NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-04-18 09:12 Összes olvasás: 5392| 6. | [tulajdonos]: 3.nap: Csütörtök | 2018-01-09 17:05 | C
SÜTÖRTÖK délben térek magamhoz, kómásan, szédelegve és kimerülten, de csak az órámra nézve tudom, mennyi lehet az idő, mert a tetőtérben még mindig sötét van. Serafin, még a távozása előtt jótékonyan bekapcsolta az éjszakai fénymódot állandóra, így ha nehezen is, de egész jót aludtam. Ami azt illeti, már rég nem aludtam ilyen sokat és mélyen is. Máris érzékelem, hogy tele van az orrom lerakódásokkal, és alig kapok rajta levegőt. A kokain szétcseszi az orrnyálkahártyát, megszűnik az a kevés védekező mechanizmus is, amire még képesek az üregeim - és még rájön majd a szennyezett levegő is, szóval két napig olyan leszek, mintha megfáztam volna. Na, igen - a testem olyan, mint egy kémiai labor. Van itt már minden: lagymatag benzoil-ekgonin megkantált metil észter, öblögetett katinon meg efedrin-zuhatag, egy kis fenetillin. maradék metifenidát némi pompás pemolinnal társulva, és az elfeledett diazepám és unokatestvére a fenciklidin. A vén meszkalin, és a kannabidolok egész családja. Lizgersav porfesszor is tiszteletét teszi, valamint a ma már beszerezhetetlen yopo, a még ama is aktív psylocibe, egy egész harmin klán, az ibogain ikrek, a barbár barbidurátok paraldehidekkel settenkedve – ó, és a mindenkori kedvenc: a dinitrogén-oxid, ismertebb nevén: kéjgáz. Az alkoholt, a nikotint, a taurint, a koffeint és az egyéb serkentőket, valamint non-szteroid és szteroid gyulladáscsökkentőket szándékosan nem sorolom ide, mert azok az alsóbb szint. Ide tartozhatnának még a különféle bio-stimulánsok, aminosavak, peptidek, sejtszinten ható mátrixok és kérgesítők az időjárás miatt. Eközben a szervezetem egy évtizednyi idő alatt szerzett sebei egymást befolyásolják, egymás kialakulását gerjesztik.
De felesleges gondolkodni – az csak ébren tartja az érzékenységet, ami pedig a fájdalom forrása is. Inkább összeszedem magam és megpróbálok úgy tenni, mintha mindennek volna valamiféle értelme. Behúzók a WC helyiségbe és bedobok egy antibakteriális kapszulát a légborotvába. Miközben frissítem magam, eszembe jut Serafin tegnap esti sztorija arról a buliról, amelyben állítása szerint megkefélte Nina Karvitz-ot. Te jó ég, ez a vén cápa is mekkora forma lehetett régen. Én csak egy potyadék vagyok hozzá képest. Gondolom az sem véletlen, hogy a Szív és az Árok utca metszetében lévő területen nőttem fel. Olykor azt érzem, jelek vesznek körül mindenütt. Egyre többször fordul elő. Azt már megtanultam, hogy véletlenek nincsenek, és amikor a családom szétesett, szereztem egy tigrisszem kristályt is a nyakamba az északi gátaknál. Egy igen komolynak tűnő gurutól vettem egyheti kreditért, de úgy tűnik megérte: intuíciós ösztöneim azóta mintha fejlődtek volna. Határozottan haladok előre, még akkor is, ha az út elsőre rossznak tűnik. Vagy csak akadályokat húzok magam köré, amelyeken senki nem is akar átkelni? Ki kell várni a folyamatokat.
Roos és Kask már nincs a stúdióban, mire leérek, csak Serafinra lelek rá a konyhában. Hasissal olvasztott kávét főz, és elég jó illata van, de amikor kínál vele, mosolyogva visszautasítom. Annyira jól vagyok még mindig az alvástól meg a cucctól, amit adott, hogy szinte boldognak érzem magam. Rég nem voltam ennyire friss. Nem kellene máris szétcsszeni ezt az állapotot, bármennyire is vonzó az a kávé.
- Nem tudom, mi a fenétadtál nekem, tegnap, de áve a kémiának. – hálálkodom
- Örülök, hogy jobban vagy. Egy kis varázslat, igen…errefelé sok mindent be lehet szerezni. – mondja, aztán hörpint egyet a sűrű, barna habon át. A feje mellett elnézve vetek egy pillantást a konyhai monitorra, ahol a teljesen kiszáradt Afrikát mutatják már megint. Valami illegális kalóz műsor lehet, mert rögtön ezután az eltűnt korallzátonyokról mutatnak egy grafikont, és egy szőke picsa iszonyúan dühösen magyaráz közben – kár, hogy nem hallom, mert a készülék le van halkítva, de így is látni, hogy megint feljebb jött a tengerszint. Serafin felfedezi, hogy elnénézek mellette, és unottan legyint:
- Már megint csak a duma. Aztán senki nem tesz semmit. Meg lehet nézni Dél-Amerikát.
- Ezt a csatát már elvesztettük – felelem és lehörpintek egy vízcellát a konyhapulton lévő adagolóból. - Azt mondják, miután majdnem minden édesvízi tó kiszáradt, már csak az Amazonas maradt, mint utolsó nagy víznyerő hely.
- Végjáték ez barátom. – mormogja és elégedetten issza tovább a kávét. – Amióta megváltoztak az áramlatok, már nem lehet ugyanolyan, mint előtte.
- Ők is tudják.
- De ne aggódj, már biztosan kitaláltak valamit maguknak.
- Na és, mennyi időnk lehet? Tíz, húsz év?
- Szerintem nincs már annyi. Úgyhogy részemről hamarosan koccolás.
- Phű..de rég hallottam ezt a szót. Látszik, hogy nem mai gyerekek vagyunk.
- Aha. De a lényeg, hogy el kell innen tűnni. Jövőre már nem akarok itt élni. Megyek fel a hegyekbe.
- Arra már nem engednek át senkit. A déli oldalon még kaphatsz letelepedési engedélyt, de ott meg a francia szeparatisták bohóckodnak, és hát tudod, milyenek a franciák.
- Engem ez nem érdekel. Ahogy mondtad: azért jöttünk erre a világra, hogy figyeljük és megértsük.
Megértem, hogy ő is így áll hozzá. Korunkból adódóan mindketten túl vagyunk már csúnya dolgokon. Időről időre felemészt minket az, amit csinálunk. Akinek hisszük magunkat.
- Nem minden elszórt mag nyílik ki - mondom neki- Nem mindből lesz virág vagy termés. Az emberekkel is így van ez, akik évezredek óta születnek. És most már nagyon sok a selejt. Nagyon sokan lettünk, leginkább a férgese, szóval most a természet megint csak visszaforgatja a dolgokat. Az energiák kiegyenlítődnek az univerzumban, meg kell, hogy pusztuljunk.
- Elvonási tüneteid vannak. Elfogytak a boldogsághormonok, és sokat is aludtál. Megbékélt testedet most minden apró inger felzaklatja.
- Igaz. Mindig ez van. De én szeretem ezt az állapotot. Éles az elmém és friss.
- Na, akkor húzz el innét. Este várlak. Addig még dolgom van. Jön egy tajvani csajszi vokálozni.
