NAPLÓK: Qui? Legutóbbi olvasó: 2024-04-16 11:33 Összes olvasás: 23648| 191. | [tulajdonos]: Aranyszál | 2019-12-08 01:00 | Az anyai nagyanyámnak szilvásuk volt, a folyó mellett, egy gyümölcsös, csak szilvafákkal, végig a folyó mellett.
Apám odaépített egy bodegát, kis ház volt ez, nem messze a Szent Antal szobortól. Tégla, a teteje nád, még a kerítést is nádból csinálta, ami az évek során szürkére aszalódott a Naptól a hótól és az esőktől.
Menekülés, parányi szabadság és egyedüllét a feleség elől. Belül "kétszobás", ha esett, a kempingágyra heveredett, és onnan nézett ki a kisablakon, ami örökké légypiszokkal volt tele. Régi rongyszőnyeg a téglákon, egy vakfoltos tükör, ami arra jó volt, hogy megfésülködjünk. Az asztalon, ahol régen öcsém tanult, a magával hozott kenyér és bor.
Ennyi elég is volt a boldogsághoz. A többit az agyagos föld adta. - A ronda sárga föld, ami ugyan megkötötte a vizet, de a naptól kicserepesedett, mint egy lázas gyermek ajka. Kemény volt, mégis szép a konyhakert.
Előre ribizliket ültetett, és szilvát, meggyet. Aztán voltak még hatalmas összeboruló fák. Nem is tudom mikor nőttek meg, de sok volt a fa. Mindegyik gyümölcs. Diót is ültetett az öregember-ráncokba, ebbe a mihaszna földbe, ami csak a tököt szerette. Szerettem ezeket a repedéseket. Képzeletemben virágokkal és fákkal ültettem tele. Csend van ott, tudta, hol merre járnak az őzek. Már el sem futnak, ha meglátják apámat. Egybeforrt a természettel, és én figyelek ilyenkor. Ő a búza és a fenyő, meg a virágok. Lehajol a földig. Sohasem láttam még ilyen alázatot, amit apám a természet iránt érzett, vagy fordítva? Lehajol a földig, mindig le. Az illatok fontosak. Kaotikus keveredésük részegítő érzés. A folyó a júniust idézi. Kanyarog, akár az ökörhugyozás. Fuss a folyó mellett, ha még nem próbáltad! A fekete ribizlit összemorzsolom kezeim között, és érzem az út porát is. Ha esik az eső, akkor a szél éles, mintha minden csepp a bőröm vagdosná. Ez az eső sincs mindenhol, csak egy útszakaszon, nem messze a házunktól. Itt mindig annak éreztem, soha nem lágynak. Vad az eső. A szél a cseppek közé üt. Anyám, kislánykorában két tehenet terelt erre. Neki mást jelent ez a föld. Talán azt a kényszert, hogy figyelnie kell a két állatra. Ez a kis földdarab, mint egy sziget. Mellette búza. Olyan, mintha szőke hajú sziget lenne. Hemingway szeretett volna itt borozni, bár elaludt volna a kempingágyban. Azért a két férfit nagyon is jól el tudom képzelni, ahogy mesélnek és boroznak, szalonnát sütnek. Tudom, hogy Hemingway, miután kihozta az asztalt, odabattyogna a Répcéhez, és beleülne. A folyó úgyis kiöntene Hemingway termetétől. Amikor ezt a képet látom magam előtt, akkor felnevetek, simán megírta volna Santiagót a kis folyóban. A húgommal mennyit nevettünk itt az Ez a divat régi számain, a retró számokon. Apám, néha egy-egy szabásmintával gyújtott tüzet, vagy egy kalapos manökent gyúrt össze a kezei között. Eszembe jutott apai nagyapám, aki miután hazajött a Dontól, és nem volt hús, megtanult bal kézzel gombát szedni. Vasárnaponként halat fogni. Amíg a Donnál volt, egy kis vakarcs kutyájuk volt. Kis fekete fehér nyüzöge. Amikor nagyapámat fejlövés érte, a kis vakarcs egész nap nyüszített a ház előtt. A bot azért kellett, mert, ahhoz kötötte a kezét, a jobbat. A mozgatóideget súrolta a golyó. Így meg kellett tanulnia bal kézzel írni, és mindent. Őt mindig a réten látom, ahogy egy botra támaszkodik. Én mellette, és gombát szedünk. Mögöttünk megy le a nap, vagy előttünk fénylik. Én ugrálok a kis kockás szoknyában."Nagylány" vagyok a girbegurba faluban, ahol egy kocsma van, és kapható ott az ötvenfilléres fagyi: puncs és vanília. Reggelente tejért zavar el katonás nagyanyám, és én megyek, de még utánam szól, hogy húzzam ki a hátamat, jegyezzem meg, mondja, hogy egyenes