NAPLÓK: Pssz!Ich-ézis Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 17:46 Összes olvasás: 9515| 28. | [tulajdonos]: 10 16 | 2020-10-16 20:34 | A menetelés tendenciái magukat kihímzik - Elon Musk szerint a megújulókban, Bill Gates szerint az atomenergiában van a jövő - körül magukat csodáló mértani testek , felettem a kék ég, azon csodálkozom - és sodródom habzón, hatalmas égitestek martalékaként. Az ember végülis rákényszerül, hogy magát átadja nálánál magasabb erőknek, például a testnek, amit bár maga teremtett, az mégis felette áll, hisz töredékében sincs tudatában mindazon képességének, amellyel teremti. Mindezt az elme felfogni sem képes, minthogy a szem sem önmagát látja, hanem benne működnek azon erők, amelyek mást láthatóvá tesznek. A megnyilvánult mindig tördelt, avagy a töredékesség látszatát idézi. Nem számít tehát, egyben vagyok, ebben a testben vagyok és emlékezem, hajszolom a magam zárványait, nyilván, nincs ebben semmi rendkívül, a megnyilvánult világ töredékessége átrezeg rajtam, a nyüzsgő rendezetlenség, az üresség tarka játékossága, ezek leginkább kollektív és megkerülhetetlen dolgok, de ha mindezt leírom, az segít megérteni, ahogyan ezt megélem. Mert e felett most is mint mindig, szabadon
és semmi más felett az ember nem rendelkezhet, de ezt meghagyták nekem, ebben, ebben az egyetlenegyben önmagam lehetek.
Könnyelműség volt a részemről abbahagyni a naplózást. A kiegészülés felsejlő ígérete, elég volt ehhez, az elmúlt hetekben ugyanis hittem, ó de mennyire hinni akartam, hogy megtalálom végre azt, aki kiegészít, miközben homályos tükörre leltem csupán (istenem de messze vagyok még magamtól).
És e hit megvakít oly mintázatokkal szemben, amelyek ugyan tisztán kirajzolódnak előttünk, mi mégis olyannyira vágyunk a teljesség után, hogy gyakran kiszínezzük a valóságot, és benne élünk ezekben az óhajokban, mígnem egyszer csak megfagy és szétreped a fátyol, s mi eltorzult arccal képedünk bele valós életünkbe. Nem gondolom, hogy különös eset volnék, noha az hogy tetten érem időnként magam eme hétköznapi öncsalásban ördögeim cinkosaként....
Tehát hogy a szerelem. A szerelem : már megint egy vesztes játszma, és én északra mennék, ahol hideg van, és nálam kitartóbban vonyítanak. Azt gondoltam én, hogy a megértésből szeretet származik, és fordítva, hogy a szeretetből meg megértés, hogy egyik a másikából, magától értetődően következnék, és még mindig ezt akarom hinni, csakhogy itt engem nem értenek, egyfolytában kommunikálok és mégis kevés dolog az, ami átmegy, ezt érzem. Ha valaki olykor nálam alszik és teszemazt előtte-utána jókat dumálunk engem nem érdekel, felőlem, őszintén szólva tömeggilkos is lehet, de ha valaki velem kavirnyál le fel, elcibál baráti összeröffenésekre, vízforralót vesz a háztartásomba etcetera...az ne vigasztalgasson szeretetéhes, könnyedecske, részeg luvnyákat, ne igyon napi szinten, ahogy azelőtt sem, és ne vezessen részegen, mert hazavárom. Ezek rém egyszerú dolgok, ezek az én kivételes elvárásaim, és aki erre érzelmileg olyasmit reagál, hogy nem a könyvtárban ismerkedtünk meg, meg hogy szeret a barátaival lenni, egész nap melózik, had eresszen már le egy kicsit, tehát eltúlozza a kéréseimet és egy másik szituációra torzítja az adott helyzetet, abban egy mártírompozíciót teremtve magának, ekként hárítva el magától a felelősséget, az egy tőlem személyiségfejlődésben alulmaradt, fejlődésképtelen pancser, ezen nincs mit szépíteni. Hogy mindezért olykor még nekem támad bűntudatom, az netto hülyeség, részemről. Persze a dolgok nem pusztán feketék, vagy fehérek. Hogy hogyan viselkedünk azzal, aki bármilyen formában kizökkent bennünket abból az ideális állapotból, amit magunkról láttatni szeretnénk az mondjuk jellem kérdése. Hogyan is fűzhetnék tehát magamhoz olyasvalakit, aki homokba dugva fejét inkább figyelmen kívül hagyná azt, ami felfedi számára önmagát, ha önmagából csupán annyit és nem többet szándékozik látni, amit mások arcába is beletol, ami nem ő, hanem legföljebb personája, míg én folyvást arra törekszem, hogy a magamén tóllássak? Még akkor is ha az illető valóban egy jó szándékú jóakaratú és valóban békés ember, ami manapság igen ritka és nekem nagyon fontos, ha önmaga végleges rabja, börtönéből én ki nem szabadíthatom, azokat a meséket én már átéltem, kacagok ma rajta, innen tudom, hog megléptem benne önmagam. Az egészben az ismétlés jelensége nagyon zavar, és ennek szagát már kezdetekor orromba hordta a szél, akárha Gy-vel és mentalitásával találtam vón ismét magam szemközt, volt idő, hogy köptem volna, de én megérteni igyekszem. Pont G-nek mondtam annakelőtte, hogy ha az ember mindig ugyanazzal a mintázattal találkozik párkapcsolati szinten, akkor ott valami megakadt, nem jó, meg kell állni, kigobozni a dolgokat.
Na most aztán gobozhatjuk. Hattyúk. 17.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
