Kedves Zoltán Bátyám!
Eszem ágában sincs megbántani, bocsika! Összpontosítottam, és kiemelem a versed legfontosabb a jellemzőjét, amely miatt szerintem sem illik a maradanDOKK versek közé. Szerencsére én nem vagyok szerkesztő (vagy kedvesebben mondva: szerki), így egy kívülálló felelőtlenségével kritizálhatom az avíttan patetikus hangvételt.
Hogy miért éppen a Szózat sorát emelted ki, azt sejtem, de bizony mondom, a bot mindkét vége embertelen, akár suhintasz vele, akár a fájdalom miatt érzett dühtől hajtva üvöltözöl. Szerintem az elvakult düh ritkán segít a költői válasz megtalálásában. Röviden: fakard. Amit a mai nemzedék csak idegenkedve néz, hogy pózol a költő rövidke póznával hadonászva.
Sokan látjuk úgy, hogy "Hazádnak rendület --- : // e mondat zsákfalu", de a Fóti dal közelebb áll hozzánk, és a többség az életet választja a sebek nyalogatása vagy a világösszeomlás víziója helyett. Posztmodernek ezek a gyerekek (függetlenül az életkoruktól), mondhatnám a Dokk nemzedékre, akik önmagukról írják a reflexiókat, nem csak másokról apostoli hévvel. Fontos, ahogy ők kételkednek, néha abban is, hogy a nagyvilágon-e, vagy itt süllyedünk el inkább, ahogy Ady érezte, a Nyugat apostola.
Úgy hiszed tán, hogy a világkép, amelytől nem szabadulhatsz, az lenne egyetlen, igazi, és aki mást érez, gondol, mond, és tesz, az ostoba vagy fölbérelte valamilyen ördögien gonosz háttérhatalom? Sajnálom, hogy hiányzik az önreflexió a versedből, amely talán emiatt nem került a maradanDOKK szövegek közé, a többi ide-idézett verssel szemben, amelyek mindegyikében tetten érhető a kételkedés önmagunkban. Most ilyen időket élünk, ez egy másik fájdalmas felvilágosodás, vedd észre kérlek! |