NAPLÓK: Qui? Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 20:38 Összes olvasás: 23740| 105. | [tulajdonos]: tudom milyen ez | 2019-11-06 00:43 | Azokban a csapdákban
Akkor megragadtál valamit.
Bennem ragadtál meg valamit,
Valami éjszakait, számomra ismeretlent? Vagy
A saját, halálra ítélt lényedet, elgyötört, síró,
Fuldokló lényedet? Bármelyik volt is,
A versed iszonyatos, túlérzékeny
Ujjai köréje zárultak, és tapintották,
Hogy eleven. A versek, mint füstölgő zsigerek,
Puhán a kezedbe sorakoztak. | |
| 104. | [tulajdonos]: ... | 2019-11-06 00:39 | A nyúlcsapda Ted Hughes
Május volt. Hogy is kezdődött? Mitől
Bolydultak fel az idegdúcaink? A holdsarlónak
Micsoda cikornyás görbülete kellett, hogy már kora reggel
Fölvérezzük egymást? Mit tettem én? Félre-
Értettem valamit. Megközelíthetetlenül
Abban az eszelős dühödben, a kisbabákat
A kocsiba vágva, te vezettél. Biztosan
Egész napos kirándulást terveztünk,
Valahová a partvidékre, felfedezőutat -
Úgyhogy egyszer csak nekiindultál.
Emlékszem, azt
Gondoltam: ez valami őrültséget csinál. És föl-
Téptem az ajtót, és beugrottam melléd.
Nyugatnak mentünk. Nyugatnak. Cornwalli
Dűlőutakra emlékszem, fölrezgő tűzszünetre,
Ahogy vasba vert arcoddal előremeredsz,
Valami földöntúli háborúság messzi
Mennydörgéstájéka felé. Én egyszerűen
Nyújtottam a kíséretet, vittem a kisbabákat,
Vártam, hogy visszagyere az evilágba.
Megpróbáltunk lejutni a partvidékre. Te
Őrjöngtél a mi angol kapzsiságunkon,
"Idegeneknek tilos", minden parti lejárónál
Kerítés, eldugjuk a tengert az utak elől, az egész
Belföld elől. Lenézted Anglia mocskos szegélyét, amint
Odaértél. A fúriáké volt az a nap. Térképen vadásztam,
Hol lehet a tanyák, a magánkirályságok között
Áthatolni. Végre egy kocsibejárat. Hűs délelőtt,
Igazi május. Valahol vettem ennivalót.
Áthaladtunk egy réten, és kiértünk a szabad,
Kék tengeri szélverésbe. Bozótos szikla,
Szedres, sűrű tölgyerdős völgykatlanok. Sasfészek-
Üreget találtunk, épp a sziklatető alatt.
Úgy gondoltam, tökéletes. Etetted a babákat,
Sisakszerűen kiélezett németes mogorvaságod
Hovatovább értelmezhetetlen. Zavarodottan
Ültem. Rovar voltam, odakinn, a saját házi
Drámám ablaküvegén. Te meg nem akartál ott heverni,
Tunyálkodva, rühellted az ilyesmit.
Az a lapos, huzatos platni, az nem óceán.
El kell innét menni. El is mentél. Én pedig
A nyomodban, mint egy kutya, végig a sziklatető
Rétszegélyén, át a szél kuszálta tölgyerdőn -
És találtam egy csapdát.
Rézdrótcsillogás, barna zsineg, ember eszkábálta,
Meglapuló új szerkentyű. Egyetlen szó nélkül
Fölrántottad, és bedobtad a fák közé.
Elrémültem. Vidéki
Isteneim hűséges fia - láttam,
Ahogy a csapdaút szentségét meggyalázzák.
Te zúzott ujjakat láttál, vért a körmök felett,
Ahogy a kéz egy kék bögrére kapaszkodik. Én
A vidéki nyomorúságot láttam, a filléreskedőt,
Amely pörköltet remél a vasárnapi fazékba. Te
Gyerekszemű, megfojtott ártatlanokat láttál, én
Szent, ősi szokást. Te csapdát láttál csapda után,
És mentél előre, felszakítva őket gyökereikből,
És behajigálva őket az erdőbe. Láttalak,
Amint kitéped hagyományom törékeny,
Drága facsemetéit, az akasztástól és kényszermunkától
Nehezen kicsikart engedményeket, hogy a földet
Ki lehessen zsigerelni. Azt kiabáltad: "Gyilkosok!",
Őrjöngve zokogtál, és
Nem a nyulak jártak az eszedben. Be voltál
Zárva, oxigénért kapkodtál, valami kamrában,
Ahol nem találtalak, igazából nem is hallottalak,
Nemhogy megértettelek volna.