Igaza van. Haza kell húznom, kiizzadni a maradék mérgeket. Van a lakásomban egy elkerített szoba, ami csupán hat négyzetméter, de a célnak megfelel. Egy futópad, egy bordásfal, néhány súly és szalag. Ezek segítségével nagyjából szinte minden izomcsoportot meg tudok mozgatni. Miután az ember leedz egy órát hat négyzetméteren, és levezetésként futni szeretne, jól jön az a futópad, ha kint épp leprás a légkör. Imádom az a futópadon. Olyan nekem, mint egy nimfomániásnak a vibrátor. Klasszikus TechnoGym darab. Ma már lehetetlen beszerezni, a konditermekre meg csak a kiváltságosoknak van kreditje. Mi meg visszatértünk a régi jó saját testsúlyos módszerekhez.
A Saját testem.
Ötven éves, a nyilvántartási száma: D/5745, az utóbbi húsz évben nyolcszor műtötték, mozaikdarabkákból álló izmai már nem reménykedhetnek a megváltásban, mégis: csak a rendszeres testedzés segített eljutnom idáig, túlélni a fizikai megterheléseket, a szélsőséges körülményeket, a stresszt és a depressziót. Ugyanakkor a folyamatos terhelés miatt ugyanez lesz, ami részben majd a vesztemet okozza. Az a sok kémia, meg a kinti szmog - és a fent említett folyamatok maradványai.
Lerakódások.
Most is van bőven. A blokkoktól kifelé sétálva fel is teszem a maszkom, mert a ruha szenzorai kifejezetten magas légszennyezettséget mutatnak. Úgy látszik, beindulnak a környékbeli gyárak, és hétvégére termelés várható. De ami még inkább meglepő, hogy iszonyat párás levegőt mérek. Mintha a jéghideg dzsungelben lennénk. Ez a drasztikus változás semmi jónak nem lehet a jele. Ilyenkor mindig történik valami, amibe néhány ezren belehalnak. A magasban megszaporodnak a járőrök is, a siklók alja lila helyett szürkéskék fényben tátong a kereszteződések felett, hogy az ébredő város már észre sem veszi.
Valamiért megint eszembe jutnak a fegyvergyárak a svédeknél, ahol eltöltöttem néhány hónapot. Emlékszem, hogy ott tesztelték először ezeket a légi járőrsiklókat. Beteg állatok ezek a svédek, alattomosan árulgatják fegyvereiket bárkinek, aki hajlandó fizetni értük. Hát igen: az individualizmus helyett a közösségi érzés maradt érvényben a materialista társadalomban, ahol nem aszerint ítélnek meg, hogy ki vagy, hanem, hogy mennyit termelsz vagy fogyasztasz. Ember? Ilyen már nincs. Csak a tömegember van helyette. És a tömeg szent. Erőszak szülte. Bitorlás szülte. A tömeg szükség, és szörnyűséges vak szolgaság. A svédeknek persze mindegy: annak ellenére, hogy a felolvadt jéghez szinte legközelebb esnek, a felhalmozott tőkéből vígan felhúzták a mesterséges víznyelő rendszereket, végig a partszakaszon. A norvégokat vívott rövid belharc és a Moszkvával kötött szövetség észak bástyájává tette őket Skandináviában.
Orwell Winston Smith-e vagyok, akit körbeölel a város gyilkos illegalitása.
Áthaladok a központ felől kifelé kígyózó felüljárók sokasága alatt, és felötlik, hogy az Aima által említett cím nincs messze innen, így hát arra veszem az irányt. A biztonság kedvéért megnézem azért a kijelzőmön, nehogy rosszul emlékezzek, de nem. Itt vagyunk közel. Mondjuk, nem ártana egy normális fürdés mielőtt belemelegszem a mai napba. A pára lecsapódása sűrű anyagot maszatol a védőmaszkomra -mocskos szürke lé, amely csakhamar belepi az egész környéket.
Az Aima által megadott címet egy kis utcában találom meg, nem messze a Narancs tértől, a fővezér szobrával. A háztömb aljában a kapu felett a SÁRKÁNYENYV cégér holo ezüstje szinte beleolvad a falba. Hát ez lenne az a sperma leadó központ.
Amint közelebb lépek, egy halk fény-szkenner fut át rajtam, és vélhetően arra kíváncsi, van-e nálam fegyver. Miután végzett, apró szusszanással kettéhúzódik előttem a kapu, és belépek. Egy gyéren megvilágított öltözőfolyosón találom magam, ahol lerakhatom a védőruhát az őrzőszekrényekbe. Marhára szomjas vagyok már és a gyomrom is kezd kilenni az éhségtől, de azt remélem, odabent majd találok valami megoldást erre is.
Egy újabb ajtó után bejutok a Sárkányenyv high-tech várótermébe, ahol krómezüst buborékokban vibrál a 3D fal, és halk ambient zene szól. A levegőn érezni, hogy túl tiszta és friss, nyilvánvalóan nem spórolnak a mirtuszbetétekkel. Az információs pultnál ülő hölgyek kifogástalan, fehér, testhez tapadó intézményi ruhában feszítenek, és ide látom, hogy mind a háromnak iszonyat teste van. Felpezsdül a vérem, a kokain emléke még ott lüktet valahol alul, de persze most már könnyű türtőztetni magam. Közlöm, hogy egy Krijsten nevű nőt keresek, mire a középső félbarna elhúz egy vörös ikont balra a képernyőjén. Leülök a hallban, de kissé kényelmetlenül érzem magam ezen a helyen. Túl steril minden. Az előttem lévő apró üvegasztalon közben futnak a reklámok a spermaleadás előnyeiről. Kevés az egészséges egyed, a jó minőségű anyag több száz kreditet is fizet. Nem is gondoltam volna, hogy ez manapság ekkora üzlet. Most már igazán kíváncsi vagyok, mire fognak menni az enyémmel. Elképzelhető, hogy röhögve visszadobnak.
Szerencsére nem kell sokat várnom, és megjelenik egy komoly karban lévő MILF kategóriás szőke, akinek csak a szeme alatt húzódó apró ráncaiból látszik, hogy túl van már a javán, de annyi biztos, hogy a szabásza remekül dolgozik. Ez a csúcsragadozó nőnemű kortársam kemény falatnak tűnik, de rögtön kiderül, hogy legalább szívélyes. Apró, feszes mellei megindítanak egy pillanatra, lágy összhatásban vannak keskeny, de határozott arcélével. Lenyűgöző példány, még ha faragott is. Mielőtt hagynám, hogy zavarba hozzon, elmesélem, mi járatban vagyok, és rögtön felcsillan a szeme újdonsült barátnőm neve hallatán.
- Á…- lihegi édesen – …a kis fekete démon.
- Ő bizony.
- Talán tehetek valamit az érdekedben. Rendben, akkor mindenekelőtt elvégeznénk egy szokványos EÜ-Szkent, aztán meglátjuk. Valami tápláló?
- Az jól jönne.
- Suzie, légy szíves szólj fel a harmadikra, hogy készítsenek egy szobát, érkezünk.
- Igen, asszonyom – bólint a középső címlaplány, és fénylő ruhájának tompa feszülése hallatszik, ahogy pötyögtetni kezdi az ikonokat.
Krijsten int, hogy kövessem, és megindulunk a közeli lift felé. - Ha Aima küldött, akkor én magam veszlek kezelésbe. A lányokkal később aztán beszélhetsz – mosolyog, miközben beszállunk.
Odabent lágy üvegharmonika szólamok lengedeznek felülről, az organikus ajtók pedig lassan becsukódnak. Odafent csaholva megyek Krijsten után, nézem ruhájának tapadását a feneke két dombja közti terület ringásában, és érzem, hogy a fejemből kiszáll a vér. A folyosó, ahol végigmegyünk, szintén lüktető falakból áll, fallikus jelképek borzolódnak a sarkokon átfutva, míg meg nem állapodunk egy ajtónál.
