NAPLÓK: P Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 03:25 Összes olvasás: 41829242. | [tulajdonos]: . | 2017-10-17 17:32 | Fogalmam sincs mit hoztam, valamit. Kimásoltam találomra a blogomról. Nem írok. K.O. ma biztosan hamar elalszom. :)
Az élő szövet pusztulása bűzzel járt, a legnagyobb sátorban tartózkodók befogták az orrukat, vagy akinek jutott, gyorsan maszkot húzott. Az orvos házaspár még éppen időben érkezett ahhoz, hogy szemtanúja lehessen a fém és élőszövet ötvöződéséből álló lény önmegsemmisítésének. – Akár a terminátor filmekben – jegyezte meg Dr Ross, a szőke, negyvenes nő, amint a titániumpántok alatt tartott alak elfolyósodását figyelte. A végtagok már felszívódtak, a koponyából is vajmi kevés maradt. A törzs foszlását kísérhették figyelemmel. Az ágyról lecsöppenő sav felmarta a földet, úgy hogy mindenki odébb ugrott, két méteres körön kívül álltak Stennoék és bámulták, hogy a túsz, miként válik illékonnyá, a levegőn szétbomlóvá. Még a szúrós szag is egy idő után a felhajtott sátorlapon át nyomtalanul tovatűnt.
– Nem gondoltam, hogy egy istenverte robotot fogtam! Sokkal előrébb tartanak a kutatásokban, mint mi – átkozódott Stenno, míg a Ross házaspár férfitagja megjegyezte, hogy az nem olyan biztos. – Fogalma sincs, mi folyik a nemzetbiztonság laborjaiban. – Talán be kéne szivárognotok – mondta Stenno ajkát lebiggyesztve – és kihozni onnan az újításokat. – Talán pedig nekünk is több laborra lenne szükségünk! – húzta fel magát a doktor. – Éppen elég sokan vagyunk hozzá, különben is a tagjaink jó része szorgalmazza az együttműködést a kormánnyal. Már rég tudnak rólunk, és nem kéne elfelejteni, hogy egy oldalon állunk. – De nagy okos vagy! – sétált elé Stenno, a csokoládé színű szeméből gúny sütött. A helyiségben síri csend lett, mindenki a két férfira figyelt, annál is inkább, mert a daják robot maradéktalanul felszívódott. – Azt majd én eldöntöm kisfiam – nyomta meg a titulust Stenno – hogy fogunk-e egyáltalán bármely hivatallal, bármilyen egyességet kötni. Még emlékszem rád Lufus – Stenno ekkor a férfi válláról bizalmasan egy láthatatlan szöszt söpört le – emlékszem, amikor a Volheren padját koptattad. Izgága diák voltál. – Végignézett a férfi sportöltönyös alakján, aki vékony irodistának tűnt, mintsem kutatóorvosnak. Ekkor igazán hiányzott Stennonak valamelyik vajszínű öltönye és az elmaradhatatlan kalapja, mert tudta, hogy vadnyugati hősnek tűnik a farmer, hosszú bőrkabát szerelésben. – Sose felejtsd el, hogy honnan indultál, ki karolt fel, ki adta tudtodra, hogy indigógyermek vagy, és hogy kinek tartozol hálával. Nem elég a baj, most még az olyan felforgatóelemekkel is foglalkozzam, amilyen te vagy. Ha nem akarsz többé nekünk dolgozni, hát menj. Fogd a feleséged – nézett az elsápadt, vizenyős szemű nőre – és menjetek! Lufus nagyot nyelt, arca vörös lett a letolástól. Ezer évnek tűnt az a múlt, amiről a másik beszélt. Vezetőjükre halványan emlékezett, de a férfiból sugárzó energia, és magabiztosság, önmagért beszélt. – Nem kell felszívni magad mester – mondta ekkor, tegezésre váltva. – Tudom, hogy hálásnak kell lennem az útmutatásodért. De remélem a döntéseidnek a súlyával tisztában vagy. Rajtad áll most a föld sorsa. Ez pedig, nem kevés. – Gyere Ursula – intett a felségének – csomagoljunk ki, és kezdjük el a munkát. A nő nagyot nyelt, amint elhaladt Stenno előtt, meg is remegett az indulattól, még sosem találkozott hozzá foghatóval, bár tudta, hogy a mester nem akármilyen. Akkor látta először, mert sosem járt a Volherenbe, de ugyanúgy különlegesnek született, és mint a legtöbb indigó, indigópárt választott magának. Így lehetett beavatott.
