NAPLÓK: PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 20:46 Összes olvasás: 44183| 90. | [tulajdonos]: CSAK A MIHEZTARTÁS VÉGETT | 2018-03-22 12:33 | Igen, ez a baj itt, ez a rettenetes nagykép. Ez a kulturális fellengzés. Idézem:
HUMOROS-
:D :D :D Még szerencse, hogy csomó keleti emberrel (tibetivel, vietnamival és japánnal) volt/van kapcsolatom, a vallási és aikidó/iaidó mesteremtől, a tanáraimtól, a közösségünk keleti tagjaitól a gyerekemig. :D :D :D Engem szórakoztatnak azok a Nagy Fehér Emberek, akik Nemes Vadembernek képzelik magukat abban a formában, ahogy ez utóbbiak sohasem léteztek, anélkül, hogy kulturális antropológiát tanultak volna. Mulatságosak. Főleg, hogy a világ kizárólagos értelmezésére jogot formálnak. :D :D :D
-HORDATAG
Idézet vége.
Bártfai Attila Márk azt hiszi, hogy ő itt majd értelmezői hatalmat - egyáltalán kultúrhatalmat - gyakorol.
Nem.
Őt szórakoztatja, mert azt hiszi, hogy felülről nézi, sőt látja, amit fel sem fog valójában, hiszen akkor ki kéne zökkennie önhittségéből.
Honnan tudja Bártfai, hogy nem tanultam kulturális antropológiát? Hiszen szó szerint idézem Róheim Géza kulturális antropológusunk (aki ráadásul előtte Freudnál tanult) "tankönyvének" vonatkozó tételeit! Nevetséges, hogy rögtön mulatságosnak akarja bélyegezni a vitapertnerét (momentán engem) pusztán azért, mert nem szereti azokat a fogalmakat amelyeket írásaimban alkalmazok és az ezzel kapcsolatos attitűdöt sem. Pedig a legtöbb versemnél megfigyelhető.
Nézzük az ő "állatorvosilag beteg" mintamondatát.
"Engem szórakoztatnak azok a Nagy Fehér Emberek, akik Nemes Vadembernek képzelik magukat abban a formában, ahogy ez utóbbiak sohasem léteztek, anélkül, hogy kulturális antropológiát tanultak volna."
1. Szórakoztatja, hogy szerinte Nagy Fehér Embernek képzelem magam.
Miközben: állandóan annak adom a jelét, hogy NEM vagyok fehérember.
Én europo-mongol rasszkeveredés vagyok, olyasféle mint a meszticek amerikában, csak nálunk (keleties felmenőimnél) évezredek alatt formálódott ki az az arcra hízó, kevés tetsszőrzettel rendelkező típus, ami olyan élesen megkülönböztetett mindig a már 14 évesen barkót növeszteni képes, másféle felmenőkkel rendelkező osztálytársaimtól.
2. Nemes Vadembernek képzelik magukat.
Miközben én állandóan azt hangsúlyozom, metaforisztikusan, hogy a mindmáig bennünk lakozó nemes vadember érdekel, a szemben a szintén bennünk lakozó nemtelen vademberrel, aki szerint ha valaki más, az ehető.
3.
"abban a formájukban sosem léteztek..."?
Melyikben?
A Róheim Géza által megfigyelt ausztrál bennszülöttekéhez hasonló formában?
Róheim például megállapítja, hogy az ausztrál bennszülöttek nemi kívánásához a nemi szőrzettel rendelkező, melles lányok kellenek, a szőrtelen gyerekesség nem érdekli őket. Mire én felfedezem, hogy a "bennem lakozó nemes vadember" szintén ugyanígy viszonyul a nemiséghez és verset is írok erről...
Akkor most ki nem létezik? Mi nem létezett - abban - a formában soha?
Hiszen még ma is létezik - egy ősi nemi gátlás, az éretlen gyermek testi meg nem kívánása - íme: megfigyeltem magamon. Sőt, szépirodalmi formában is kifejeztem - tehát már fenn is marad.
Itt a lentebb linekelt novellám erről:
Ez volt a vizsgadolgozatom egyik része a Magyar Író Akadémián.