Azokban a csapdákban
Akkor megragadtál valamit.
Bennem ragadtál meg valamit,
Valami éjszakait, számomra ismeretlent? Vagy
A saját, halálra ítélt lényedet, elgyötört, síró,
Fuldokló lényedet? Bármelyik volt is,
A versed iszonyatos, túlérzékeny
Ujjai köréje zárultak, és tapintották,
Hogy eleven. A versek, mint füstölgő zsigerek,
Puhán a kezedbe sorakoztak.
Gergely Ágnes | |
| 103. | [tulajdonos]: a hajnal | 2019-11-06 00:35 |
Ma 18 szót szóltál hozzám. Abban benne 7 A betű is. Nem nehéz kiszámolni: 11 szó. Mesterszám.
| |
| 102. | [tulajdonos]: ... | 2019-11-06 00:24 | Szememben a szálka Sylvia Plath
Tisztán, mint a fény, álltam: lovakat
Néztem a mezőn, sörényhullámzást.
Nyakak-farkak ivét szikamórfák
Zöld függönye előtt. Vert a nap
Fehér kápolnatornyokat a tetők felett,
Lovakat, felhőket, leveleket
Gyökereztetve, bár mind futott,
Balra, ahogy vízparton a nádas
- Akkor vágódott szemembe a szálka.
Vakító tűszúrás; azután
Árny-olvadást láttam forró esőben,
Torzuló lovakat a változó zöldön,
Idegen kétpupú tevék, egyszarvúak
Legeltek rossz egyszín-festmény szegélyén,
Oázis vadjai, jobb időké.
A szemcse a szemhéjam fúrja:
Rőt salak. Körülötte forgok,
Velem lovak, planéták, tornyok.
Se könny, se szemöblögetés
Nem szabadít meg a szilánktól:
Hordom egy hete már, szúr.
Ez az örök jelen-viszketés;
Vakon arra, mi volt, mi lesz,
Álmodom: én vagyok Oidipusz.
Visszakérem, ami lehettem,
Mielőtt az ágy és a kés,
Mielőtt melltű és kenőcs
E zárójelbe rögzített;
Szélben hullámzó lovakat,
Helyet, időt, mely itthagyott.
Tandori Dezső | |
| 101. | [tulajdonos]: Sylvia | 2019-11-06 00:15 | Apu Sylvia Plath
Hagyjuk, hagyjuk a fekete cipőd, Apu,
amiben lábad voltam vérszegényen, fehéren.
Lélegezni alig mertem, harminc éven át
féltem, ha tüsszentek
észreveszik, hogy élek.
Meg kellett öljelek, Apu.
Meghaltál időm előtt –
Te Istennel teli zsák, márvány súlyú,
szürke lábujjú rémes szobor,
hatalmas, mint egy friscói fóka.
És a fejed a szeszélyes Atlantiban, Apu,
ahol babzöld vízen habzik át a kék,
a szépséges Nauset partjain túl.
Imádkoztam, hogy visszatérj.
Ach, du.
Német nyelv a lengyel városban,
mit lehengereltek
a háborúk, háborúk, háborúk.
Gyakori ez a városnév.
Polák barátom szerint,
van belőle vagy két tucat.
Így nem tudtam meg
honnan vannak a gyökereid, Apu.
Beszélni sem bírtam soha veled,
beakadt a nyelvem.
Szögesdrótba akadt.
Ich, ich, ich, ich,
képtelen voltam kimondani.
Minden németben téged láttalak, Apu,
és az obszcén beszédet, amitől
megy a gőzös, megy a gőzös,
pöfög velem, mint egy zsidóval
Dachauba, Auschwitzba, Belsenbe.
Úgy beszélek, mint egy zsidó.
Lehetek zsidó, lehetek zsidó.
A bécsi világos sör, a tiroli hó
nem fajtiszta, nem igazolható.
Az ősanyám cigány, a szerencsém hátborzongató,
a kártyám tarokk, a kártyám tarokk,
lehet, hogy kicsit zsidó vagyok.
Mindig is féltem tőled, Apu.
A halandzsád, Luftwaffe.
