NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 11:37 Összes olvasás: 1307843. | [tulajdonos]: Hamvadó üszökből | 2018-11-04 01:15 | Hamvadó üszökből
I.
Formátlan foltok összefolyva. Egybemosódtak mind, ahogy Isten akarta. Birtokba venni nem tudja már sem a szem, sem az elme. Közös nevük lesz, egy gyűjtőszó, majd az is elvész. Élőlények voltak vagy tárgyak? Fogalmak, összefüggések? Maguk is csak címkéi valami másnak? Kihúny a kód, amit tudtommal viseltek. Nem kell már őket megszólítanom, térben-időben egy tömb lettek, belső határok nélküli azonos kiterjedés, amelytől – noha meg sem mozdulok – egyre távolabb tudom magamat. Külön. Hidegnek. Idegennek. Kályha többé föl nem melegít.
Ami maradt, az csak holografikus vetületként élő rezgés, csalóka álom, időmorzsalék. Húnyó parázs, ahogy még egyet lobban. Kimerevített mozdulatsor. Szétvágott film. Sosem tudhatom, megtörtént-e, átéltem-e, vagy csak képzelem. Érezni vágyom innen, már utólag. Mint simogatást az erdőbe kiláncolt, lassú halálra ítélt kutya.
II.
„A hamvadó üszökből egy könnyű szélfuvallat támasztott végtelen tüzet.” – – – – – – csakhogy e három sorral kezdett versem is elakadt végül, ráfagyott a hómező-fehér papírra, elveszett, mint postán a levél, s a koromszemek mind világgá szöktek, fekete pitypang szertefútt pihéi, életjeleim, árva kis betűk.
Mégis eljöttél, hóban gyalogolva a buszmegállótól a kapuig. Tél volt, mondtam is: életem utolsó tele. Csak egy szobában tudtam fűteni. Sok telet megélsz még, lüke költő – súgtad. Bolyhos törülközőmet arcodhoz szorítva futottál zuhanyozni. Aztán vissza, könnyű léptekkel, szinte súlytalan, s a magas cserépkályha falához húzódtál, én meg hozzád, hogy felmelegedjünk. Tűzben pattogó fahasábok, két nyelv, két lángnyelv tükörtánca, két lélek egymás tükörképe, köntösöd szétnyílt, tárult a lábad, csípődben ősidők örvénye, barlangodban a bizonyosság ölelt, szorított, emelkedett, titkaid mélyét betöltöttem, ott voltam otthon, ott születtem, sikolyod köldökzsinórjával kapcsolódtam a Mindenséghez, hátad a meleg, barna csempék támasztották. Így teremtettél.
III.
Nem lett volna szabad elfelejtenem életem szakrális pillanatait. Nyílegyenes gyalogutamra ejtettem mindet, ügyetlenül. Csak ezt az egyet, a cserépkályha előttit sikerült megtartanom. Telente jól jön. Nem hagy megfagyni itt, a „Feltámadunk” feliratú kőerdőben, ahol egyedül én vagyok ébren, nehogy elmulasszam a pillanatot, amikor majd jössz, hogy kiszabadíts.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|