NAPLÓK: Szokolay Zoltán verses füzete Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 07:38 Összes olvasás: 13173| 52. | [tulajdonos]: (amit tudsz, mielőtt) | 2019-01-09 22:31 |
Az irgalmat nem ismerő brutalitással
péppé vert vers ma éjjel, amíg alszol,
minden maradék erejét összeszedve
elhagyja a nagy szabad költészeti portált,
kimászik a képernyő szélére, átkapaszkodik
az asztali lámpa fémbúrájára, onnan
a fehér terítőre hull, verdes, maszatol,
aztán hajnalig mozdulatlan marad,
hogy rátalálj, megmentsd, újraírd.
A szavak eredeti jelentése eltűnt,
a sorok mögötti láthatatlan testváz
ripityára tört, a betűk szétszóródtak,
csak porukat söpörheted össze ujjaiddal,
és egy kocsonyás pulzáló csepp maradt még,
mint pármilliméteres embrió,
őt kell titokban fölnevelned,
s amit tudsz, mielőtt elbúcsúznál, átadnod neki.
| |
| 51. | [tulajdonos]: L.J. | 2019-01-09 07:12 |
Jó pályatárs névnapjára
A lackfiánus rend
katedrálissá szenteli
a belső végtelent.
| |
| 50. | [tulajdonos]: 12.24. | 2019-01-09 07:08 |
12.24.
Mindenki hazaért ma estére.
Szép, amit otthonnak neveznek.
Nem gyanakodnak. Rend van, csend van.
Pontos kezek a nagy asztalra
fölfeszítik a tiszta abroszt.
Zöld ágakon csillámló gömbök.
Mind hazaértek. Mosolyognak.
Nézi a bolyt a kívülálló.
Elégedett, bár nem mutatja.
Nem kérkedik a hatalmával.
Idén is nőtt az adatbázis.
Van helye minden gondolatnak.
Megszületett a kivégzendő.
Hazaértetek. Mosolyogtok.
| |
| 49. | [tulajdonos]: Gyakorlat | 2019-01-05 09:18 |
Gyakorlat
Nézzük a helyszíni közvetítést
arról, ahogyan sorakoznak
egymással szemben, nagy a tér,
sok az igazság, senki sem dühöng
még, langyos tavaszi délután,
sok jó kis helyen, egyre többen
kimennek, lehetnek már úgy
százezren, mindegyik táborban
sok az igazság, tiszteletben
tartják egymás vélekedését
még, nem ütnek, nem lőnek, csak
állnak elszántan, szűk a tér,
védik egymástól rendületlen,
s mind egy már, ér amennyit ér.
Fény buggyan hirtelen, fenn az operatőr
ferdén, akár egy orvlövész,
pásztázza precízen, hadd fusson
végig a kép az első sorokon,
lássuk az elszánt arcokat, ne csak
sisakot, kámzsát, füstködöt, álcát,
hol a nép, kié ez, ki népei vagytok,
nem válaszolnak, magamtól kérdezem,
élőben kapcsoljuk, maradjanak, igen,
bekapcsolják mindenkiben, aki fél,
gyűlöljön, irigykedjen, öljön,
rohanjon neki, tépje, zúzza,
talán magyarok voltak, istenem,
az adás megszakad, képernyőre fagy,
sokk jó kis helyen, él ameddig él,
eltűnik, nincs jelen, jelet már hiá - - -
- - - nincs több jel, megadtad magad.
| |
| 48. | [tulajdonos]: Egyszer beírják | 2018-12-20 21:29 |
Egyszer beírják
Méltányos jogorvoslat-e
kivégzettnek a feltámadás?
Téblábolhat számára ismeretlen
életterek közt hajléktalanul,
fénytócsák partján szédelegve
állhat plázák színes forgatagában,
ügyet sem vet rá a bámész népség,
s ha koldul is magának önigazolást,
díjat, szerelmet, hírnevet akár,
csak annyit ér az, mint halottnak a csók,
vagy élőnek, hogy majd egyszer beírják
nevét a soha meg nem jelenő
titkos könyvbe, mit senki se lát.
| |
| 47. | [tulajdonos]: Verspárbeszéd Jóna Dáviddal | 2018-12-10 23:04 | A PALÓCFÖLD 2018. decemberi számában jelent meg Jóna Dáviddal való versbeszélgetésem.
