NAPLÓK: Qui? Legutóbbi olvasó: 2024-04-18 17:19 Összes olvasás: 23666| 184. | [tulajdonos]: .. | 2019-12-07 18:31 | SZABÁLYTALAN SZONETT JÓNÁS TAMÁSNAK
Szerző: Zalán Tibor
avagy az egyharmad negyvenkettő
Merj bátor lenni úgy hogy gyáva
vagy Akkor is ha az éjben hollók
villámlanak s a szélben csattog
a szíved és a sötétben sötét
hajad Ha bántanak mert bántanak
bár leginkább te bántod magad ne
védekezz Szelíden legyints ezekre
Hűvös kéz hull majd könnyes kezedre
ha lesz időd s erőd kivárni míg
odaér s nem öl meg előbb a
kályhátlan tél Embernek lenni
könnyű maradni nehéz Üvegből
iszod a bort elér a hajnal
Magányos nádszál kettesben magaddal
| |
| 183. | [tulajdonos]: az írás megszállotja | 2019-12-06 00:33 | az írás...
Bocs, hogy ilyen sokára, de mind a kettőtt elolvastam.
Tudod jól, szeretem az írásaid.
Terszett is mindkettő. A CIGÁNY FERKÓ egy kicsit jobban. Realistább, életszagúbb.
A másik:
HÚ, AZ NAGYON KEMÉNY. Nem könnyű olvasmány
Az NAGYON MÉLYRŐL JÖN, TELJESEN LEMEZTELENÍTED MAGAD.
Forr a lélek alaposan. De ettől fantasztikusak írásaid.
ABSZOLÚTE NATURALISTÁK es ugyanakkor ABSZTRAKTOK IS. Hihetetlen hogy ez a kettő együtt élhet .
MÉGIS.
köszönöm az élményt | |
| 182. | [tulajdonos]: Tudom | 2019-12-02 02:06 |
Köszönöm Furim! :) Tudom. És tudod hadd egyen a fene mindenkit .A Dokkra is szánok jó kis prózákat. Olyan egyszerű prózázni szövegelni mert visz az áramlat.Le kell lassítanom néha és beleszőni, kivenni az a jó. :-) Prózánál jó javítani. Mert ott hiú is vagyok. Szóval ha ebben a naplóban szöveget, prózát olvasnak az jó!
Krisztina
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 180. | [tulajdonos]: itt vannak a Naplóban | 2019-11-30 12:57 |
Hurrá, az Opus 11. számában megjelent 6, azaz hat prózám! :)
Siker, siker azért mert nem futottam senkihez, hogy javítsd a hibáimat :) És persze
mielőtt megjelent azt írták, hogy ne törődjek a diszlexiámmal, csak írjak!!! | |
| 179. | [tulajdonos]: hm | 2019-11-29 00:48 |
Olyan volt mint az adrenalin. Elrejtettem és felszakadt. Megértettem valamit.
Elemi erővel elengedtem Anyám - nem visszanézés volt ez -- katarissal elegy elbocsájtás.
Kín. Amit nem kívánok senkinek. Borzasztó volt-- de megértettem eztán már
nem hazudhatok , nem csaphatom be magam sem a világomat. Felnőttem.
Kín volt és fájdalom...
| |
| 178. | [tulajdonos]: hm | 2019-11-28 17:45 |
TULIP
„Öröklött kis házban lakik,
nem ismeritek, a neve Tulip.”
– ezt a két sort dünnyögte egész álló nap. Saját dallammal, önmagáról, elégedetten.
Tett-vett, ahogy kell. Nem zavarta, hogy viharos szélként süvít belőle az egyedüllét.
Tulip egyedül volt a világban, egyedül kellett megvívnia minden harcát, akkor is, ha sokan
voltak körülötte.
Az öröklött kis ház megsüllyedt, mert nem volt alapozása. Az egyik ablakot újságpapír fedte,
a Kisalföld elsárgult régi számát zizegtette a szél, olyasféle hangot keltve, amilyet a
kukoricalevelek szoktak vihar előtt. Vihar pedig bármikor közeledhetett, még az olyan jámbor
lélek életében is, mint Tulip.
A temetőutat nem aszfaltozták le, az elöljáróság azt gondolhatta, hogy arrafelé a közlekedés
már csak egyirányú. Tulippal nem számoltak, aki minden nap arra jár haza. Ingázik az inneni
és a túli világ közt, mivel a kettő határán lakik.
A poros levegő csalóka délibábot, tünde távlatokat vetít mindenfelé. A csapkodó eső híg
iszapot kavar. A sárrög embernyivé, az ember templomnyivá magasodik. Ég és föld rétegei
eltolódnak, kinyílnak, mint vén láda fedele, vagy oldalt fordulnak, tótágast állnak.
Tulip nem szívlelte ezt az időt. Alig várta, hogy hazaérjen a rengeteg tejeskukoricával, amit
még ma este megfőzne. Dinnyét már nem tudott szakítani, mert jött a vihar.
