Volt egy pillanat: Vendég novella: Sabján László

NAPLÓK: Volt egy pillanat
Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 05:54 Összes olvasás: 49724

Korábbi hozzászólások:

620.	[tulajdonos]: Vendég novella: Sabján László	2018-11-07 20:04
A költő szíve A költő egy vasúti váróban üldögélt. Szórakozottan lóbálta lábait, s néha kipillantott az üvegfalon túlra, a peronok felé, ahol néhány ember lézengett. Egy vonatra várt. Na persze mit is tehetett volna egyebet egy vasúti váróban? Ám ő mégiscsak többet tett annál, minthogy pusztán várakozott. Költő volt. S egy költő szeme, egy költő füle, de legfőképp egy költő lelke soha nem pihen. Ő is folyton figyelt. Anélkül, hogy akarta volna, anélkül, hogy akár csak belegondolt volna, folyvást figyelte a körülötte zajló élet minden apró rezdülését. Abból táplálkozott, s mint egy szivacs, szívott magába mindent, amit arra érdemesnek talált, hogy aztán abból gyúrja össze álmait, önmagát. Azt a folyton változó állandóságot, ami vele azonos. A líra volt az erőssége, s szenvedélye volt úgy általában az irodalom. Magát mégsem tartotta írónak, avagy költőnek. Mi is csak az ő tudta és engedélye nélkül diskurálunk most személye fölött, poétaként emlegetve őt. Ám ő nem érezte annak magát. S erre a legfurcsább oka volt: nevét nem ismerte az írói társadalom. Sem a publikum. Senki. Úgy érezte, ő, s mindaz, amit eddig alkotott, nem is létezik, csupán illúzió. Csupán álom, ami sohasem válik valóra. Pedig bizony költő volt, bármennyire nem volt is tudatában ennek. S mint jó költő, most is figyelt. Önkéntelenül, érzékenyen. Ám ezúttal rendre kizökkent a figyelme, s újra meg újra az odakünn kígyózó vágányok felé terelődött. A peronon egyre többen ácsorogtak. Az ő járatának is érkeznie kellene lassan. Ideje szedelőzködni. Amikor kilépett a bántóan nyikorgó üvegajtón át a friss tavaszi reggelbe, a mosolygós nap játékos, langymeleg sugarai fogadták, végigcirógatva arcát, lelkét. Ő lehunyta a szemét, s egy percig csak állt, belefúrva arcát e kellemes, fényes zuhanyba. Mélyet sóhajtott, s ajkai elégedett, szelíd mosolyra húzódtak. Milyen csodálatosan szép nap! Igazán szerencsésen választotta meg utazása időpontját. Nem halogathatta tovább. Már régóta tervezgette ezt az utat, s egyszeriben végleg kifogyott a kifogásokból, amelyekkel tovább odázhatta volna. Most már csakugyan indulni kell! Odaállt ő is a várakozók közé. Elegánsan, frissen, illatozón. Bizony, módfölött kirittyentette magát, hiszen nagy nap ez a mai. Vállán most is ott lógott elmaradhatatlan irattáskája. Egyéb poggyásza nem is volt. Ahová ő utazik, oda semmit sem szükséges magával cipelnie. Ezt az irattáskát is csak azért vette ma a vállára, mert már évek óta nélkülözhetetlen kelléke volt életének, s tulajdonképpen abban őrizte minden értékét. Szüksége volt rá, hogy markában érezze a megfeszült vállpánt anyagát. Tudnia kellett, hogy birtokában van mindaz, amibe kapaszkodhat, amit ismer és szeret. Mélyet szippantott a kellemes, szinte tápláló levegőből. Esett az éjjel. Egy egész keveset. Az ázott föld, s a párálló aszfalt illata gyermekéveivel rég elvonult emlékeket idézett vissza. Hamarosan hangulatok, emlékek s érzelmek buján kavargó, láthatatlan felhője ereszkedett köré, s hol egy kép, hol egy hang, hol egy illat suhant át rajta. Tűrte. Sőt, vágyta. S úgy érezte, valósággal szárnyal. S ma… ma bármire képes lenne! Ma nem létezik lehetetlen! A hangosbemondóban fölrecsegő női hang közeledő szerelvény áthaladására figyelmeztetett. A költő is hallotta. Messziről. S elmosolyodott boldog-szelíden. Ez lesz az. Ez az ő vonata. Ó, mennyire várta már… Lehunyta a szemét, s máris tisztán látott. Érzékei soha sem voltak még élesebbek. Hallotta saját szívének dobbanásait, a nyugalom ritmusát. Közben a vonat már egészen közel ért az állomáshoz. Egyre közelebb… S már ott csattogott, zuhogott, szinte betolakodva a létbe, átszakítva