A net bajusz
és az átütő-kék árja szem.
Panzer-man, panzer-man, Ó, te –
Nem Isten, egy szvasztika.
Olyan fekete, az ég sem hatol keresztül rajta.
De a nők ezt imádják, a nőknek fasiszta kell,
az arcukba csizma kell, vad,
vad szívű állat kell, mint te, Apu.
Állsz a táblánál, Apu,
ahogy a fényképen megőriztelek.
Patád helyett az állad hasított,
de te sem vagy jobb az ördögnél,
annál a fekete embernél, aki
szép, kicsi, piros szívem kettéharapta.
Tíz éves voltam, mikor eltemettek,
húsz, amikor meg akartam halni,
hogy vissza, vissza, visszajussak hozzád.
Hacsak a csonthoz, az is jó.
De kirángattak a zsákból,
és összefoltoztak.
Akkor már tudtam mit tegyek.
Életre hívtalak,
te Meinkampf-szerű, sötét alak.
És a szerelem kínpadra csavart –
Megteszem, mondtam, megteszem.
Apu, most hát végeztem veled.
A fekete telefont gyökerestül kitéptem,
hangok férge nem furakodik át többé, sosem.
Nem is egyet, kettőt ölök meg:
a vámpírt, aki azt mondta, te vagy.
Egy évig szívta a véremet,
hét évig, csakhogy tudd.
Apu, most már aludj.
Zsíros, fekete szívedben cölöp van,
nem szerettek a faluban.
Táncolnak fölötted és taposnak,
mindig tudták ki az ott.
Apu, Apu, te elfajzott, túl vagyok rajtad.
Metz Olga Sára | |
| 100. | [tulajdonos]: ... | 2019-11-03 15:21 | Úgy éreztem Weöres Sándorról szóló cikket ki kellett tennem ide. :) Személyes kötődésem miatt is.
Itt egy fénykép ugye Weöres barátairól amit soha nem fogok tudni feltenni.
Érdekes Newton kapcsolata az unitárius egyházhoz, és Bartók hite is ez volt.
Mindezt azért írtam le mert pert pillatat Pilinszkyre vágjuk rá a hiszek, nem hiszek dolgát nem hiszeket...
....
| |
| 99. | [tulajdonos]: Eöres és az evanélikusok | 2019-11-03 15:11 | Méltó megemlékezéssorozatot követhettünk figyelemmel az Evangélikus Élet hetilapunk oldalain heteken keresztül abból az alkalom, hogy a magyar költészet egyik múlt századi óriása – Csönge büszkesége, a pannon-varázsló -, Weöres Sándor költő 100 esztendővel ezelőtt született Szombathelyen, és a magyar szellemi jövendőt hosszú időszakra maradandó módon alakította és befolyásolta páratlan szépségű, mélységű, értékű költészetével és egyéniségével. Szöveg: Ribár János. Fotó: dr. Szerdahelyi Péter, a lelkész fia (szegedi lakos, aktív egyháztag). Készült: 1972.
A figyelemreméltó megemlékezések majdnem mindegyike érintette a költő vallásosságát, és többször olvashattunk utalást arra is, hogy milyen szellemi és lelki érintkezési pontjai voltak a költőóriásnak a hazai evangélikussággal. Érdemes erre a tényre is felfigyelnünk, és most igyekezzünk egy rövid, a teljesség igénye nélküli írásban ezt összefoglalva tudatosítani magunk, evangélikus szívünk számára, még ha távol is áll tőlünk az olyan elítélendő szándék – dr. Fabiny Tamás püspök urat idézve -, hogy kisajátítsuk magunknak a nagy költőt, mert ebben az esetben valóban szűkkeblűen járnánk el és éppen az ő egyetemességre törekvő szelleméhez lennénk méltatlanok, aki tényleg az igazi egyetemesség nagy szelleme volt, de soha, még kényes helyzetekben és nehéz időkben sem tagadta evangélikus gyökereit és érintettségét.