Arról szól, miképp jelentkezik a novella alteregómban a korábban említett, bozótlakó-féle ősgátlás a nemi szőrtelenítéssel szemben. Az ősgátlás kultúrantropológiai létezését a kultúrantropológusok kimutatták: az emberi szexus - eredendően - a nemi érettség (szőrzet stb) felségjeléhez köthető. (Anélkül a bozótlakó impotens.)
Nekem az az érzésem, hogy Bártfai Attila Márk nem létezik - vagy nem eléggé - a szépirodalmi formákban.
Ez a novella, mivel korszakot ábrázol, lehet, hogy tényleg fennmarad. Mindaddig mindenképpen "létezni fogok" általa.
Ha mégsem, akkor sajna-bajna, nem.
Az általam feltárt összefüggés rendszer viszont létezik.
(Hiába rándul kínosan mosolygósra az erről felszínesen, vagy áltudományos klisékben gondolkodók szája.) De nem is linkelem: itt az egész novella. Ez legalább a saját munkám, nem mások tollával ékeskedő hivatkozás.
------------------------------
KOPASZ VÉNUSZ
Egy pillanatra hátra kellett néznie, mert elakadt a poggyásza. Jó helyet akart találni magának az ablak mellett, lehetőleg arccal a menetirány felé – akkor nézeget majd és verset ír, vagy háttal a menetiránynak – akkor olvas.
Kevesen utaztak de úgy látszik, az embereknek aznap reggel egyedüllétre volt szükségük. Minden fülkében csak egy-egy valaki ült, az ablak mellett, arccal a menetirány felé, bár egyikük sem írt verset.
Haladt tovább, hogy magának is ilyen helyet keressen. Vagy legalább egy csinos nő legyen az útitársa, ha már háttal utazik.
Egy jól öltözött olasz lány ült a harmadik kocsiban.
A férfi tettetett közömbösséggel nyitott be és felfelé fordított tenyérrel, gesztus nyelven kérdezte meg, hogy szabad-e. A nő, aki az olasz La Repubblica című lapot olvasta, bólintott.
A férfi letette az utazótáskát a lánnyal szemközti ülésre és könyvet vett elő. S közben érezte a hátán, hogy a nő ellenőrző pillantást vet erőteljes mozdulatára, amellyel a nehéz táskát a csomagtartóra teszi.
Mikor megfordult és leült, a lány elkapta róla a tekintetét és kinézett az ablakon. Hosszúkás arcú, félhosszú hajú, harminc körüli nő volt. Fekete hajú, fekete szemöldökű, magas, Adriai-tenger melléki típus. A negyvenes évei közepén járó kerek arcú férfi járatos volt az emberi típusok modern tanában. Kamasz korában későn nőtt ki a szakálla, s a típustanból kellett kiolvasnia, hogy a felmenőitől sok ázsiai vonást örökölt. És hogy nála ez, nem pedig férfiatlanság okozza a már tizenöt évesen barkót növeszteni képesekhez viszonyított szőrtelenséget. Ami eleinte zavarta, de mikor a japán filmekben felismerni vélte saját szenvedélyes szexualitását, beletörődött.
Az egészen más típusú, jó illatú nő most annyira megtetszett neki, hogy az ablak felé kellett fordítania a tekintetét, nehogy elárulja magát. Percek múltak el így, s közben a levegő megtelt körülöttük elektromossággal. Végül a férfi lopva visszanézett a lányra, ekkor azonban észrevett valamit az arcán, ami alaposan kizökkentette.
A nő borotválkozott.