- A hűtőben találsz ételt. Melegítsd meg, zuhanyozz egyet, aztán találkozunk az orvosi szobában. A folyosó végén – mutatja, aztán mosolyogva magamra hagy, és ellibben.
A szoba nem túl nagy, de nagyon menő a fekete padlózat, és van egy tágas fertőtlenítőkabin. Bele is vetem magam az élvezetekbe. A hűtőben talált élelmiszer-komplexek közül felütök egy pad thai csomagot a mikróban majd mohóbban falom fel, mint azt az éhségem miatt előre gondoltam. A gyomrom kezd jobban lenni, s miután hosszasan élvezem a mirtuszos gőzpárát a kabinban, még jobban felfrissülök, közben meg egyre csak arra gondolok, hogy vendéglátóm vajon milyen kapcsolatban lehet Aimával. Mit tudhat a kis édes, ami miatt itt ilyen fogadtatásban van részem? Ki lehet ez a csaj? - Ebben a kérdésben nem sikerül előre jutnom, de végül is mindegy, el kell engednem magam, hihetetlen, de talán végre lehet egy jó napom.
Szinte újjászületve lépek ki a gőzből, és mialatt teljesen megszáradok, keresek egy overállt a szekrényből.
Az orvosi szobánál már várnak. Az orvos és asszisztensnői ugyanazt a passzos kezelőruhát viselik, mint Krijsten, aki szintén befut, mire társai leveszik a vért és a vizeletet. Vonzza a tekintetemet ez a nő, de közben próbálok visszafogott maradni. Talán kipihentségem teszi, ami lenyugtat és türelemmel tölt el. Kedélyes csevejünk alatt Krijsten összeveti a levett DNS mintáimat a csuklómba ültetett gyáriéval, s miután meggyőződik róla, hogy valóban én vagyok én, megkínál egy amino koktéllal. Mintha a gondolataimban olvasna ez a szőke szépség, mindent megtesz, hogy jól érezzem magam, és persze naná, hogy még jobban megkívánom. Talán ez az ellazító módszer is már a kezelés része? Akárhogy is, a keze egyszer csak már a combomon matat finoman, s azt veszem észre, hogy egyedül maradtunk a szobában. A személyzet diszkrét távozása a kezelés utolsó fázisának nyitánya. A lány szája rutinosan, módszeres felépítéssel dolgozik, nem kapkod, türelmesen halad előre, én meg hálás vagyok, hogy még élvezetesebbé teszi azzal, hogy finoman elnyújtja. De hiú ábránd marad csak, hogy megdughatom, amikor hasamra helyezve egy műtőfátyolt, megkezdi a végjátékot. Felnyúl az ánuszomba, pedzegeti prosztatámat, s másik kezével már csak irányítania kell a lövedéket, amely csakhamar beteríti a steril felfogót.
Krijsten elégedetten csúsztatja nedűmet a keskeny vizsgálófiolába, s mialatt pihegek, felkészít egy teljes testes szkennerboxot.
- Erre a vendégem vagy - mosolyog, majd hagyja, hogy kényelembe helyezzem magam. Rám húzza a kapszulát, a gép szenzorai matatni kezdenek, én meg csukott szemmel ernyedek el.
Álmomban áttöröm a történelem és az idő hártyáit, utazom a korszakokkal, amelyeket végigéltem, beugrik a ’80-as évek, a vastag lakkrétegek a játszóka vasrúdján, az első kutyám, ahogy az udvarom két lábra állítom és táncolunk, a bolgár tengerpart-i utazás, az általános iskola folyosószaga, a krétapor szárazsága, a földrajztanár húgycsövéből kivezetett művese áradó bűze, ahogy minden óra előtt és után kétségbeesetten szellőztetünk. A sulidiszkó, ahol a Kriss Kross-től a „Jump”-ra táncoltam, a nyári táborok, a kullancsok kicsalogatása fogkrémmel, meg az osztálykiránduláson vörösboroskólázás a réten át valami kitudjahol falu határában. Az első csók, amit a napköziből WC-re kiszökve kaptam a lánytól, akibe szerelmes voltam, évekkel később pedig csipás napraforgók oldalához dörgölőzve amikor először nyúltam be egy másknak a lába közé. Amikor először éreztem azt a sűrű nedvességet. Álmomat halk zongora kiséri, ez a „Dystopia” az „Una Dark Sera In Verona”-ból, a dupla olasz techno monumentum, az elektronikus mélységek csúcsa. A lány csiklója sima és lapos, nem az a kidudorodó fajta, amelyet szopogathatsz, harapdálhatsz, szürcsölheted. Imádom csinálni, de ő visszahúzódó, így nagyobb kihívást jelent.
De mindenkinek szüksége van a húsra.
Csalóka ábrázataink mögött kiszámíthatatlanul ráng a vágy, hogy kapjunk még, hogy a receptorok tovább dübörögjenek a testünkben, hogy érezzük, élünk. Érints meg, és akarj. A Mese Rólunk tovább szól, ezredforduló, könnyű drogok, szex-turizmus. Huszonhét évesen tudom meg, hogy anyám utánam még terhes volt egyszer, de amikor a kicsi megszületett, fogta és elásta a kertbe. Azt hitte, jön a világvége. Elmegyógyintézet, gátak. Gátak a tengerparton, tonnányi olvadó jég, az utolsó szabadtéri techno parti a szürkéskékre boruló égbolt alatt. Homokzsákok, városokat leradírozó mesterséges árkok a partvonalon, és a metsző hidegben gerjedő de-perszonalizációs sokk. Néhány olcsó Tv reklám a túlélés pszichés kondicionálására, gerjesztett skizofrénia, önmagadból kilépés.
Erős halo-fényre ébredek, és ahogy tisztulni kezd a kép, látni kezdem a billentyűzet előtt matató Krijstent, és lábait elnézve újra bebizsergek. Tüstént ráérez, hogy nézem, és megfordul. Az egyetlen fegyver, amit tehet érdeklődésem lelohasztására, az a vizsgálati eredmény a kezében, de úgy érzem, nem sokra megy vele, mert tisztában vagyok az állapotommal. Hiába közli szárazon, hogy a májam működése hatvan százalék körül, az egyik vesém meg alulműködik – mindezeket magam is jól tudom. A nyirokrendszerem is odavan, nem vitás, de kinek nem? Testgerincem görbületének torzulása meghaladja a felső mércét, de hát már vagy húsz éve haladja komótosan. Csoda, hogy még tudok járni.
Az idegrendszerem, az érfalak állapota…na, igen. Volna miről mesélniük. Kétoldali, újraszalagozott sérvháló, túlnyomórészt merevre kráteresedett bélszakaszok. Porckopás, ínroncsolódások és nyaki spondilozis.
Mindezzel tisztában vagyok.
Egyedül csak a tüdőm állapota érdekel. Úgy látszik, romlott az előző prognózis óta, ám, ha szerencsém van, pár évet azért kihúzhatok röhögve. Sokkal többig a többiek se fogják húzni ezen a sárbolygón. Hiszen én is csak egy szakasz vagyok. Egy elem. Ott vagyok mindenben, ami épül. Számítok. Számon tartanak. Megteszem a magamét, aztán ha elhasználódok, majd lecserélnek egy másikra.