Stenno ezek után kimenekült, friss levegőt akart, és pár perc magányt. Szokatlannak tűnt a friss fűillat, a föld és a közeli víz szaga, a szemtelenül rajzó szúnyogok serege, és a közeli erdőség látványa, ahonnan időnként a szél moha illatát sodorta felé. Az égbolt repedezett üveggolyóhoz hasonlított, a boltozatot mintha angyallányok suhanása töltené be. Akiknek bokáig érő, narancsvörös hajuk lobogott minden mozdulatnál, tincseik a rézsútosan sütő nap egy–egy pászmája volt. Régen tartózkodott szabad ég alatt, elszokott a nyílt területektől, ahol a természet és az ég zárja körbe. Stenno az eget bámulta a szeme sarkából, a felette elvonuló felhők, akár a fodrozódó tó, amibe ezúttal nehézbúvár felszereléssel újra lemerült pár emberük. Addig nézte a kékséget, hogy elképzelte az azon túli világegyetemet, amit sokkal jobban ismert, mint a földlakók. Felidézte a hazáját, ahonnan érkezett, a messzi anyabolygót. Evron küldötteként azonban alaposan megfertőződött az emberiséggel. Lesz majd esélye egyszer visszatérni? És ha igen, tud majd aklimatizálódni, és megtalálni a boldogulását? Óriási baj van és te filozofálsz – tolta le magát. Látod? Feleslegesen fogadkoztál, mégis fel kellett venned Stenno alakját, hiába is rettegsz tőle, hogy legyőz. A száműzetésed, épp csak elkezdődött, földi idő szerint több, mint egy emberöltő, de az evroninaknak csak egy pillanat. Te ennek ellenére csordultig teltél az idegen faj undorító tulajdonságaival. Stenno elvörösödött, a testiség valóban eluralta. A buja lányoknak, az egyesülésnek, és az orgazmusnak sosem tudott ellenállni. Úgy kelletek neki emberként, akár a levegő. És hódolt más szenvedélyeknek is, többek között az ivásnak, evésnek, szerette, ha jól öltözött, és minőségi dolgok veszik körbe. Megrázta a fejét és felnevetett, hangját messzire sodorta a szél. Soha senkinek nem mesélte el, hogy miért is vállalta el a feladatot, miért őt küldték, mi okból lett kiválasztott. Mert mindaddig ő maga sem tudta, de akkor rádöbbent az igazságra. Lélekben sosem volt más, mint a talpig emberférfi, Stenno Volheren. Óriási feladat hárult rá, és nem akart már időzni, szembe kellett néznie a tényekkel és megoldást találni a problémára, azonban úgy vélte egy szusszanásnyi ideje van még. A fogadott lányára gondolt, Elisára, arra mennyire fáj neki, ahogy utoljára elváltak. Azok a szemek, a könnybe lábadt, rémült tekintet! Sosem fogja tudni elfelejteni. De hogyan is képzelte Kenyon, hogy elveszi a lány ártatlanságát, azt, amit Elisa olyan sokáig őrzött. És miért pont Elisa lett az, aki a fiával elsőként közösülni tudott anélkül, hogy felgyulladt volna minimum! – Átok, csak egy nyavalyás átok lehet! – mondta keserűen. Ekkor Stenno behunyta a szemét, és suttogva kimondta a szörnyűséget. Hogy a lánya ártatlanságát senki más nem vehette volna el, csak ő. Ahogy ez megtörtént felsóhajtott, megremegtette az igazság, és a bátorsága. Szerette Elisát, ki tudja már mióta, és talán már azelőtt is, amikor még nem is ismerte.