Nem az állán vagy a szája körül, mint a férfiak, hanem a homlokán, a két szemöldöke közt. Mint aki szégyenli, hogy boszorkányosan nő össze a szemöldöke, mint a festő Frida Kahlonak. És mint az Adriai-tenger melléki népek olyan csoportjánál, ahol a nők halvány bajuszkákat örökölnek felmenőiktől. Bajuszkája ennek a lánynak is volt, ezt kiszőkítette. A szemöldöke között azonban borotválta magát. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy túl éles vonallal különülnek el egymástól és pont akkora távolságra a szemöldökei, mint amilyen széles egy eldobható borotva pengéje. És ez még nem lett volna baj. Csakhogy a férfinek rögtön arra kellett gondolnia, hogy ez a nő akkor, a legújabb divat szerint nyilván leborotválja a nemi szőrzetét is, ami kizáró ok volt nála a megkívánásban. Szinte környezeti katasztrófaként élte meg, hogy állandó szeretői – tartós házasságban élő férjes asszonyok –, hónapról hónapra, hétről-hétre, ki szégyenkezve, ki a vele való veszekedés után, de mind behódoltak az új divatnak és a megalázottjai lettek. Meglepő, hogy férjeiket nem zavarta ez. (Vagy talán nem is tudtak róla?) Ő azonban a természetellenessé vált nőket nem hívta többé. Mert már csak az emlékeiben kívánta őket, nemi érettségük felségjelével. Végül néhány napja írni kezdett egy erről szóló verset.
Felállt. Elővette tollát, spirálfüzetét. Majd hidegen végigmérte az ismét újságot olvasó, vagy csak úgy tevő lányt, és a verskezdemény letisztázásához látott.
A Kopasz Vénusz a nudista strandon cím alá végül ez került: "Ha szeretnéd, hogy megkívánjalak,/ növeszd meg a fanszőrzetedet!/ Érett nővé érjél meg megint,/ ne maradj infantilis gyerek!" A második sor nem tetszett neki. Igényesebb megfogalmazásra vágyott. A következő és harmadik strófát azonban pontosnak és eredetinek érezte. "Ha egyetlen szőrszál sincs most rajtad,/ legfeljebb kilenc éves lehetsz./ Legyél tíz éves másfél centis szőrrel,/ aztán két centis szőrrel tizenegy! //Legalább tizennégy évesnek kell lenned/ – ennyi idős volt Shakespearenél Júlia – ,/ hogy úgy gerjedjek én is az öledre,/ mint az ő ölére Montague fia."
Eddig volt kész a vers.
A nő a férfi érdeklődésének hirtelen kihűlését bántónak érezte. És nem értette, azaz hirtelen megérteni vélte: – ő nyilván csúnya – gondolta magáról. Abban az észak-olasz faluban, ahol született, és ahol hozzá hasonlóan a legtöbb ember "lófejű" és magas termetű volt, csakugyan ő számított közönségesnek. Ott a típusbeli férfiak az alacsony és kerekded nőkre buktak. A lány ráadásul éppen irodalmat és testnevelést tanított egy monfalconei általános iskolában, és amikor rájött, hogy a férfi verset ír, még lehangoltabbá tette az a tudat, hogy ő csúnya.
Pedig ezt az ellentétesen előnytelen külsejű agglegényt az ilyen nők vonzották igazán!
A lány lapos pillantással a férfi keresztbe tett lábszárát is megnézte, mert az arra simuló nadrág domborodó vádlit sejtetett. Olyat, amilyenre egész életében vágyott, mert őneki – bár sokat sportolt –, alkatilag vékony lábszárai voltak. És széles vállai, amivel viszont az izmosan is csapott vállú férfit nyűgözte le. Csak annak ne kellett volna most annyira haragudnia rá.
"Kamasz koromban együtt fürdették velem/ az éretlen pucér kislányokat..."– írta tovább a költő, majd elakadt. Azt akarta kifejezni, hogy nem érdekelte, sőt, kifejezetten taszította az éretlen lányok látványa, de zavart lelkiállapotában nem jutott eszébe a folytatás.
Hátra dőlt. Kinézett az ablakon. Egy darabig lehunyta majd kinyitotta a szemeit.
A vonat éppen lassított: egy strand sorjázó kabinsorát lehetett látni. "És felnőtt nőt lestem a kabinalj alatt." – ugrott be . Újabb sort írt, kicsit javított, végül ez állt a lapon: "Kamasz koromban együtt fürdették velem/ a strandon a pucér kislányokat./ Vágy helyett elundorodtam tőlük,/ s felnőtt nőt lestem a kabinalj alatt."