Az ura persze még mindig sehol. Egyenesen is hosszú az út, nemhogy kacskaringózva.
Tulip már kapta is elő a talicskát, kibélelte régi lópokróccal és zokszó nélkül indult vissza
élete párjáért.
Nyugalmat erőltetett magára, azzal takargatta belső bizonytalanságát. Még az is felötlött
benne, hogy őt is megrészegítette valami, holott nem ivott alkoholt soha.
Az eső zuhogott könyörtelenül. Értem nem kár – gondolta megszikkadt lélekkel. De ha ez a
kocsmalaki ilyen-meg-amolyan egy pocsolya vizét issza… Megesett már nem egyszer, hogy
arccal beleplaccsant a gödörbe, s aztán ocsúdván, élvezettel lefetyelte a szennyes vizet, a
kölykök meg mobilon felvették és rondán röhögtek. Nem bocsátaná meg magának, ha most
is… de hát, jajistenem, hol keresse?
Nem találta sehol.
Kerengett körbe a talicskával, esőtől csapzottan.
A Séd mindig megduzzad ilyenkor. Jaj, ha abba szédítette a rossz bor.
Már évekkel ezelőtt belefásult a sorsába Tulip. Nem érdekelte semmi, legfőképp az nem,
hogy nőnek teremtette az Isten. Pedig gyönyörű asszony volt. Az anyja hívta Tulipánnak, így
ragadt rá a Tulip név. Fehér bőrét egyetlen ránc sem csúfította. Sötétszőke haja lobogott, mint
filmsztároké az utolsó jelenetben.
De most nem volt sehol az ura, az egész faluban nem látta senki. Kereste kétségbeesetten. A
Séd, a Séd, csak nem az ragadta el. Zavarodottan kerengélt a zörgő talicskával végig az
utcákon. Nincs meg az emberem, hát nem értitek?
Itt ez a puccos dáma, ez a pletykafészek. Átmegyek a másik oldalra – gondolja Tulip.
Már késő, az asszony integet neki. – A férjét keresi? – és megvető tekintettel nézi a
mészpöttyös talicskát. – Menjen haza, ne keresse sem a kocsmában, sem az utcán. Egy másik
asszony a szeretője. Tessék, kimondtam, ne csukja be a szemét! Nyissa ki végre, mindenki
tudja, magát meg sajnálják.
Nem igaz, nem igaz, nem igaz – mormolta magában Tulip, de valahol mégis tudta, hogy igaz.
– Ugyan ki volna? – vetette oda a nő felé, mire megkapta azt is, hogy nem újkeletű a dolog.
Mindent megtudott, egy perc alatt. A puccos vigasztalni akarta, de Tulip lerázta magáról a
kezét. Merev léptekkel ment hazafelé.
A talicskát oldalára döntve otthagyta az út közepén. Nem sírt, csak gyalogolt, rakta egymás
után a lábait. Érezte, hogy láza van, hogy hallucinál, hogy az idegei most becsapják. Mintha
egy sosem látott tájon át menetelne. Homorú tükrök inognak jobbról is, balról is. Azokon
juhnyájak járnak ki és be, feltűnve és eltünedezve, láthatatlan juhászok kurjongatásától
vezérelve. Pásztori képek egy rég elfeledett, történelem előtti világból, amely ma is él,
párhuzamosan azzal, amit örököltünk. Szárnyas hangyák ezüst csapata villan fel és gyúl
lángra a verőfényben. Lovak patkója dobog úgy ennek az elveszett világnak a megszáradt
iszapján, mint szívverés. Az ember agya elbódult a csalóka párák, foszladozó szivárványok e
világában.
Tulip az ösztöneitől hajtva, visszament a dinnyékhez, kettőt letépett hirtelen, mint aki fél,
hogy rajtakapják. A zöldellő töltések kanyarulatát követve hazaérkezett a régi házhoz.
A kukoricák a kredencen voltak még.
Vizesen, ahogy volt, nekiállt és megette a két dinnyét. Kiment, letolta nadrágját, leguggolt az
udvaron. Fehér combját a telihold világította meg. A vizelet bő sugárban ömlött a dús gyapja
közti nyílásból.
Keze a dinnyelétől volt ragacsos. Arcán meg a könnyei, mint egy szürrealista festményen,
megálltak, útjaik összegabalyodtak. Tíz évet kipisilt magából, tíz évet méregtelenített. Mintha
álmodnék – motyogta. Bement, lezuhanyozott, felöltözött. Bepakolt a kis vászonbőröndbe,
épp csak annyit, amennyire szüksége lehet.
Itt kell hagyjalak egyedül, motyogta, rám már nincs szükséged.
Kifordult a kapun, el az öröklött, alap nélküli háztól, el örökre, el innen végleg.
A szeretet mindennek az alapja – gondolta.
A tejes kukoricákat a kredencen hagyta az urának.
Gyalogolt a Hold felé, kezében az ócska bőrönddel.