SZOKOLAY ZOLTÁN
Ne itt keresd
Természetes halál márpedig,
vedd tudomásul, itt nem létezik.
Aki meghalt, azt mind megölték,
kit így, kit úgy: fondorlatos
erők beszívták, bedarálták,
mérget juttattak életébe,
játszmás ügyekbe kényszerítve
ráhurkolódtak gyilkos akciók,
rejtett szálakból pontosan szőtt
hálóban verdesett az élete.
Aki itt meghal, rögtön elveszíti
nevét, tetteit, alkotásait.
Irományai tűzbe vetve,
kedvenc tárgyai elenyésznek,
térben, időben nincs nyoma,
s hogy létezett-e valaha,
arról is azok döntenek,
akik titokban, észrevétlen
kioltották az életét.
Aki meghalt, ne itt keresd.
Se könyvekben, se fémlemezeken
nem őrzi őt a világegyetem.
Aki meghalt, szeretett téged,
ne őrizz róla hangot, képet,
soha ne várd, hogy hallod, látod,
s magadban akkor megtalálod.
JÓNA DÁVID
Ne feszegesd
a halál okát, ezernyi lehet,
szelektív az emberemlékezet,
és nem számít, hány vakond túrja fel a gátat,
nincs se bűnbánat, se bűnbocsánat,
ahogy kegyelem sincs,
sem igazság, mit várnál,
nincsenek tanúk a lélekgyilkosságnál,
nincs elkövető, csak áldozat,
a való rémálma gyötri korosztályodat
túlélni csak igaz alkotásokkal lehet,
az győzi le majd a plüsspingvineket,
a fájóan gyatra középszerű nyavalyásokat,
ne félj, nem ők döntik, kit üt el a vonat…
ne feszegesd, nem éri meg,
mérgeddel az ő meccsüket játszod,
s ha szemet hunysz mindezek felett,
az segít majd látnod.
jobban írsz annál, akitől tartasz,
előny Nálad, viseld el, hogy az nem szeret,
és ne feszegesd a halál okát:
több mint ezernyi lehet. | |
| 46. | [tulajdonos]: Űzött angyal | 2018-11-19 21:52 |
ŰZÖTT ANGYAL
Már ugrott volna bárhová,
az ég fölé, a föld alá,
egy verssé, épp csak ennyivé,
hazátlan homlokok mögé.
Egy szökkenés, egy villanás,
hogy ,,nézz rám és többé ne láss'',
maradni vágyó így üzen,
ha üldözi precíz üzem,
a ,,nem szerethet senki se"
fojtó, fullasztó rendszere,
s azt pengi minden szál ideg,
hogy nem kell, nem kell senkinek.
Kezdettől bennem rejtezett,
tüdőm tájékán lelt helyet,
átadta szárnyát, úgy emelt,
míg szálltunk, hittem, el nem ejt,
én vittem? ő vitt? nem tudom,
csak azt, hogy sosem láthatom,
nincs arca, nincs már neve sem,
én észrevétlen kedvesem,
ő adott levegőt, vizet,
s így telt el annyi évtized,
amennyi elrendeltetett,
perccel se több, se kevesebb.
Bántottam? Én üldöztem el?
Hiába kérdem, nem felel.
A titkos angyalt, Istenem,
mért hagytad elveszítenem,
már számig ér a híg agyag,
és résnyire van nyitva csak
szemem, miközben süllyedek,
a sejtjeim mind bűnjelek,
és önvád kínoz napra nap,
az voltam, bűnös és hanyag,
óvatlan, léha és hiú,
korán megvénült kisfiú.
Csak egyszer még jelenne meg,
s a régi, égi verseket
nem nyelné el mohón a mély,
ez hát az utolsó esély,
hogy kettényílik fönn a tér,
az űzött angyal visszatér,
s elmondja majd itt, élve, lenn,
milyen szűk ott a végtelen.
Aztán… aztánok nincsenek,
ki-ki magát segítse meg.
Együtt repülni nincs hova.
Elmarad megint a csoda.
| |
| 45. | [tulajdonos]: Semmiség | 2018-11-17 10:09 |
Semmiség
Irgalmatlan feloldozás.
