NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 06:01 Összes olvasás: 1314721. | [tulajdonos]: Foglalt | 2018-10-02 08:24 | Foglalt
Várjon, kérem, várjon még, minket várjon! Ezt játssza a végtelenített kazetta, napok óta egyre hangosabban. Zavar a vékony, álszent női hang. Bárhogy kutatok emlékezetemben, ismeretlené, és már mindig az is marad. Nem volt, nincs, nem lesz hozzá közöm. Meglapulok, lélegezni is lehetőleg észrevétlenül szeretnék, kivárom az indulás legkedvezőbb pillanatát, azt az egyet, amikor kihagy e némber ébersége.
A falióra fényes üveglapjáig poráramlatcsík vezet az ablakon át nagyon messziről, akár a Naptól, vagy azon is túlról. Boldog gyermekek, fel-felvillannak, játszanak, kergetőznek a pici pontok. Így éltünk mi is? Egy-egy pont voltunk, kevés önálló akarattal, a fény és a lég idegen erő által irányított áramában? Mégis boldogan, mert tudtuk, hogy ami mozgat és játszani enged, az nem vesz el tőlünk semmit, sőt mindenét nekünk adja, kérni se kell.
Tudtuk, amikor eléri a konkrét, egyszerű, egyszeri életünket, a sejthártyákon még áthatol, bejut az anyag legkisebb részeibe, de van olyan belső pontunk, egyedi azonosítónk, amelynek határán visszafordul. Hagy nekünk egy utolsó lehetőséget: a repülés örömét. Nem szegülünk szembe a Teremtő akaratával, csak egybeolvadunk vele.
Csak. Ez a legtöbb. Csak ez, amiért maradnunk kell, ameddig tudunk. A hangfelvételről rikoltozó hölgy cége profi, nekik árucikk az ember élete. Hívása fontos számunkra! – ismételgeti. Szájában összefut a nyál. Édes óceánban tocsognak betanult mondatai. Annak higgyek, biztatom magam türelemre, aki nem kérkedik azzal, hogy jót akar nekem. Szabad vagyok: foglaltat jelez a szívverésem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|