Éppen azért is idézhetjük fel könnyen ezt az érintettséget, mert rendelkezésünkre állnak a nemrégen elhunyt evangélikus lelkész, Szerdahelyi Pál irodalmi értékű anyagai, amelyeket ebben a rövid írásban figyelembe véve érzékeltetjük a nagy költő evangélikus érintettségét. Szerdahelyi Pál (1922-1999, lelkész, utolsó csöngei parókus 1970-80 között, helytörténész, kutató, fordító, emlékérmek és díjak tulajdonosa) írott anyaga nemcsak rendelkezésünkre áll, de az érdeklődő olvasó hozzá is férhet, hiszen először 1978-ban jelent meg az „...ámul széles ország, büszke lehet Csönge” (a megfogalmazás Csukás Istvántól származik) című írása a szombathelyi „Életünk” című folyóiratban, majd ugyanezt az írást befogadta Domokos Mátyás irodalomtudós és szerkesztő a „Magyar Orpheus” című, „Weöres Sándor emlékezetére” irt (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990) kötetbe, az első helyen. Ebben az írásában Szerdahelyi Pál Weöres Sándor gyermekkori játszótársakat és a barátokat szólaltatja meg, és csodálatosan nagyszerű dolgokat olvashatunk „Cináról”, mert a hajdani játszótársak és barátok így emlegetik őt még most is, több évtized távlatából visszatekintve. Érdemes lenne az apró, de mégis megható részleteket felidézni az emlékezésekből, hogy lássuk, hogyan jártak együtt a játékosság és a szellemi komolyság karonfogva egymással költő gyermeki és ifjúkori személyében. A komolyság, hogy a csöngei evangélikus lelkésztől (Hutter Zsigmond) kölcsönkért Shakespeare drámákat olvasta 7-8 évesen nagy figyelemmel, de az emlékezések felidézik a Rába parti fürdések élményeit, vagy a kiváló versrögtönzéseket emlékkönyvekbe és a szívesen kölcsön adott játékokat, így lehetne még ellenpontozni. Még nagyon sok kedves apróság olvasható, ami miatt az emlékezők nagy szeretettel emlegették, már áhítattal kiejtve a költő nevét. A megszólalók is visszaemlékeznek az evangélikus lelkészekre, evangélikus tanítókra, akik a mélyen hívő katolikus édesanya mellett szeretettel gazdagították az evangélikus édesapa, egykori csöngei evangélikus gyülekezeti felügyelő fiának a metafizikus gondolkodásra született költői lelkét, hozzájárulva a majdan kiteljesedő szellemi egyetemességhez.
Még ennél is nagyobb segítséget kapunk Szerdahelyi Pál lelkésztől, aki Csönge lelkészeként személyes kapcsolatba került a nagy költővel és a szintén költő feleségével, amit a mellékelt fénykép illusztrál -, és aki „Vonj sugaradba Istenem” címmel írt tanulmányt „Weöres Sándor vallásossága és vallásos költészete” alcímmel a már említett szombathelyi „Életünk” folyóirat 1994-ik évfolyamában. A terjedelmesnek mondható tanulmány (1994. 5-6. sz. 564-570. old) a források mellett a személyes kapcsolatra, emlékekre is támaszkodik. Mentegetőzve említjük, a teljesség igénye nélkül tudjuk figyelembe venni a tanulmányt, a költőnek itt és most csak az evangélikus érintettségét emeljük ki, részben eseményeket említve, részben a saját nyilatkozatait idézve – a tanulmány szerzőjének köszönhetően. A költőnek egész életében voltak evangélikus ismerősei, kapcsolatai. Ifjúkorában Kapi Béla püspökkel volt alkalma 10-15 évesen teológiai eszmecserét folytatni szülei csöngei „kastélyában” (csöngei emlékezők emlegetik így az épületet), de „jó néhány evangélikus lelkészt ismer – olvassuk a tanulmányban -,főleg budapestieket, közülük néhányat jó barátjának nevez”, és szívesen olvasta az evangélikus költők verseit is, és Reményik Sándor erdélyi költő, és Kutas Kálmán lelkész és költő neve kerül elő többek között.
1970-ben a Vatikáni Rádió ismert szellemi vezetője, Szabó Ferenc jezsuita szerzetes készít vele rádióinterjút. Ennek az időszaknak a politikai konstrukcióját még emlékezetből is ismerjük, akik ezt az időszakot megéltük, igencsak tiszteletreméltó bátorság kellett ahhoz a puhuló diktatúra ellenére is, hogy valaki éppen ekkor és éppen ennek az adónak beszéljen a vallásosságáról. Weöres Sándor itt elmondja, hogy mélységesen tiszteli és ismeri is a katolicizmust, „annak ellenére, hogy evangélikus-lutheránus vagyok”. S ezt a kedves mondatot olvashatjuk a tanulmányban: „..nem szakította meg, sem nem lazította a kapcsolatait az evangélikus egyházzal, de mindenek előtt a csöngei gyülekezettel és annak lelkészeivel tartott szoros kapcsolatot.” Mellesleg, ha fellapozzuk az Evangélikus Énekeskönyvünk „Énekszerzők, Énekfordítók, énekforrások” című részét, akkor Weöres Sándor neve után négy énekünket leljük meg. Ezt illusztrálja az Evangélikus Élet heti lapunk 2013. június 30-i száma – Csöngei ünnep -, amelyben a vezércikk helyén az első a Sulyok dallamra Weöres Sándor által írt énekünket láthattuk.