Amíg a rendszer a spermámat elemzi, marad néhány órám arra, hogy könnyeden meginterjúvoljam az itt dolgozó hölgyek némelyikét. Krijsten segítségképpen beajánl két-három szobaszámot, néhány lányt, aki épp nem foglalt és alkalmas az ilyesmire. Ezután fájó szívvel magára hagyom, és kimegyek a folyosóra. Elszívok még egy cigit a kijelölt boxban, betolok egy közepes szénhidrát-fehérje keveréket, és munkához látok.
Számomra is meglepő módon már az első két órában sikerül annyi anyagot összegyűjtenem, amivel nekiindulhatok a blognak. Lehet, hogy már nem nagyon lesz, akit érdekel, de engem sem sok minden tart már életben, szóval kitöltöm az időmet. Nincsenek válaszok. Vagy elfogadod ezt, vagy megölöd magad. Vagy nem foglalkozol vele. Talán ezért kell hinnünk láthatatlan dolgokban: különben beleőrülnénk.
Az első helyen egy szebb napokat látott japán lányt faggatok, aki leginkább leszbikus élményeiről mesél. Teste íve még bőven vonzó, ám közelebbről nézve látszik elgyötört bőre, arcának vonásai megránduló idő-törésvonalak, szemében álmos fakóság. Egy lányzárdában nevelkedett, de hamar fény derült nimfomán hajlamaira, s amikor a növendékeket kezdte perverz test-játékokra fogni, idejekorán kicsapták. Innentől kezdve minden adott volt, hogy jó kiképzésben részesüljön Kyoto utcáin, ahonnan származott. A digitális zombikat öklendező szigetországi fogyasztóipar megtermelte számára a megélhetést, hisz a perverzeknek mindig is akadt munka az ilyesféle helyeken. Jó pár évet kihúzott a víz megindulása előtt, aztán a hegyekben talált menedéken, ahogyan a többiek. A szigetország szélsőséges időjárása addigra még kiszámíthatatlanabbul pusztítóbbá vált.
A világ másik feléről való idekeveredését leszbikus kalandjain keresztül magyarázza: kivel kellett lefeküdnie a nagykövetségen, hogyan ujjazta meg egy kínai-orosz határőr, hány kivénhedt túlélő milliomos-nővel kellett gerontofil kalandokba bonyolódnia, mire itt kikötött. Ez most a menedék - úgy hiszi, én meg próbálom elmagyarázni neki, hogy korántsem vagyunk jobb helyzetben attól, hogy vannak erős falaink, és viszonylag messze vagyunk a tengertől. Nem beszélve a lázongásokról, melyek napról napra jobban bomlasztják a haldokló rendszert. Felzabáljuk egymást, hús a húst, ha nem férnek el, a satnyák, a gyengék és a szegények elhullnak. A víz alá temetett atomerőművek és ipari hulladéktelepek felbuggyanó szennye, fertőzések miatt kialakult mutációk, melyek új életformákat hoztak létre. Sehol nem leszünk biztonságban, amikor a pusztítás második generációs hullámai feltörnek. Ez itt Északtengely pereme, mégis, hova mehetnénk? Alattunk a Nyugat Európai Konföderáció morzsái remegnek a beszakadni készülő gátaktól, a maradék angol, spanyol és francia túlélők az Ardennek oldalába vonultak, és imádkoznak. Az Ázsiai Unió, köszöni szépen, jól van. A katasztrófák számokban mérve legnagyobb veszteségei ezeket a területeket érintik, ám ugyanezen folyamatok kovácsolták is össze e nemzeteket, mely végül a leggyorsabban talpra álló egységet hozta az oroszok és a kínaiak hathatós segítségével. Igaz, jelenleg is háborúznak az egybeolvadt Fekete / Kaszpi - tenger vízlelőhelyeiért, de legalább Iszlámia szeme addig sem felénk tekint. Amerikába pedig innen átjutni, szinte lehetetlen, ha csak nincsenek baromi jó kapcsolataid.
Ebben következő kuncsaftom is megerősít, aki még idejében átköltözött, hála egykori Green Peace-es barátjának, akinek túlbuzgósága ezúttal jól jött. A lány északi fekvésű, hórihorgas, modell alkat, nem az én esetem, de nagyon bejön az arca. Az ilyenekre mondják, hogy fapinák az ágyban, de én nem hiszem. Ezek a hosszúra nőtt gazellák legfeljebb kényelmetlenül foghatók be, de aztán már könnyű betörni őket. De nem mászok rá, hagyom, hogy beszéljen klitorisz-tojásokról, gésa golyókról, hatalmas néger bránerekről és a vagina szexet kedvelő tinik szokásairól. Egyébiránt nagyon is rendes lánynak tűnik. Az a normálisabb típus, akivel még ki is jönnék, ha kellenék neki. De gondolom, nem kellek. És, ha jobban belegondolok, ő sem jelenthetne semmit számomra. Mikor a feleségem elhagyott, és magamra maradtam, hónapról hónapra jobban átéreztem a magány dicsőségét. Úgy tűnik, ma már nincs szükségem senkire. Lehetséges, hogy a több évnyi testi és lelki fájdalom okozta ezt, de akárhogy is – ez már visszafordíthatatlan. Halott vagyok – csak néhány ember számára élek, olyanokért, akik hozzám hasonlóan nem bírták kivárni, hogy ez élet utolérje őket. Nagyon kevés olyan ember akad, akiben még nem csalódtam- legtöbbször ránézésre elundorodom tőlük, mert előre tudom, hogy milyenek. Szánalmasan erőlködnek, hogy észrevetessék magukat és érvényesüljenek.
De ez a lány nem ilyen. Amerikáról mesél, gyermekkora Amerikájáról, amelyet maga alá temetett a fejlődés görgetege. Európa egész történelmének háborúskodása alatt nem vesztett annyit, mint Amerika a megalakulása óta. A luxus nevében prédikált kereszténység mára kihalt. Falai összeomlottak, mint a rendszerek, amibe ágyazódtak. A kormányzatok pedig, önző céljaik elérése érdekében továbbra is táplálják a közönyt, semlegesítik az emberekben feltámadó természetes indulatokat. Hiszen kéz helyett kés meg villa, bunkósbot helyett vegyi-fegyverek, kagylók és csigák helyett kreditek – de mi ugyanúgy elégedetlenek és irigyek vagyunk, megmagyarázhatatlan kegyetlenséggel lelkünkben. A legyőzhetetlen ismétlődés mozgatja a világot, tesz hatalmassá egyes rétegeket, még a természet vészjósló pusztításán túl is – másokat viszont alkatrésszé vagy földönfutóvá avanzsál. A szökőárak ellenére is még mindig túl sokan vagyunk az egyre szűkülő térben, és tovább nő a társadalmi szerkezetek eldeformált aránytalansága is: rengeteg a fizikailag és/vagy szellemileg alulfejlett, míg a túlélők leginkább azok közül kerülnek ki, akik ezzel ellentétben rátermettebbek az életre.
Amerika komoly veszteségek árán tanulta meg a leckét, és most sincsenek sokkal jobb helyzetben, mint mi ideát. A lány sem vágyik már vissza. Sehol sem jobb, és itt legalább még viszonylagos rend van.
Amikor a harmadik kuncsaftomhoz érek, még nem is sejtem, mi vár rám. Időm lassan lejár, és úgy érzem, be kell érnem ennyivel, s már próbálom összeilleszteni az elmúlt órák szövegfoszlányait, fejemben már írom is az első cikket, amikor benyitván a harmadik helyszínre egy szűk folyosó végén, egészen lemerevedek.