teret és anyagot. Ő kinyitotta szemeit, s már ismét egy másik ember volt. Az az ember most oldalra pillantott, elmosolyodott, s előrelépett. Mindenki felsikoltott. − Nem megy ki a fejemből – rázta a kobakját a tolatásvezető, mint akinek valóban bennrekedt valami a fejében. Úgy tűnt, a forró kávé kellemes illata sem képes kiűzni fejéből azt a valamit. − Micsoda? – szólt, föl sem pillantva a fiatal kocsivizsgáló, kitöltve a saját adagját. A tolatásvezető nem felelt azonnal. Csészéjével a kezében odalépett a kis hivatali épület ablakához, s kifürkészett a hajnali derengésbe. Az épületegyüttest parkosított sáv választotta el a vasúti vágányok sűrű mezőnyétől. A gyöngykaviccsal felszórt sétány mentén utcapadok álltak – még üresen –, s a szép sudár platánfák itt-ott gesztenyékkel váltogatva sorakoztak a tűlevelű örökzöldek, s a kis puszpángok fölé magasodva. A tolatásvezetőt különösen ezek az örökzöldek tudták elbájolni. Egyfajta nyugalommal, s derűvel ajándékozták meg, ezért hosszan, merengőn el tudott bennük gyönyörködni. De most elkémlelt közöttük, a sínek irányába, arrafelé, ahonnan fehér mészjelek világítottak messze az ébredező állomás vöröskésen homályló, hűvös levegőjén át. − Az a szegény fiú… – morogta, mintha csak hangosan gondolkodna. − Ja, a tennapi fickóra gondol – ásított érzéketlenül a fiatal vasutas. – Hát az nekem se, higgye el. Egyedül kellett összevakarnom mindenhonnan. Mer’ mindenhova jutott ám belőle. A vagonokra, a sínekre, a peronra, na meg persze az utasokra. Képzelheti… Egy nő péld’ul hisztérikusan tépte le magáról a szép kis kabátját, ami tiszta merő trutyi lett. Belek, agyvelő, … pfuhh! Oszt ki tudja, hol áll meg a ruhatépésbe’, ha le nem fogják. − Ott voltam, ott voltam – bólogatott szem lehunyva a tolatásvezető. − Ördög vigye ezt az átkozott válságot – okoskodott tovább a fiatalember. – Egyre többen mennek a sínekre meghalni. Az idősebb férfi kis kefebajusza alá billentette a csészét, majd újra lehunyta a szemét. − Miből gondolod, hogy a válság miatt tette? − Mi másér’ tette vóna? – vonta meg vállát a másik. − Ezerféle oka lehet annak – mondta halkan idősebb kollégája, s újat kortyolt a markáns aromájú italból, hátha az talán majd felülkerekedik azon a keserűségen, ami a torkán lappang. Percnyi csönd ereszkedett közéjük, amit azután újra az idősebb vasutas tört meg. − Láttad a szívét? − Hogyne láttam vóna? Én sepertem föl. Kirepült az utasok lába elé. Az is. Meg más is. Jó messzire szállt. Az idősebb férfi igyekezett nem meghallani fiatal kollégája hangjában a közönyt. Saját gondolataira összpontosított. − Dobogott – mondta halkan. Ifjú kollégája továbbra is tisztelettel, de ezúttal már némi fenntartással sandított felé. − Hm. Talán csak szédült. Azér’ látta úgy. − Nem, nem – ingatta amaz a fejét. – Nem szédültem, jól láttam. Az a szív… dobogott. A kocsivizsgáló újra csak a vállát vonogatta. − Hát… Lehet, hogy még rángott egyet-kettőt. Megesik. Egy ilyen sebesen száguldó acélóriás úgy szétcsapja az embert, mint egy vizes lufit. Ezt meg oszt keményen telibe kapta ám. Oszt ha odabe’ mán elkezdte a pumpálást, hát ugye… mán csak befejezi. Akkor is, ha kirepült a helyéből. A derék vasutast mélységesen megbotránkoztatta fiatal kollégája hányavetisége, amivel egy ember élete és halála fölött diskurált. Halkan meg is rótta. − Ej, te fiú! Elég már! Muszáj mindenképpen tuskónak lenni? Az egy élő, lélegző, érző ember volt. Egy embertársunk. Nem egy leejtett záptojásról beszélsz. Szavai végül is eltalálhattak valamit a „fiúban,” mert az elhallgatott, s engedelmes testtartással pislogott idősebb kollégájára, aki most feléje fordult. − Én mondom neked, jól láttam. Az a szív dobogott… Sokáig. − Sokáig? – bámult rá a fiatal kolléga, s egyszeriben már nem kételkedett többé a szavaiban. – Meddig? Csak néhány másodperc elteltével hangzott a válasz. − Talán egy percig is. A kocsivizsgálónak kaparni kezdte