Szerdahelyi Pál tanulmányában ő maga, a költő nyilatkozik így: „Evangélikus vagyok, sohasem tértem át más hitre.” Kétségtelen azonban, hogy egy nagyon nagy szellemmel van itt és most dolgunk Weöres Sándor kapcsán, és nem az a célunk, hogy a soviniszta kisajátítás bűnébe essünk, és ebben nagyon bölcsen, körültekintően tovább segít bennünket az 1994-ben megjelent tanulmány, amely pontokba szedhetően felsorolja a költő vallási témáéit. A lehetőséget figyelembe véve sorra vehetjük – érintőlegesen ezeket a témákat. A költő hangsúlyozza ökumenikus és egyetemes nyitottságát, s nem tagadja, távol áll tőle a dogmák világa, és különösen a Szentháromság fogalma okoz neki fejtörést, „nem tudja ésszel felfogni”. A tanulmányíró erre így reagál: „mint papja, igyekeztem meggyőzni..., hogy én sem értem ugyan, mert senki nem is érheti ésszel a Szentháromság titkát, mert... ez a hit szférájába tartozik.” Ezek után inkább a hit valóságára terelődött a szó, és hitét „üres edénynek” nevezi: „a hitem olyan, mint egy üres edény... csak befogadni igyekszik.”
Talán az egyik legfontosabb hittétele Jézus alakja. A BBC híres rádióadó magyar munkatársa – Cs. Szabó László - kérdésére ezt a választ adja: „Szerintem csak egyetlen ember létezik, s ez Jézus.” S ennek nem a dogmatikai háttere a fontos, hanem az az etikai cél, hogy mindenkinek olyannak kellene lennie, mint Jézus. Olyan embernek! Nincs a tanulmányban, de itt megemlíthetjük, hogy a teljesen más lelkületű Pilátus is ezt fejezi ki a maga módján, amikor – talán – nem is tudta mit beszél, amikor ezt mondta: „Ecce Homo” - és vannak, akik úgy értelmezik ezt az öntudatlan pilátusi tételt, hogy „nézzétek, ilyen egy igazi ember”. Más kérdés, hogy ennek az „igazi embernek” a titka az Ő Istenfiúsága, de ez most nem tartozik a témánkhoz. Weöres Sándor is Jézusról igyekezett leolvasni az igaz emberség alapvető mintáját, és ezt olvassuk tőle: „Azért írok, hogy ezt a jézusi elemet valakiből, akárkiből, magamból vagy másból jobban kifejthessem, jobban megközelíthessem... Az a célom, hogy a jó szándékú és jó érzésű olvasót közelebb tudjam vinni ehhez a jézusi azonossághoz.” Erről a Jézus-látásáról szól 1970-ben is a Vigília (1970. december) körkérdésere: „Ki nekem Jézus?” Őbenne jelöli meg a minőségi ember legfelső fokát.
Szól még a tanulmány Weöres Sándor kötődéséről a Bibliához, és még igyekszik sorra venni a költő vallásos verseinek a füzérét, de ezekre most nem térünk ki, annak ellenére, hogy érdemes lenne. Így most eltekintünk az Evangélikus Énekeskönyv létrejöttében játszott tekintélyteremtő szerepének a leírásától is, bár erre már utaltunk is.
Az evangélikus kötődésnek egy szomorú, de hitben hordozandó eseményét idézzük fel, éppen az Evangélikus Életnek köszönhetően (2013. június 9. „Madárdal a temetőben”), amelyben Deméné Smidéliusz Katalin lelkész mondja el azt a temetési élményt, amikor – közösen a bencésekkel – mint evangélikus lelkésznek ott kellett állnia és szólnia Isten igéjét Weöres Sándor ravatalánál. Mert a nehéz időszak után távozó költő csöngei emlékei miatt ehhez, az evangélikus szertartáshoz is ragaszkodott.