A nem túl tágas szobában egyetlen franciaágy meg oldalt a faltól falig tükör mellet egy masszázságy. A központi fényhálózat vöröses félhomályt áraszt, de még így is rögtön ráismerek. Egyből felismerem az alakját, a körvonalait, vagy, ahogy jöttömre a fejét az ajtó irányába fordítja. Csak a haja sziluettjét látom először, de csak egy lépést kell tennem, hogy megjelenjen az arca is. Ez az egy lépés könnyben megy, mint gondoltam volna, úgy tűnik, az ösztön máris működésbe lendült, valami tudatalatti fizikai nyomás, a vele töltött hónapok izmokba ágyazott beindulási kódja - hisz tudjuk: az izmok nem felejtenek. Mégis inkább azt vártam, hogy ha majd egyszer elkerülhetetlenül szembe kerülök vele, tán meg sem tudok majd szólalni, csak nézem, próbálom kiolvasni a szeméből, hogy mire gondol, amire persze semmi esélyem, hiszen egyébként is nehéz volt kiigazodni rajta. Csak állok majd, és várom, hogy ő szólaljon meg elsőként, de az is lehet, hogy mindent elengedve odalépek hozzá és átölelem, beleszagolok a nyakába, szívom bőrének jellegzetes illatát, azt a jól ismert illatot, amit a mai napig nem tudtam kitörölni magamból, az egyetlen dolgot, amely belőle maradt azon a fényképen kívül, amit nemrég megtaláltam a benti gépemen, mielőtt kirúgtak. Ez a rossz minőségű, olcsó telefonnal készített kép, melyen kezében a születésnapjára tőlem kapott, éveinek számával megegyező rózsával karöltve mosolyog, és előhozza belőlem azt a nyarat, életem legszebb nyarát, amelyet bujkálva, menekülve éltünk végig titokban egymással.
Mert mit is mondhatnék neki? Sajnálom, hogy nem voltam elég türelmes? Sajnálom, hogy túlságosan szerettem? A végleges döntést ő hozta meg, rákényszerítve engem, hogy ne láthassam, hogy ne vegyek részt az életében, félretett, mint egy tárgyat, mert bipoláris logikája szerint rendszerint úgy próbálta igazolni döntései helyességét, hogy nem vett tudomást a problémákról. Az ember huszonévesen nem a tudása vagy a tapasztalata alapján hoz döntéseket, hiszen abból még nincs elegendő neki, hanem a vágyai és az érzelmei táplálják, irányítják. Ez volt ő. Én meg a tizenévvel idősebb, akinek már nem volt kedve annyit beszélni. Ő viszont folyton beszélt. És akkor, azon a szeptemberi szerdán bebeszélte magának, hogy jobb lesz így mindkettőnknek. Mikor utoljára elbúcsúztunk, egy orchideát kapott meg a kedvenc parfümét. Megígérte, hogy, ha legközelebb találkozunk, ezzel lesz befújva.
Azóta nem láttam.
Mit kezdhetnék vele? Igaz, már nem vagyok házas, csakhogy eltelt néhány év és történt sok minden. A lehetőség a boldogságra egy hónap alatt szertefoszlott bennem. És mély lyukakat hagyott maga után.
Seb vagyok a világ testén, ahol csontomig hatol a reménytelenség és a velőtrázó mosoly. Sokkal jobb vagyok másoknál, mert látom, hogy az egész csak illúzió – és rosszabb, mert nem tudok benne működni. Számos magot elvetettem, türelmesen, az időnek teret adva, hogy egyszer majd beérjen a gyümölcs, a termés, de a legtöbb ki sem kelt, vagy sarjadás közben satnyán elhalt. Láttam, hogy másoknak ez többnyire egyszerűbben működik: ismerek olyanokat, akik egyetlen magot vetnek, s abból bizton termést aratnak, akárhogyan is alakul. Így működik a világ. Az ő világuk, amelyben én mindig is kívülállónak számítottam, csak el kellett telnie vagy harminc évnek, mire valóban felfogtam, nem csak mondogattam magamnak.
Mindig is az a nagy dilemma, hogyan miként győzzünk meg másokat az igazunkról, amikor kissebségben vagyunk véleményünkkel. Én egész életemben ezt a kívülálló szerepet, játszottam” – s hozzászoktam ahhoz, hogy szembe kell mennem a tömeggel. Kényelmetlen, bosszantó érzés. Meggyőzni másokat, hogy addigi hiedelmükkel vagy tudásukkal ellentétesen véljenek valamit, igen kimerítő tud lenni, főleg, ha egyénenként, egyesével próbáljuk. Arra nincs elég idő, egy egész élet is kevés volna.
Szeretet és gyengédséghiányos beteg emberek vagyunk. A kiteljesedni vágyó ego, a vágy, hogy valaki figyeljen ránk, hogy akár csak egy percre is visszaigazolást kapjunk arról, hogy fontos és értékes, amik vagyunk - ez hajt előre mindenkit. A közösségi médiák oldalai tele vannak a bénán fényképezett, életlen képeinkkel, lehetetlen, magamutogató pózokkal, jelentéktelennek tűnő, apró részletekkel a háttérben, amelyek mind azt igazolják, mennyire kicsinyes, egyszerű és semmire való az egész életünk. Úgy teszünk, mintha bármit számítanának törekvéseink, hogy megismerjenek minket, hogy részesei legyünk a nagy egésznek, a mindenkit egybeolvasztó globális tébolynak, ahol szenvtelenül gázolhatunk a térdig érő kicsinyességekben, a megszokásban, az előre megírt szerepekben és az illúzióként magunk elé lógatott önkifejezésünk értékeiben. Sehol, senki nem tesz semmi különöset, aminek valódi jelentősége lenne, vagy ha igen, az csak saját rétegeinek mérvadó, sehol, senki nem ismer meg senkit igazán, mert mindannyiunk alján ott lapít a csontvelőbe kódolt aljasság, az ébredéskor a vizelési kényszerrel együtt meginduló zsigeri önzés, a megfelelési kényszerből táplálkozó akarat, amely mégis legtöbbször csak a középszerűség falait verdesi. Legtöbben semmirevaló, selejt melléktermékek vagyunk, az ostobaság simára csiszolt ékkövei, az ipari forradalom évszázadokra nyúló túlburjánzásának széttorzított mellék és végtermékei egyszerre. A biokémia két lábon járó ürüléke. Pózolunk a semmibe, hogy valakiknek higgyenek minket a másik senkik, akik nélkül, mintha semmire nem mennénk, pedig végső soron egyedül vagyunk, az ember hiába társas lény – társasságát csak a másokra kivetített gyengeségeinek, akaratának, vágyainak köszönheti. Az életem nagy részében minden, amit megkívántam, vagy fontosnak tartottam volna – elillant. Mindent megtettem azért, amit el kívántam érni, és amikor úgy tűnt, mindjárt megkaparintom, de akkor, minden, amit szinte már a kezemben éreztem, egyszer csak szétpukkan, mint valami buborék, s nekem újra kell kezdenem az egészet.
Erre tessék. Itt áll újra előttem egy szál pongyolában, ugyanazzal a nézéssel, ugyanazzal a száj remegéssel.
Angyali.
Becsapom magam előtt az ajtót, és nagy lendülettel indulok meg a lift irányába. A legjobb ötletek gyakran az idő szorításában születnek, és most elfogytak a percek a visszafelé haladó időben, nullán vagyunk, és a mutató most vagy visszafordul, vagy leáll.
Bármennyire is szeretném újraindítani, tudom, hogy fájdalmas lenne. Nem tudunk ki nem mondottá tenni szavakat és meg nem történtté tetteket.