„Öröklött világban lakik,
nem ismeritek, a neve Tulip.” – énekelte. | |
| 177. | [tulajdonos]: :-) | 2019-11-28 17:39 |
Mórotz Krisztina
Szájadról olvasom
Mosolygok, olyanok vagyunk, mint az a szobor, tudod, az ölelkezők. Amikor hallottam a hangod megijedtem, mert a hangod elgyötörtebb volt, mint az enyém. Látom, szeretsz. (Újra folyó akarok lenni! Minden szőrszáladat megszámolnám. Néznélek, s mint kígyóbűvölő, addig igéznélek, amíg rózsaszín lingád végre égre emelné fejét. Összefutó nyálammal fényesíteném, bájnedvekkel síkossá tenném. Izomkötegeim fogja lennél, s hiába fokoznád a tempót, nincs menekvés, a végső présben kiadná lelkét hímtagod, mint ahogy, bennem is megjajdulna a gyönyör, s alászállnánk valami olaj- kék mélytengeri vidékre, beletemetkezve a lágyan lebegő csöndbe) Érzem, bízhatom benned, mert látom a másik felem vagy te. Istennek hála megtaláltam a tűt a szénakazalban, s ha már ő ott, hát locsold jó erősen éledező bibémet. Had legyen újra gyümölcse méhemnek. Had jönne napvilágra, s hallgatna a Zselyke névre. Szépen ringatózna az ódon bölcsőjében, mintha a roppant Duna hullámain lebegne.(figyellek, s madarakat látok a szemedben. Érintést érzek lobbanni kész testemen, perzselő tűz fut rajtam keresztül, kasul. Málnabimbóimon édes a nyálad. Tüdőm oxigénhiányos zihálása szédít karjaidba, ölemben organikus hullámmozgás ragadja meg pattanásig feszült linga-tested, majd véráramlás fűti föl minden porcikámat. Aztán a páros jajkiáltásoktól elcsendesednek szemeidben is azok az ismeretlen madarak. Szélben táncolok neked. Tekintetedben édes a csodálat. Testemről már minden fátyol elszállt. Pőre táncomnak elbájolt rabja vagy. Szólsz, s szájadról olvasom: szeretlek | |
| 176. | [tulajdonos]: Tornai József | 2019-11-27 20:38 | Hemingway nyara
Olyan voltál, mint mikor megérkezik a nyár
meredek homlokán a nappal.
Szénásszekeret úsztat a völgyi pára,
a fák vastag, zöld szoknyáit megbillenti a szél,
és nők, folyók hánytorognak a föld lábainál:
folyónál szebb nők. Az ürességbe zárva,
nagyon erős Nyár, emlékszel a nyárra,
amit most elvesztettünk? Szegény, jó Hemingway,
de jó volt lakni egy-földön veled!
Legjobb szomszéd: hozzátartoztál a föld emberi arcához,
ó, hogy szorítana a rádöbbenés magához,
mikor már minden elvégeztetett
s a nyár kegyetlen és tüzes kazán már,
ahol csak megfőni s képzelődni lehet
leejtett karral és kidülledt szemmel
áttetsző szörnyetegek előtt,
kik most újra eljöttek. Leereszkedett rád
a céltalanság angyala s megölt?
Téged, ki annyit hallgattad a szív ágyúszavát,
bikák vörös fújását s a tengelicét?
Követelte benned is magát az emberiség,
és gyanítottad, ki ez a földhözragadt isten,
e nap-fejű állat, ez a titokzatos
évszak: a föld rendületlen nyara,
ki újra bepermetezi sugárral, ha
elszomorodik a lapály, a domb.
De te elvágódtál. És fölüvöltenek, akikre
lövöldöztél, a halhatatlan ragadozók | |
| 175. | [tulajdonos]: ... | 2019-11-26 20:51 | és
itt áll a beszáradt szenvedélyeim előtt. a narancsok és a c l a pp körte vöröse előtt. elfeledett festmény révült alakjai, meg-megcsillanó szemekkel.
két vad.
gyertyák imbolygó lángjai a falon. a szeretés kihívássá lett. életigenléssé vált, amely elnyomja, mint egy csikket, a halált? fénylettek a szemeid azon az önarcképen. jó lett volna akkor meghalni, bármelyik pillanatban, amikor a halál a szerelemmel parolázott. gyenge szellők bolygatták fekete vitorlák részeg szoknyáit. szelíd, hosszú szeretés után aranyló fények. (amiről nem fogok mesélni.)
elaludt karomban, mint vadmadár, hosszan néztem. látom fejlődését az időben, a sejtek opálfényű tobzódását, amint a szeretett arcává rendeződnek.
arci rejtély, melyben a végtelenségig ismétlődik az emberi orr porcogós bütyke, a szemöldök ívek, a tengeri kagylóról mintázott fül, az ajkak, amelyet két teknős teremtett álomtalan egyesülésükben. opál és borostyán és mindenhol barnák, őz-barnák. bár tudom, hogy belül minden vörös.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