Szerdahelyi Pál lelkész a tanulmánya végén a költő ugyancsak híres feleségének, szintén költőnek, Károlyi Amynak a szavait így idézi fel, amikor a következőképpen adta tudtul férje halálhírét: „Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.”
Hálát adunk Istennek, hogy Weöres Sándor költő evangélikus kötődéssel is rendelkezett, és mindenkihez szólni akart, hogy a jóérzésű, és jó szándékú emberek világképét tágítsa a költészet csodálatos eszközével, s legfőbb célkitűzése volt a jézusi emberminta megközelítése.
A szerző nyugalmazott evangélikus esperes | |
| 98. | [tulajdonos]: Gulácsy.. | 2019-10-30 23:37 | Kosztolányi Dezső nyilatkozata Gulácsy művészetéről:
“Azt mondják, az az ember próbája, milyen részeg korában. Az őrület, mely az önfegyelem teljes bomlása, még nagyobb próba. Micsoda pipogya részegek vannak s micsoda józan szürke őrültek. Ő azonban finom, szertartásos, nemes úriasságát nem vesztette el. Most tetszik ki, e dicső romok között, hogy a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege.”
és ...
Ahogy Gulácsy írta: “Illuzionikus látás nélkül nincs művészet”, mindeközben Csáth Géza A varázsló kertje című novellájából tudjuk, hogy a varázslat valósága nagyon is illúziót keltő: “A varázsló virágainak nyomasztó illata lassanként elszállt a mellükről. Egy bérkocsi haladt arra. Füttyentettek. Mosolyogva búcsúztak, és könnyedén szöktek fel a kocsira. A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villanyfényes főutca felé.”
| |
| 97. | [tulajdonos]: bohózat | 2019-10-30 23:29 |
Hiszek a Dokk jövőjében pont most miután elolvastam a Bohózat című "unalmat" ami megfogott. Ezután a vers után kezdtem hinni.
Ma megint voltam kinn a rétemen. Előtte esett, de tudtam, hogy a fáknak ötször annyi víz kellett volna. Nem tudom, hogy sikerültek a képeim de megint más volt a rét. Zöld volt és fekete és nyugodt Ezt a nyugodtságot akartam átadni és azokat a fényeket amiket elnyel a törzs. Meséltem PW-nek, hogy képzeld tegnap még karcolta kezem a tüske , de mára már nem. És a mohák vakító zöldek voltak, mintha évszázados por ébresztette volna fel álmukból őket.. de tényleg minden zöld a vékony ágakon megülő rétegektől. Szinte éreztem ezt a hatalmas oxigénsátort felettem. Totálisan átázott a lábam. És futottam hazáig. Itthon döbbentem rá, hogy egész jól megy a futás. Forró zuhany,
egy citromos tea algopirinnel és én voltam a világ legboldogabb embere.
A természet a legnagyobb tanítómester. Ugyanolyan szép tud lenni egy lassan leszálló tejüveg köd, mint a piros és sárga levelek. A ködhöz jól áll a Vuillard rózsaszín némi grafitszürkével, és rengeteg mosollyal. No meg némi iróniával.
És a patak sötét volt a fáktól. Pár milli eső esett csak. Kék volt a patak, és a fák törzse feketébe öltözött.
Befogadtam magamba ezt a kis csodát..
| |
| 96. | [tulajdonos]: Bor és Irodalom | 2019-10-30 22:00 | Jókai Mór 1853-ban vásárolta a Svábhegyen az akkor kőbányának használt 2 holdas földet, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tájra. (Ne feledjük, akkoriban nem volt így beépítve a budai oldal, a Várnegyedet és környékét, a Vízivárost illetve a mai Óbuda egyes területeit kivéve nemigen voltak nagyobb, egybefüggő települések és a maihoz hasonló méretű kerületek. Elszórtan látható villák, gyümölcsöskertek, erdők, ligetek, legelők, szőlők – jobbára ezt lehetett látni akkoriban Budán, különösen a hegyvidéken.
Jókai elkezdte a terület szépítését. Fákat ültetett (hársat, juhart, vadgesztenyét, diót), részben azért, hogy a telek szélvédettebb legyen. A kertet teraszosan alakította ki, feltöltötte termőfölddel, gyümölcsfákat és szőlőt telepített. De volt konyhakertje, rózsakertje is.