Megvan még az a régi pár terrás pendrive, amire kimentettem a családom életét képekben, videókban, és a magamét filmekben, zenékben. Itt lóg a nyakamban. Mert sajnos, ami igaz, az nem mindig elég. Az igazság csupán a veleje a kimeríthetetlen teljességnek. Nincsen senki, aki számba veszi cselekedeteinket, húzza a strigulákat, hogy jót vagy rosszat tettünk-e, s ez alapján később, egyfajta elszámolásként visszaszolgáltatja azok ellenértékét. Számos keleti filozófia ezt tanította évekig: jelen sorsunk előző életeinkhez vagy a következőekhez köthetőek. Akármennyire is hittem eddig ebben, egyre inkább kezdek benne kételkedni: mi van, ha mégsem így van? Mi van, ha ez is csak az emberi elme szokásos önigazolásai reflexe: mi van, ha a buddhista vallás egyszerűen így készteti híveit az alázatosságra? Avagy: viselkedj helyesen, sújtson bármi rád, s következő életeid folyamán megkapod ellenértékét. És az olykor elviselhetetlennek tűnő hétköznapi hányattatásainkat is lehet eképpen magyarázni: azért kell most szenvedned, mert valamikor helytelenül cselekedtél. Míg az egykori keresztény egyház Isten haragjával tartotta féken híveit, úgy más egyházak mással: a séma ugyanaz: csináld az, ahogy „nekünk” tetszik.
Mi a szar. El kell húznom ebből az épületből.
Valahogy visszakeveredek a szobámba, zümmögő neonfények és hófehér folyosók nyalábjain, húzom fel az időközben kitisztított szkafandert, és már itt sem vagyok. Fasza lett volna kikérdezni őt az elmúlt évek orgazmus élményeiről. Vagy elmondta volna végre, hogy milyen volt velem az ágyban? Hogy tényleg olyan jó volt, ahogy mutatta? Az utolsó együttlétünk egy órás kemény menet volt, és egyikünk sem tudott elmenni a speed-től, amit előtte bevettünk. Aztán abbahagytuk. Emlékszem, másnap otthon kivertem végre.
Alighogy kivergődök az utcáig, máris érzem, hogy valami nincs rendben. A folyamatok egymással rántják magukat, az egyik húzza a másikat, pillanatok alatt felfordul minden, pont, mint amikor vele voltam, mialatt többször is mindketten éreztük energiáink kilengését egymáson, s folyton valami ilyesmi lett a vége. Azok a kurva energianyalábok itt ólálkodnak felettünk, és most megint túl közel kerültek egymáshoz.
Az utcán irgalmatlan nagy tömeg van, és feltűnő mozgolódás. A villanyoszlopokra erősített oxigén-automatáknál tízméteres sorok. A biztonságos folyosók tömve, szinte átláthatatlan nyüzsgésben az emberek. Azokon kívül sűrű massza, mintha valami tüntetés lenne, vagy gyűlés. Jobb lesz, hogy ha elhúzok innen amilyen gyorsan csak tudok. Egy közeli mellékutcán szívódok fel és megpróbálom elkerülni a tömeget, de itt a tér környékén nem is olyan egyszerű. Vagy egy órámba telik, míg hazavergődöm a kisebb utcákon, és már alig várom, hogy végre elszívjak egy jointot. Hazaérvén azonban elkeseredve veszem tudomásul, hogy ezzel még várnom kell. Az ajtóm előtt ugyanis egy kézbesítő robot dekkol, s amint észleli jöttömet, rögtön működésbe lép.
Vékony, téglalap alapú ezüstváza megtörik, törzse felemelkedik és a szemét helyettesítő izzósor is megelevenedik. Kásás elektromos hangján nevemet ismételgetve kiöblöget magából egy jelhalmazt, amely máris aktiválódik a karomon. Ránézek, és elönt a düh: ez egy Kilakoltatási Végzés, melynek értelmében el kell hagynom a lakásomat a kézbesítéstől számított huszonnégy órán belül. A kiadást tegnap dátumozták a Népjóléti Hivatalban. Indoklás: nincs bejelentett munkahelyem több, mint egy hónapja. Na, igen. Ebben a társadalomban nincs helye a lazsálóknak vagy a semmittevőknek. Kevés a hely. Ha nem vagy a rendszer szerves, aktív része, akkor boldogulj, ahogy tudsz, jönnek a helyedre mások.
Mikor hozták ezt a rendeletet, amiről még csak fogalmam sem volt? A média tájékoztatása annyira sokrétű, hogy az ember képtelen követni az eseményeket. A kormány rendszerint zárt ajtók mögött hoz olyan döntéseket, melyeket aztán más, mélyen az érzelmekre ható kreált botrányokkal fed. A nemzeti öntudatra alapozott gyűlöletkeltés, az elhazudott javak, a kirakatboldogság álnok köntösébe bújtatott diktatórikus egyenlőtlenség. Hétről hétre változnak a szabályok, intézmények tűnnek el vagy nőnek ki a földből, az egész kurva háttérapparátus ebből él, ezt játssza, ide oda tologatnak minket az érintőképernyős vázlataikon, törvényeket hoznak, alkotmányt módosítanak, csak menthessék, ami még a talpuk alatt lévő földből menthető. Északtengely. Egy széthullott birodalom romjain széthulló birodalom.
Most, hogy kiestem a rendszerből, borzalmasan nehéz lesz visszakerülni. Az egész munkáltatói meg egészségügyi hercehurca hónapokig is eltarthat. Újra bizonyítanom kell mindent, hogy alkalmas vagyok és hasznos, hogy felelősségteljesen tudom használni a rendszert, az ezáltal megillető jogokkal. Addig minimum egy kategóriát vesztek, s így jogosulatlanná válok egyéb kényelmi szolgáltatásokra. De nem kellett volna valami figyelmeztető levelet küldeniük, valami felszólítást? Egyből kilakoltatnak? Hát ennyi hiba nem fér bele? Rohadjatok meg!
A robot, belső kameráján gondolom rögzítette a velem folyó beszélgetést, ezért, ha csak nem akarom szétzúzni valamivel ezt a rakás vasat, akkor gyakorlatilag egy napom van, hogy kitaláljak valamit. Nem vagyok túl lelkes, amikor becsapom magam mögött az ajtót. Legjobb lesz, ha először is felteszek valami zenét, ami lenyugtat. Sajnálatos módon azonban a holobox nem indul. A kurva anyjukat, máris kikapcsolták – gondolom, és kénytelen vagyok belőni a számítógépet. Még jó, hogy van áram. Jó hangosra állítom a zenét, hogy a zuhany alatt is halljam. Vaal „Wander to Hell”-je alattomosan a bőröm alá férkőzik a forró vízzel, ami átgördül a hátamon és beleváj a derekamba. Ahogy a gerinc melletti izmok hálásan ellazulnak, majd lefelé továbbgördülve ellazítják a kismedencét, megindul a bőséges vizeletsugár. Végre hugyozok egy normálisat. Közben jár az agyam szüntelen. Eddig valahogy mindig megúsztam, sok fájdalom, sok szenvedés, rengeteg tapasztalat, mégsem vagyok biztonságban. De a rendszer olyan gyorsan torzul, hogy már követhetetlen. Eleinte jól bírtam, észre sem vettem, hogy sokáig csak bénázó kölyök vagyok a nagyok között. Akkoriban egységekben gondolkoztam, azok szerint éltem hétről hétre, hétfőtől vasárnapig. Alig vártuk a pénteket, a szombatot, hogy történjen valami, vasárnap lazulás vagy after. Aztán kezdődött az egész újra meg újra. Így lett beosztva egységenként, az életünk, és folyton aszerint éltünk, ami éppen várt ránk, mindig volt ok valamire várni.