Kipeckelt szádba tömködik
a soha el nem követett
bűnök ragacsos elegyét.
Nyeld le, súgják, ne rágd,
csak nyeljed minél gyorsabban.
Vígasztalnak, ha öklendezel.
Irgalmatlan feloldozás.
Kék képernyőn fehér mező,
idegen betűk a billentyűzeten.
Vigyorgó reklám jelenik meg
hirtelen a bal fölső sarokban.
Vigyázunk rád, mondja,
mi mindig látunk, itt vagyunk.
Irgalmatlan feloldozás.
Intenek, készülj, te következel.
Neved, arcod, emlékeid
le kellett vetni még odakint.
Amennyi maradtál, most válik le.
Középre állsz, a centrifugális
erő szétszór. Már semmi vagy.
| |
| 44. | [tulajdonos]: Impetum | 2018-11-08 14:43 | Megtiszteltetés!
Verseim az Impetum-ban!
http://www.impetum.hu/vers4.htm
| |
| 43. | [tulajdonos]: Hamvadó üszökből | 2018-11-04 01:15 |
Hamvadó üszökből
I.
Formátlan foltok összefolyva.
Egybemosódtak mind, ahogy Isten akarta.
Birtokba venni nem tudja már
sem a szem, sem az elme.
Közös nevük lesz,
egy gyűjtőszó, majd az is elvész.
Élőlények voltak vagy tárgyak?
Fogalmak, összefüggések?
Maguk is csak címkéi valami másnak?
Kihúny a kód, amit tudtommal viseltek.
Nem kell már őket megszólítanom,
térben-időben egy tömb lettek, belső
határok nélküli azonos kiterjedés,
amelytől – noha meg sem mozdulok –
egyre távolabb tudom magamat.
Külön. Hidegnek. Idegennek.
Kályha többé föl nem melegít.
Ami maradt, az csak
holografikus vetületként élő
rezgés, csalóka álom, időmorzsalék.
Húnyó parázs, ahogy még egyet lobban.
Kimerevített mozdulatsor. Szétvágott film.
Sosem tudhatom, megtörtént-e,
átéltem-e, vagy csak képzelem.
Érezni vágyom innen, már utólag.
Mint simogatást az erdőbe kiláncolt,
lassú halálra ítélt kutya.
II.
„A hamvadó üszökből
egy könnyű szélfuvallat
támasztott végtelen tüzet.” – – –
– – – csakhogy e három sorral kezdett
versem is elakadt végül, ráfagyott
a hómező-fehér papírra,
elveszett, mint postán a levél,
s a koromszemek mind világgá szöktek,
fekete pitypang szertefútt pihéi,
életjeleim, árva kis betűk.
Mégis eljöttél, hóban gyalogolva
a buszmegállótól a kapuig.
Tél volt, mondtam is: életem utolsó tele.
Csak egy szobában tudtam fűteni.
Sok telet megélsz még, lüke költő – súgtad.
Bolyhos törülközőmet arcodhoz szorítva
futottál zuhanyozni. Aztán vissza,
könnyű léptekkel, szinte súlytalan,
s a magas cserépkályha falához húzódtál,
én meg hozzád, hogy felmelegedjünk.
Tűzben pattogó fahasábok,
két nyelv, két lángnyelv tükörtánca,
két lélek egymás tükörképe,
köntösöd szétnyílt, tárult a lábad,
csípődben ősidők örvénye,
barlangodban a bizonyosság
ölelt, szorított, emelkedett,
titkaid mélyét betöltöttem,
ott voltam otthon, ott születtem,
sikolyod köldökzsinórjával
kapcsolódtam a Mindenséghez,
hátad a meleg, barna csempék
támasztották. Így teremtettél.
III.
Nem lett volna szabad elfelejtenem
életem szakrális pillanatait.
Nyílegyenes gyalogutamra ejtettem
mindet, ügyetlenül. Csak ezt az egyet,
a cserépkályha előttit sikerült megtartanom.
Telente jól jön.
Nem hagy megfagyni itt,
a „Feltámadunk” feliratú kőerdőben,
ahol egyedül én vagyok ébren,
nehogy elmulasszam a pillanatot,
amikor majd jössz, hogy kiszabadíts.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