Jókai Mór nagyon szerette ezt a kertet, sok időt töltött ott a feleségével, Laborfalvi Rózával. Az író ide menekült el a világ zajától, ugyanakkor a Jókai-kúria korában a szellemi élet egyik központja volt, Jókai találkozókat szervezett a villájába.
Azt mondják, amikor Jókai először látta vendégül a svábhegyi kertben az édesanyját, aki annak idején ellenezte a fia házasságát a nála idősebb színésznővel, Laborfalvi Róza megnyerte az anyósa szívét. Állítólag éppen szárnyast kopasztott a tornácon, amikor az anyósa megérkezett. Egyébként valóban nagyszerű háziasszony hírében állt, és nagyszerűen főzött. Jókai Mór édesanyját a páratlan kilátás is lenyűgözte, az író meg is festette a panorámát.
Kevesen tudják, milyen remekül helyt állt az író a szőlőművelésben és a filoxéra elleni harcban. Speciális talajgazdálkodást folytatott, ezért az ő birtoka megmenekült a nagy, XIX. századi filoxérajárvány idején. Ami viszont bosszantotta, hogy egyre többen fedezték fel maguknak a környéket, és a kertek gazdáit “szőlőmívelő vandáloknak” nevezte. Állítólag a részeg duhajkodásuk annyira zavarta az írót, hogy egyre több időt töltött balatonfüredi nyaralójában.
A Jókai-villa sajnos az ostrom alatt megsemmisült, egyedül a présház maradt meg, ebben rendezték be az emlékszobát az író és családja tiszteletére. A Jókai kert 1975 óta természetvédelmi terület, 2007 óta pedig történeti kert, jelenleg a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatása alá tartozik.
A parkban látható Róna József Anakreón-szobra, amelynek az arcát állítólag Jókairól mintázta a művész. Nem messze tőle áll az a kőpad, ami az író padjának hasonmása.
A kertről annak idején a 2019 júniusában elhunyt Térey János is beszélt a Lokálnak. „Alföldi vagyok, negyvenéves koromig el se tudtam volna képzelni, hogy Budán éljek. A feleségem azonban budai lány, ő vonzott ide, és most már kiváló a kapcsolatom a Svábheggyel” mesélte Térey János, akinek 2019–2020-ban játszódó utópisztikus regénye tele van budai helyszínekkel, közte a Jókai-kerttel. „Az az irodalom, ami kötődik egy helyhez, egyfelől annak a hagyományaiból táplálkozik, és egyben építi, gazdagítja is azt. Csodálatos élmény számomra, hogy itt, a Jókai-kert szomszédságában élek, a Költő utcában, ahol Jókai is alkotott. Aki szereti ezt a helyet, annak jó szívvel ajánlom, hogy olvassa el A legkisebb jégkorszakot, ami egy kicsit a mai európai kedélyről is szól.”
Jókairól szőlőt is elneveztek! „A nagy költő sok elfoglaltsága mellett ráér, hogy svábhegyi gazdaságában mintaszerű szőlő ápolhasson. Zemplén megyében, Nagy-Mihályban egy lelkes szőlőtermelőnek, Mathiász Józsefnek újfajta szőlőt sikerült nevelni, s a költő iránti tiszteletből Jókai-szőlőnek akarja elnevezni” - írja a Huszadik század. Hogy a költő beleegyezését megnyerje, levelet írt hozzá, és abban az újfajta szőlőről ezeket mondta:
„Az újszülött származása: Apja Chasselas Duhamel, franczia eredetű, szép nagy s rozsdafoltos fehér bogyójú, koránérő s bőven termő nemes csemegefajta. Anyja pedig Bronner’s Traube, német származású, hirtelen szőke szépség, sajátságos szégyenpiros színű, kitűnő ízű, olvadozó, lágy húsú, elég korán érő s kissé szagos természetű terméssel."
Jókai a levélre ezt a választ adta: „Igen tisztelt kollegám! Mint magam is szőlőmívelő ember, nagy élvezetet találtam az ön által létrehozott újfajta szőlőben, mely a jó tulajdonok egyesitésével van felruházva. Nagy büszkeségemet fogom találni benne, ha e remek szőlőfaj az én nevemet viselendi s e kitüntetést önnek hálásan megköszönöm. Minden áldást kívánra önre, maradok igaz tisztelettel. Budapest, 1901 okt. 4-én. Igaz híve Dr. Jókai Mór.” | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