Már semmire sem várok.
Úgy élek, mint egy zombi. Még mozgok, de már minek? Olykor sikerül erőt gyűjtenem, hogy ne érezzem a végtelen feleslegességet, de aztán megint ráébredek, hogy rossz helyen vagyok, tévesen desztináltak, vagy ha mégsem, akkor elemi igazságtalanság történik, ami persze csak az én szemszögemből az: a felettünk munkálkodó erők funkcionáliságát tekintve ez lényegtelen. Senkit nem érdekel az igazságtalanságom. Mindenkinek megvan a sajátja. Nincs senki, akinek átadhatnám magam - aki jött egy sem kért belőle sokáig. A csalódások olyan mértékben lecsupaszítottak, hogy nem tapad meg rajtam semmi más, csak a kiábrándultságból szőtt megfelelés kényszerű álcája.
Most már nem egységekben élek, hanem egybeömlesztve: nem számít, hétfő, péntek vagy vasárnap, összemosódik minden és csak a kisebb egységek, még kisebb egységeinek jelentéktelen mozaikja alkot egyfajta rendszert. Elkeserítő azt látni, hogy mások milyen szánalmas megmaradtak függő egységeikben. Én ezt már nem bírom.
Nálam úgy harminckettő körül ütött be a meghasonulás. Azóta, esküszöm, mintha megátkoztak volna. Valamiféle negatív energia leng körülöttem árnyékban, ami ugyanakkor nem gonosz, ámde sokszor következetesen igazságtalannak tűnik. Egy ideig sokat szenvedtem azért, mert egy nő rám vetítette ki a tehetetlenségét vagy dühét, ha nem tudott valamit megoldani. Nem főzött, késsel nyitogatta a konzerveket magának, de nem ette meg rendesen. Megállás nélkül füstölt, torkát nap, mint nap fojtó köhögés kínozta. Évekbe tellett mire rájöttem, nem én vagyok alul, hanem ő. Hogy ő a gyenge, és én vagyok az erős. Elszomorított, ahogy ketrecben tart a gyerekekkel. Hányszor könyörögtem a semmibe, hogy jöjjön valaki és mentsen meg. Kihasználva kettős énemet a fehér felére játszott, míg a feketét elnyomta sínylődni. De elszámolta magát, mert persze ez törvényszerű volt a mentalitásából következően. Nem fogta fel, hogy egyszer betelik a pohár végleg. Akkor a fekete felébredt, mert már legalul volt. Mert a dolgok akkor kezdenek el igazán megváltozni benned, ha eléred a legalsó pontot. Ha legmélyebbre kerülsz. Ahol már senki nem áll melletted. Eldöntheted, hogy mit akarsz. Én úgy döntöttem, véglegesen megtérek a feketéhez. A fekete negatív energia. De a fekete tisztít. Eltakar, elvesz, de új lehetőséget is ad. Ez pedig a fekete éve lesz ez. Az erős fekete éve. a saját árnyékától megszabadult fekete éve. Hiszen egyszerre érzem magam jól és rosszul. Haldoklom, mégis fejlesztem képességeim, élesítem elmém, hogy a fű is hiába tompítja. Szerencsére attól még nem függök, mindig is jól érzékeltem a határokat, de érzem, ahogy az idővel egyre használódik testem, megtehetek bármit, függhetek attól, hogy tartósítsam, ahogy tudom, a folyamatot megállítani nem lehet. Függök a maradék időtől, ami még hátra van, mert addig el kell jutnom, ameddig csak lehet, számba véve, hogy fáradozásom következményei villanásnyi fodrot hagynak csak az örök rezgés hullámán, melynek menthetetlenül része vagyok. Iszonyú csapást szenved el, aki az igazsággal szembekerül.
Régebben egymástól függtünk, mert képesek voltunk megbeszélni a dogokat. Ha valami történt, nem tudtuk meg három perc múlva az értesítőnkből, nem kommentelhettünk azonnal. Az emberek sokkal inkább egymásra voltak utalva, beszéltek, kommunikáltak és nem virtuálisan. Az megvan, hogy ülsz a munkahelyeden, és csak gyorsan felugrassz a közösségi portálra, míg megiszod a kávédat? Aztán azt veszed észre, hogy már fél órája ott ülsz, a munka meg persze áll, mert te épp mások életének részletein csüngsz. Rengeteg időt elvett az emberektől az internet, megváltoztatta a kommunikációt, a társadalmi kapcsolatokat. Ma már nincs szükséged senkire, ha valamit nem tudsz, felmész a netre és megkeresed a választ vagy a megoldást. Te is éreztél már késztetést, hogy kihasználj gyenge embereket? A közösségi oldalak háttér információi bőven elegendőek ehhez, és nagyjából egy japán gimnazista simán feltöri őket.
Mire felöltözöm már egy Cubicolor szám megy. Neki kell ülnöm írni, amíg friss a hatás, de előtte egy joint. Vagy közben. Csak mi ez a fura aláfestés a zenében? Ez nem volt benne eddig. De nem is. Mintha odakintről dübörögne valami.
Felengedem a hő és sugárzás és golyóálló roletta-falat, és kinézek az estébe forduló városra. Mire felfogom, mit látok, már észlelem azt is, hogy ugyanebben a pillanatban megindul valami a semmiből felém. Egy lezuhanó járőrsikló lángokba borulva csapódik az ablakomba, ahonnan épp, hogy csak sikerül félreugranom. A több mázsás acélszerkezet fülrepesztő robajjal szakad be a falon, mely egy darabig szétnyílik előtte, mint egy kezeletlen sérv, a törhetetlennek mondott üvegablak behorpad, darabok repülnek szét róla, én meg a sarokba vetve magam ugyanabban a pillanatban landolok. Kintről rögtön tompított IMR gépfegyverek puffogása üti meg a fülemet, sajnos jól ismerem ezt a hangot, a hadsereg használja nyílt utcai bevetéseknél.
A becsapódott sikló félig áttörve a falamat, előttem két méterrel lángol, elöl a pilótafülkében izzó emberi alakok körvonalai. A számítógépem valahol a fülke alatt lehet, füstöl minden, és a szétrepült, égő asztaldarabok, melyek a belső falak felé csapódtak, rögtön lángba kapják a könyvespolcot. A könyveim, bassza meg, bármit, csak azt ne, a jó büdös kurva életbe, ezt már nem hiszem el. Pár másodpernyi sokk után, ösztönösen balra vetődöm, megindulok a polc felé és remélem, hogy nem robban fel a jármű további része, vagy ha mégis, a robbanás előtt talán lesz még időm felkapni néhány fontos könyvet.
Hirtelen azt sem tudom, mi legyen, egyszerre öt hat darabnál többet úgy sem tudok magamhoz venni. Felmarkolom a Súlyszivárványt, néhány Henry Millert meg Coetzee-t, és átrohanok vele a másik szobába. Ott a földre hajítom őket, és máris lendülök vissza, s kezdem összeszedni magam.