Pihent. Aztán némi erőlködés után új szakasszal bővítette a verset: "Vagy képes voltam stéglépcsőkön ülni/ álközömbös arccal hosszú félórákig,/ hogy lássam amint a vízből kijövő nők/ hölgyfoltja a textílián átlátszik." A hölgyfolt kifejezést nehezen találta meg, de annál jobban megtetszett neki. Hiszen a hölgy, vagy hölgymenyét szó eredetileg a hermelint jelenti, amelynek téli bundája teljesen kifehéredik, csak egyetlen sötét folt marad rajta. Mint az érett, magukat nem borotváló meztelen nőkön.
A férfi ekkor merően a dús fekete hajzatra, majd a lány szemébe nézett, aki egy pillanatig állta csak a tekintetét, mert abban most kellemetlen, rideg kifejezést vett észre.
„Szőke, barna, fekete hajú lányok/ s az ölük mind-mind csupasz, mint a hó." – körmölte le hirtelen a költő, aztán még ezt: "vezérigazgató." Megvolt a rímpár, és a tartalom is. Egyszer látott egy idősödő, markáns férfit a nudista strandon, aki teljesen leborotválta a fanszőrzetét, miközben az arca olyan domináns kifejezésű maradt, mint egy igazgatóé. "És arra jött egy napszemüveges férfi/ lent pedofil volt, fent vezérigazgató" – írta, de rossz volt a ritmus. Kijavította: "lent kisfiú volt még, fent gyárigazgató". Már csak azt kellett javítani, hogy "csupasz mint a hó." Hó, gyárigazgató... Fakó! Bőr a szőr helyett, a szőr helye fakó. Bőr-fakó... Egyen-bőr-fakó! Az agya olyan gyorsan működött, hogy alig tudta keze írásával követni.
"Szőke, barna, fekete hajú lányok,/ s az ölük mind-mind csupasz, egyen-bőr-fakó./ És arra jött egy napszemüveges férfi:/ lent kisfiú volt még, fent bankigazgató!"
Diadalittasan nézett a lányra. Legyőzte.
A nő nem nézett rá, de elhalványult arca szomorú volt.
A költő befejezésül megismételte és új variációvá ötvözte az első versszakok két-két sorát, amelyek új formájukban így hangzottak: "Ha egyetlen szál szőr sincsen rajtad,/ legfeljebb kilenc éves lehetsz./ Kívánod, hogy megkívánjalak?/ Növeszd meg a fanszőrzetedet!"
Megvolt vele. (Legalábbis a vers első változatával, mert két nappal később az utolsó sor, a "növeszd meg a fanszőrzetedet!" helyett a "növessz buja ősi kellemet!" sort írta be. De aznapra ennyi elég volt.)
Fáradtan dőlt hátra és boldog lehetett volna, ha nem érzi a megszégyenült szomorúságot, amiért perverzióra akarja kényszeríteni az infantilizált erotikájú közízlés. Bár ő ellenáll. Na de kihez menjen, kinek udvaroljon, ha még egy ilyen karakteres nőtől sem kaphatja meg az ő természetes ízléséhez illő szexualitást?
Percek teltek el így, s a vonat közben Budapest külvárosához érkezett.
Az olasz lány, aki az Alfredo kávéforgalmazó cég pesti kirendeltségében dolgozó barátnőjéhez jött, már nem először járt a magyar fővárosban. Tudta mikor álljon föl, hogy levegye a csomagját. A férfi unottan felnézett, majd abban a pillanatban megmerevedett. A nadrághoz ujjatlan nyári ruhát viselő nőnek szőrös hónalja volt!
Hirtelen – szinte maga sem tudta, mit tesz – a férfi felugrott, hogy leemelje a nagy utazótáskát és a lánynak adja. Közben a kezük összeért s az arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy beszívhatták egymás leheletét. A meglepett nő sötét szemei ettől nagyobbra nyíltak, s halk alt hangon mondta: –"Grazie"! És úgy nézett a férfire, mintha azt akarná kérdezni tőle: – „Hogy lehetnek valakinek ennyire kékek a szemei?"
De már késő volt. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