A lány nem vette fel a mobilját, azt sem tudta szabad–e telefonálni, életében akkor ült először repülőgépen. Stenno azonban makacsul csörgette, már azon gondolkodott kikapcsolja a telefonját. Szerencsére az öreg hölgy mellette békésen bóbiskolt tovább, a kellemetlen prüttyögés nem ébresztette fel. – Miért nem veszi fel, hölgyem? – szólt ekkor rá az utaskísérő. – Nyugodtan beszélhet röviden, ha fontos a hívás. Elisa végül engedett a nyomásnak, Stenno pedig felsóhajtott a vonal másik végén. Máskor Elisa többnyire szia apa– köszöntéssel szokta fogadni a férfit, aki örökbe fogadta és neveltette, ezúttal azonban konokul hallgatott. – Mondj valamit – kérte Stenno. – Mondd, hogy megbocsátasz. Vagy adsz időt, hogy helyrehozzam a hibámat. Vagy…vagy mindegy, ha haragszol, de akkor kiabálj, csak ne hallgass. Kérlek. – Nem beszéltél Kenyon–al? – Miért, te igen? – kérdezte élesen a férfi. – Igen, képzeld – kongott a lány hangja. – Felhívtam, hogy elbúcsúzzak tőle, mert egy kis időre elutazom. – Nem! Azt nem engedtem meg! – Stenno észre sem vette, hogy fel, és alá sétál a tisztáson, miközben egy–két embere fejét csóválva figyeli a távolból. – Nem kell az engedélyed apa, már egy ideje nagylány vagyok. De lehet, hogy te nem vetted észre. – Elisa – nyögte Stenno. – Akkor megbocsátasz? – Miért kellene? Mert felpofoztál? Vagy ringyónak hívtál? Vagy, mert lefeküdtem az édes kisfiaddal? Stenno ekkor beharapta a száját, alsó ajkából vér csöppent a fehér pólójára. – Nem voltak könnyű pillanatok, értsd meg! Mindkettőtökre a gyerekeimként tekintek. – De pontosan tudtad, hogy milyen okból történt, és hogy megmentettem vele a fiadat! Akiért annyira aggódtál. – Hol vagy most? – A repülőn ülök, Hawaii felé. Minimum három hónapig szándékozom maradni. Tudod, mindig az árnyékodban éltem, azt tettem, amit mondtál. Neked akartam megfelelni mindenben. És most szeretnék szabadságot! Elisa ekkor megszakította a beszélgetést, majd ki is kapcsolta a telefonját. Akkor vette csak észre, hogy bőg, már elázott a könnyeitől az egész felsője. A sztyuárdesz ásványvizet vitt neki, és megjegyezte, hogy minden pasi rohadék. Addigra az öreg hölgy is felébredt, és helyeselte a kijelentést. Elisát a sírás elbágyasztotta, a hátralévő repülőutat végig szenderegte. Amikor megérkezett végül a szalmafedelű előtérrel rendelkező apartmanjába, és a londíner behordta a csomagjait, végtelen jókedve kerekedett. Elhatározta, hogy amíg ott van, nem törődik Stennoval, nem hagyja, hogy a veszekedésük beárnyékolja a nyaralását. A kókuszos frissítő, és a könnyű uzsonna után azonnal bikinit húzott és kiment a só és virágillatú partra. Még nem kezdődött el a főszezon, szerencsére kevesen tartózkodtak a helyen, ennek külön örült. Nem bírt betelni a pálmafák, a föveny és víztükör csodálatos látványával. Az ottani nők színes ruháival, mosolygós köszönéseikkel, és az egész hely szellemiségével. – Sokkal előbb el kellett volna ide jönnöm – sóhajtott fel. Amikor leoldotta derekáról a hosszú, kék lapszoknyáját megindult a vízbe, a hűvösen kellemes hullámok közé. Úgy sétált be, akár egy sellő, aki végre megtalálta az otthonát. Amikor a víz a derekáig ért, Elisa megállt, hogy végiglocsolja felsőtestét, majd az azúr égboltra nézett, ahol sirályok repültek át a feje felett. Ez maga a paradicsom – gondolta, majd kis idő múlva beljebb gázolt, és egészen mélyen beúszott a tengerbe, arra figyelve, hogy a bóján túl ne menjen. Kissé megriadt, amikor a lábához ért valami, rúgott egyet, majd gyorsan megfordult, hogy a part felé ússzon. Remélte csak, hogy nem cápával akadt össze. A balsejtelem az összes porcikájába beköltözött, olyan gyorsan szelte a vizet, mint egy olimpikon. A nyálkás valami újra hozzáért, sikoltani akart, de üldözője a mélybe húzta. Mielőtt elveszítette az eszméletét, még sikerült kivennie támadója formáját, az emberszerű, zöldes bőrű idegent.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|