A lakásban egyre jobban terjengő füst mindinkább akadályozza a tájékozódásomat, és a hozzá társuló égett hússal kevert olvadó műanyag szaga sem segít sokat. Miután percek alatt sikerül visszavennem az utcai védőruhámat, egy hátitáskába kezdek pakolni mindent, amit érdemesnek tartok magammal vinni. A könyvek mellett, melyeknek már így is komoly súlya van, szinte csak a vitaminokra, és a hűtőben lévő élelmiszer-kocka adagokra koncentrálok, azokat majd csak fel tudom melegíteni valahol. A hűtőmnek nemsokára úgyis annyi, a tűz percek alatt terjed a falakon tovább, a kintről beszivárgó hideget csak nüansznyi hullámokban érzem, elvegyülve a forrón vibráló levegővel. A táskámba befér még egy-két ruhadarab, meg a füves dobozom, és a végére még rágyömöszölöm a maradék fehérje-poromat. Túlélő ösztönöm legendás, mint már bebizonyosodott számtalanszor szorult helyzetekben, mikor az ember úgy érzi, mintha egy filmben lenne. Sikerül rálelnem a Szép új világra, és emlékszem az 1984 helyére is, az is megvan. Az Ulysses-t hagyom a faszba. El tudok vinni két Palahniuk-ot meg az Amerikai Psycho-t, de mikor átérek a másik szobába, egy hátulról érkező, dörgő lökéshullámmal a szemközti falnak csapódok. Érzem, hogy valahol megzúzódik a könyököm, és visszalökődöm a faltól. Az ütközés lelassít, de amint tudok, feltérdelek, és látom, hogy az egész kibaszott könyvespolcom ég, és egészen az ajtóig lángcsíkok húzódnak. Bízom benne, hogy nem lesz több robbanás, és megpróbálok gondolkodni. Itt nem maradhatok, mert az esti fagyban hajnalig sem húznám, és ki tudja, mikor érnek ki a tűzoltók, ha egyátalán meg tudnak itt bármit is fékezni. Odakintről továbbra is lövések hangja és üvöltözés hallatszik, úgy vélem ott sem leszek túl nagy biztonságban, de meg kell próbálnom behúzódni valahová. Talán, ha eljutok Serafin stúdiójáig, megtűrnek pár napig, amíg kitalálom, mi legyen. A lakásomnak fél óra múlva annyi, ez nyilvánvaló, és akkor beugrik, hogy amúgy meg kilakoltattak. Hát igen, így megy ez velem meg a sorssal. Ha valamit odafönt el akarnak intézni, akkor soha nem bízzák a véletlenre.
A fene tudja, mi lesz most, kurvára nem fog érdekelni senkit, hogy mi van velem, ha pedig mégis akarnak valamit, úgyis bemérik a csuklómat. Az írásaimnak annyi, a munkámnak annyi, a lakásom leég. Jöhet a C terv. A kreditjeimmel néhány hétnél tovább nem húzom, de akkor meg mégis mitől vagyok ennyire nyugodt? Mikor kódolta belém az élet ezt a közönyt minden iránt? Évtizedeken át ível az idő, amit kitett fizikai és szellemi öntompításom. Annyit edzettem, hogy ne legyen erőm, annyit szívtam, hogy ne legyen kedvem, hogy az idegrendszerem annyira letompuljon, hogy már képtelen legyen felizzani, hogy ne is lázadjon az ellen, ami kaparja alulról. Ezt csináltam évekig egyre megszállottabban. Mások szemében talán kiegyensúlyozottnak tűntem, miközben ezzel csak saját alászállásomat védtem tébolyultan. Kifosztottam magam valami más javára, és csak kevesebb lettem, mert a mások végül mindig úgy találták, hasznot húzhatnak belőlem. Despoták formálták ezt a világot, míg a természet közbe nem szólt, de a természetünk visszafordíthatatlanul megváltozott: DNS-ünket a gyűlölet és a győzelem építi, az előnyszerzés, mások kihasználása. Elég szomorú az életem köztetek. Gyenge, satnya emberek vesznek itt körül. Még mindig a legöregebbnek kell példát mutatni erőből, és bátorságból?
Évtizedeken át ível az idő.
A közöny kitörölhetetlen, most már ez vagyok én. És mégis, minden nihilizmusom és nemtörődömségem ellenére, testem, évek alatt beléplántált ösztöneivel újraéled, és nyomja tovább túlélőmódban.
FESZTEN JÓR SZÍT BELTSZ PLÍZ!
Lefekvés előtt rendszerint beveszem az éjszakai mátrixot: aminosavakat, sejt-duzzasztókat, izom-nyugtatókat, alvás segítőket két deci vízben oldva fel. De most nem rend szerint van. Olyankor nem menekülök kifelé égő épületekből, a fülem mellett süvítő, pattogó golyók kíséretében, nem az az esti műsor, hogy a mindenfelől ordibálva rohangáló embereket kerülgetem az utcán. De ebben a városban nem lehet eléggé felkészült az ember.
Mire kiérek az utcára, már lángol az egész épület, a szomszédos lakások is lángra kaptak. Mindenhol ide-oda rohangáló emberek, sokuk a földön fekszik mozdulatlanul. A lövöldözés egyre hangosabb, a háztömbök között újonnan érkezett járőrsiklók csatlakoznak társaikhoz, amelyekről vastag fénycsóvákkal pásztázzák a tömeget. Akármerre nézek, riadt arcok, ordibálva futkosó emberek, néhány már a földön. Egy nő a gyerekét próbálja magához téríteni a szemben lévő lámpaoszlopnál, de az meg sem mozdul. Több száz szürke-ruhás civil nyüzsög, ordít, aztán szalad valamerre. A lövések a lejjebb lévő kereszteződés felől érkeznek, és egyre közelebbről hallatszanak, most már más típusú fegyverek ropogás kíséretében.
Rohanok az árkádok felé, mert a másik irányból hallom a komolyabb lövöldözést, és ahogy elfutok az egyik mellékutca mellett, látom, hogy a párhuzamos utcán iszonyat tömeg csap össze a matt fekete pajzsosokkal. Az egyik épület teljes oldalfala lángokban, de futok tovább, hátamon a több kilónyi könyvvel meg a maradék füvemmel, amit meg tudtam még menteni, és közben azon gondolkozom, hogyan lehetséges, hogy egyik percről a másikra a feje tetejére állt minden, ami márpedig eddig sem volt paradicsomi idill. Netán ez lenne a megoldás, ez lenne a változás, amire vártam? A nagy büdös kilátástalanság? Minél inkább hagyom magam sodródni az idővel, annál durvábban visszaránt a valóság. Mi ez az iszonyú ellenállás?
De nem szabad erre gondolnom. Van, hogy a kiszámíthatatlanság jól sül el. Ez is csak egy újabb lecke, amit már százszor rám húztak.
És a következő sarkon egyenesen belerohanok az oldalsó utcából érkező kisebb tömegbe, az egyiket magammal sodorva a földön kötök ki. Fekete Foltokat látok, szürke szkafandereket, amikor felülök, épp az egyiket szedi le hátulról egy mágneses fogóháló alacsony feszültségű árammal zizegve. Az áldozat teste remegve zuhan a földre, a tömeg kétfelé robban, és egy tucat kommandóssal találom magam szembe húsz méterről. Speciális osztagnak tűnnek, fel vannak szerelve falramászókkal, és ugrócipőkkel, ketten már pattannak is, még idejében elcsípnek két fekát oldalszélről Egy pajzsos a másik oldalon felöklel egy kék szkafanderes szakmunkást, felém pedig több impulzusfegyver csöve is közelít. Aztán előrelép a hálóvető és kíméletlenül megnyomja a kioldószerkezetet. Mielőtt bármit is tehetnék, már arcomra feszül a szintetikus acélszalag, leránt vissza a földre, odatapaszt a kérubzöld aszfalthoz, és megkezdődik a villámlás.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