valami a torkát, mintha port nyelt volna. Zavartan megköszörülte, majd jókorát szürcsölt a kávéjából. Végül csak hümmögött. − Az nagy idő… így, kiszakítva… Különös… Különös. Az idősebb férfi maga elé mélázott, úgy idézte föl a tegnap képeit. − Előbb hevesen, szaporán lüktetett, mintha lélegezne, vagy mintha fuldoklana… Azután megnyugodott, lassabban lüktetett… mintha megértette volna, mi történik vele, s elfogadta volna a sorsát… Majd egyre lassabban, mind gyengébben húzódott össze, s engedett ki… míg végül mozdulatlanná vált… Istenem… míg végül mozdulatlanná dermedt. Az ifjabb kolléga szótlanul hallgatta, azzal a tekintettel, amivel akkor néz az ember, amikor jól tudja, hogy amit hall, az létezhetetlen képtelenség, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy akitől hallja, éppoly létezhetetlen, hogy az ne a színtiszta igazat vallja meg. Az idősebb kolléga ábrázata megkérdőjelezhetetlenül komoly volt, tekintete minden korábbi értelmének tisztaságát tükrözte, csak a szavai… ez a hihetetlen história… − Sok mindent láttam már az életben – mondta továbbra is halkan a tolatásvezető –, de ilyen csodálatos jelenséget még sohasem. A fiatalember elképedve meredt rá. − Csodálatos?! Miket beszél? Hiszen AZ tennap egy horror vót! − Úgy van – bólintott szem lehunyva az idősebb férfi. – S mégis. AZ tegnap az élet csodája volt a legborzalmasabb halálban. Az a szív… még élni akart. Most először nem érkezett okoskodó válasz; zavartalanul folytathatta. − Az emberek azt mondják, mosolygott. Nyugodt volt és békés. Nem félt. Nem reszketett. Nem volt zavart. Csak megvárta a vonatot, s amikor az odaért, egyszerűen kilépett elé. Magabiztosan. Mosolyogva. – Elgondolkodva kavargatta meg maradék kávéját. – Bizony az esze jól tudta, mit csinál. Jól tudta, mit akar. Csak a szíve… az a fiatal erős szív… az akart még élni. Bántóan mély csend lopakodott közéjük. Nem is bírta sokáig elviselni az ifjabbik férfi e csönd nyomasztó súlyának terhét. − Khm! Hát igen… Csak hát, mit tehet a szív? Mer’ hát ugye, azt nem ő dönti el, mi legyen. Csak az ész dönti el azt. Ő meg mán akkor mit tehet… − Volt ott egy lány – mondta révedezőn a tolatásvezető –, aki összeszedte a fiú papírjait. Nagyon sok papír volt ott szerteszét. Valami kéziratok. − Ja-ja! – élénkült meg a fiatal kocsivizsgáló, s a mellényzsebébe nyúlt – Nálam is van egy. Az a fiú valami költő vót, vagy ilyesmi. Nézze csak! Odanyújtott egy gyűrött, piszokkal éktelen papírlapot az idősebb kollégának, aki érdeklődő pillantással vette azt át. A papíron egy kézzel írott gyönyörű szerelmes költemény állt; a klasszikus időmértékes verselés minden szabályának ékes gyümölcse. Tele vágyakozással, fájdalommal, igaz, tiszta érzelemmel, és sok-sok bölcsességgel, ami ellent mondani látszott az elhunyt fiú zsenge korának. Stílusára nézve határozottan egyedi, szószedete zamatos, választékos. A verslábak ritmusától szinte táncoltak a keresztrímes sorok. Bármely nagynevű tollforgató elismeréssel adózott volna a költőnek, ki a világnak ajándékozta azt. A férfi enyhén remegő kézzel tartotta maga elé. Nem volt nagy műértő, de azt csalhatatlanul érezte, hogy egy remekművet tart a kezében. − Gyönyörű – adta vissza végül kollégájának. − Abbiza! – vigyorgott amaz. – Hazaviszem az aszszonynak. Majd azt mondom, én írtam neki. A nők szeretik az ilyesmit. Neki meg mán úgy se kell. A tolatásvezető szomorúan hallgatta. − Amúgy ez a szív dolog – mondta a fiatalember, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami nagy igazság. – Igazán jó lett vóna donornak. Csak hát a vasúti gázolásoknál nemigen szoktak szervek után érdeklődni. A tolatásvezető elfordult tőle, s újra odaállt az ablak elé. Tekintete azon nyomban a mészfoltok fehérébe ütközött. − Nem. Sajnos nem. Pedig azzal a szívvel valaki igazán jól járhatott volna. Az a szív… maga volt az élet.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!