legyen a TARTÁSOM. Az egyik nagy mondata: ha másod nincs, tartásod és büszkeséged legyen! Ki a mell, a has behúz, a gerinc egyenes! Csak így mehettem ki az utcára. Ha utánagondolok, sosem szerettem a gerincferdüléses embereket. Kerültem is őket. Nagyanyám termetes asszony volt, gyönyörű bőrrel, nagy mellekkel és persze egyenes tartással. Höveji csipkét hímzett és rajzolt, ebből élt a család. Emlékszem a rajzaira is, határozottan állíthatom, hogy volt stílusérzéke. Ő találta ki a csipkék mintáit is. Amint kis sárga ceruzával rajzolta elő a motívumokat, én szívesen figyeltem őt. Biztos vonalvezetése volt. Ha, élne, valószínűleg művész lenne ő is, mint a lánya, az én anyám. Nekem minden kincs volt az udvaron. Felfedeztem üres üvegeket, fél nap képes voltam átnézni rajtuk, és elképzelni, hogy drágaköveket találtam. Élmény volt, amikor egy kétforintosra bukkantam. Rögtön ásni kezdtem, hogy majd kincset találjak. Na és a japántyúkok! Életemben nem láttam rondábbat, mint azt a pöttyös japánkakast, ami egészen a hátsó kertig kergetett. AZTÁN A KISABLAK TITKA, MERT VOLT EGY MESÉM. Mindig a kisablaknak meséltem, de ezt úgysem értheted. A titok volt jó benne! A padláson lakott a rádió, a háborús, amit egyszer megtekertem és megszólalt. Én meg lefutottam félelmemben. De, aztán egyre többször jártam fel a csilighez. Jól összehaverkodtunk. Ő vigyázott rám a kacatok között. Ugyanilyen nagy titoktudó volt a nyitott veranda is, a muskátlikkal, meg a nagy karéj kenyérrel, a tejjel, vagy az aludttejjel. Jól elvoltam. A gémeskút volt a szörny! Kicsi kút volt. Tiltottak tőle, pedig én meg akartam barátkozni a kútágas-szörnnyel. A mesék. Volt egy ősöm, aki kocsmai verekedésben halt meg. Leszúrták. Minden öreggel elmeséltettem. Mindegyiknek másképp járt a szája. Aztán meguntam a himodi és höveji késes legények balladáját. Viszont szerettem Jutkával az artézi kúthoz járni. Volt, hogy a forró nyárban, mire hazaértünk, megittuk az összes vizet, hogy visszamehessünk még egyszer. Ez négyszer is megismétlődött. Viszont, nem tudjátok azt, hogy milyen gyönyörű volt, amikor a vízfüggönyön átsütött a napsugár és mi nevettünk. Minden napsárga és fehér volt, és végigfolyt rajtunk a víz. Már akkor tudtam, hogy a vízzel jót lehet játszani, hogy a vízben csodálatos fények vannak. Ez az artézi víz több ezer méterről tört fel, és ez a víz valamit megtisztított bennem. Persze szerelmes voltam Hollósi Zoliba. Mindig mezítláb sétáltunk, igen, mert már tudtuk, hogy erősödnie kell a lábboltozatnak. (Ezt is nagyanyámtól) Sokat nevettünk. Annyira egyszerű volt minden, el sem hiszem! Egy biztos, hogy a víz nagy érték, és jókat lehetett játszani vele. Egy magamfajta lánykának ez a falu kimeríthetetlen élmény volt. Csoda: a kövér Vendi bácsi, de ugyanígy a félbolond a szomszédban. Délutánonként a vízállásjelentés, és nagyapám öléből, aki a Bolond Ferkó mesémen aludt el. Az úgy volt, hogy a Szokol rádió bemondta a vízállásjelentést. Amíg ez tartott, a mesélés nem kezdődhetett el, aztán jöhetett a hol volt, hol nem volt. Egy órán át barangoltattuk Bolond Ferkót, míg nagyapám el nem aludt. Ilyenkor löktem rajta egyet, vagy meghúztam az orrát, mire harákolva felébredt, és folytattuk a mesét. Sokat köszönhetek ennek a figurának. Állítólag, egyszer azt meséltem, hogy Ferkó nemzőképtelen lett. Persze, tudtam mi az. Kihallgattam a felnőtteket és így adtam elő: jaj, jaj, Bolond Ferkónak nem lehet gyermeke! Máskor meg 10 volt. Egyszer öreg volt, máskor fiatal. Ha tudod mi a mágia, akkor ez az. A Répce, délutánonként. Az úszások. Mint a cigánymeggyek meg a Nap amit hámozatlanul ettem. Mit ettem:))) Hétpofára zabáltam a fényt. Ha szomorú vagyok eszembe jut a Bolond Ferkó mese... Ilyenkor halkan azt suttogom: még én sem nőttem fel. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
