mondjuk vagy írjuk ki).
Azt kérték, hogy én legyek ott. Én is menni fogok. Na, én megyek! Na, megyek!
2. Az öntudattal rendelkező egyén minden rákényszerített viselkedési forma és testi külső nélkül. A gondolkodó, szellemi lény, akire önmagunkként gondolunk, és aki a jó tulajdonságok kizárólagos forrása.
Bár engedelmeskedni fogok a parancsnak, de legbelül én sosem adom fel! A vágyaim néha rossz felé terelnének, de én felülkerekedek rajtuk.
3. Átvitt értelemben: A teljes saját élettér (minden részével együtt), amit egy személy önmagáénak tekint, és amely területért teljes felelősséget vállat, aminek okozását magáénak érzi.
– „Az állam én vagyok” – mondta egy híres francia király. Az általam létrehozott vállalathálózat az én részem. Amikor a gyerekemet bántják, én szenvedek.
Eredet [én < ómagyar: én < ősmagyar: ejn (én) < dravida: án, ján (én) < aham (mondok, azaz „a beszélő személy”)]
Megjegyzés: Az ősmagyarban a „mi – mink” kettős formához hasonlóan az „én” szónak is volt másik alakja: „emmünk”, ami mára csak az „engem” szóban maradt fenn.
én (névmás, melléknév)
Nekem a saját (értékem); jelzi, hogy ki a birtokosa, tulajdonosa a szóban forgó dolognak, résznek, jellemzőnek, kapcsolatnak.
Az én autóm ettől sokkal újabb. Én kedves barátom, gyere, beszélgessünk egyet!
én- (névmás előtag, főnévi előtag)
Hangsúlyozza a beszélő személyt vagy megszemélyesített élőlényt, dolgot.
És énrólam ki gondoskodik? Énvelem meg mi történt?
A sorrendet szándékosan cseréltem fel.
| |
| 324. | [tulajdonos]: még valami | 2020-11-24 13:08 | Úgy beszél, mint kinek hatalma van.
Úgy beszél, mint ki tud.
Úgy beszél, mint aki kész meghalni is.
Börtön-bolygóra születtünk.
Vannak, akik alagutat ásnak a szabaduláshoz.
Vannak, akik berendezkednek hosszútávra.
Vannak, akik nem tudnak semmiről.
Vannak, akik eleget tudnak,
S vannak, akik túl sokat.
S vannak, akik elterelik a figyelmet az egészről.
| |
| 323. | [tulajdonos]: komm. | 2020-11-24 12:33 | A legújabb
Minden aszerint változik, hogy ki nézi. ????
Egyetlen valóság létezik, az Én.
Isten végtelen sok-szemű.
A fennmaradáshoz, meg kell változtatni valamit a teremtésben, amiben megegyezünk, különben nem tudna fennmaradni. El kell kezdeni elég szemet és szavazót gyűjteni ehhez, hogy eléggé megszilárduljon, s és fennmaradjon. Így jön létre a halál a fenntartás, a fennmaradás végeztével. Ami nem teremtődik tovább, az meghal. De igazából nem is létezett. A hazugság tartotta fenn.
Mert, minden kicsit is szilárd dologban hazugság van.
Másképp, ami teremtődne, azonnal semmivé válna, nem lenne jelen. Nincs ezért jelen sem, csak örökkévalóság van, amibe minden belefoglaltatik. Csak így maradhatnak fenn a teremtett dolgok. Amit jelenvalónak érzékelünk.
A tiszta, hazudságtól mentes gondolatnak, nincs helye, kiterjedése, ideje, anyaga, tömege.
Hulláma sincs. Csak tündöke* van. Tündöklik, mint a téli éjszaka.
József Attila tudta ezt. Ezért kellet időben meghalnia, abban a formában, amiben élt.
Nehogy a tudását átadja nekünk, s megváltoztassa a korábbi teremtéseket.
Mert nem volt még itt az ideje. Felhatalmazása sem. Csupán előkészítője volt valaminek.
Nem kell ezen megbotránkozni, elhinni sem kell. Csak nekem volt jó, leírnom.
Agyő!
Utóirat:
Akik az emberiséget irányítják, terelik, tudják ezt. Kifürkészték, hogyan működik az ember.
A saját céljaikra használják fel. De van felhatalmazásuk.
Nekünk, csak lehetőségünk van, és egy skálán mozgó szabadságunk, szabad választásunk, szabad döntésünk, szabad akaratunk. Az lesz, amit döntünk, ahogy döntünk, vagy nem döntünk.
Ez a jó hír, s egyben a rossz is.
Csak rajtad, csak rajtam, csak rajtunk múlik.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
