NAPLÓK: Seholsincs Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 05:48 Összes olvasás: 86698| 500. | [tulajdonos]: aki nem ismerne... | 2018-04-25 10:40 | bemutatkozom:
Nehéz magamról írni, hiszen egyszerű embernek tartom magamat, akivel semmi eget rengető nem történt még eddig. Debrecenben születtem 1949-ben és ott is élek, immár 45 éve házasságban. Szemünk fényei a két remek fiunk - Zoltán és Péter - és a két gyönyörű fiú unokánk - Ádámka és Dávidka -.
Édesanyám - Barabás Anna - a testvéreivel és édesapjával Erdélyből jött át, még tizennyolc éves korában. A nehéz körülmények kényszerítették őket erre a sorsdöntő lépésre. Mégis szerencsés embernek vallotta magát, mert itt otthonra és szerető férjre - Szentesi Kálmán - talált. Persze nem volt könnyű akkoriban sem az élet. Szerény körülmények, napi gondok között is optimisták maradtak.
Édesanyám annak ellenére, hogy már 23 évesen több tucat tüdőműtéten átesett, soha nem csüggedt. Az alatt a három év alatt, ameddig betegsége rövidebb, hosszabb kórházi tartózkodásra kényszerítette, gyakran voltam imádott apai nagyszüleimnél Konyáron. A nagynénéim akkor még mind otthon éltek, így sokat foglalkoztak, játszottak velem. Olyanok voltak nekem, mint a testvérek. Édesanyámat betegsége élete végéig elkísérte, de egészséges embernek is dicséretére válhatott volna, amilyen tevékeny életet élt. Igaz, naponta egy-két órát orvosi javaslatra pihennie kellett, amit hasznosan, olvasással töltött el. Bár nagyon sok könyvünk volt, a könyvtárból rendszeresen kölcsönöztünk újabb és újabb olvasnivalót. Élete utolsó két évében – édesapám 1997-ben bekövetkezett halála után – az otthonunk volt az otthona, én és a családom volt a támasza. A mindenkit rettegéssel eltöltő rák évtizedeken át pusztította a szervezetét. De soha nem hagyta el magát és nem panaszkodott. Ma is fülembe cseng jóízű nevetése, féltő, szerető hangja.
Édesapám Konyáron született, szintén nagycsaládban. Édesanyámmal ott ismerkedett meg. Az anyagi körülmények nem tették lehetővé, hogy gépészmérnök lehessen. A katonaság után munkába kellett állnia, és csak felnőtt fejjel volt módja, hogy gépésztechnikus végzettséget szerezzen a Mechwart András Gépipari Technikumban, ahol évtizedek múlva a ma már mérnök kisebbik unokája - Péter - is tanult. A technikusi végzettség megszerzése előtt a BIOGAL-ban több szakmában is dolgozott. Volt esztergályos, lakatos, műszerész, finommechanikai, majd univerzális műszerész. A hetvenes években anyagbeszerző, majd anyaggazdálkodó, s a nyugdíjba vonulása előtti évtizedben egy (építési) beruházási vállalatnál műszaki ellenőr. Precíz, maximalista és igazi ezermester volt.
Szabadidejében kertészkedett. Olyan gyümölcsfái, virágai, csemegeszőlő-fajtái voltak a Diószegi úti hétvégi kertjében, hogy a környékbeliek is megcsodálták. Szeretett mindent saját erőből megvalósítani. A hétvégi házat is egyedül építette fel. Értsd a falfelhúzástól, festésen, mázoláson át a műszaki szerelvényekig. Még a szükséges szerszámok egy részét is ő tervezte, készítette vagy alakította át „célszerszámokká”. Neki is, ahogy édesanyámnak, az unokái voltak a szeme fénye. Az ő kedvükért tartott tyúkokat, galambokat. (Amiket gyakran tolvajok „ritkítottak” meg.) De egy városi gyereknek a velük való foglalkozás igazi élmény. Otthonra lelt a kertünkben még mezei nyúl, sündisznó, cica, kutya is. Éveken át csodálatos heteket töltöttünk ott a gyerekeinkkel. Felnőtt fejjel is sokat emlegetjük azokat a szép időket.
Visszakanyarodva hozzám, a gyermekkoromról elmondhatom, hogy számomra felhőtlen és vidám volt. A gondokat bár láttam, a szüleim olyan természetesen kezelték, és oldották meg a problémákat, hogy nekem nem tűnt soha tragikusnak. A jókedv nálunk „mindenperces” volt. Édesanyám nem csak anya volt számomra, de testvér és barátnő is; édesapám pedig apa és a férfi, aki mindent megold. Rájuk mindig mindenben számíthattam én és a családom is.
Rólam az ismerősök általában azt mondták, hogy komoly vagyok. Gyerekként és felnőttként is ez a jelző ragadt rám. Pedig csak jól tudtam alkalmazkodni, valami bentről fakadó természetességgel kezelni a mikor-hogyan kérdést. Jól tanultam és jó voltam az órákon, de szünetekben és iskolán kívül már felszabadult és vidám, ahogy a velem egykorú társaim.
Pedig elég rosszul indultak az iskolai tanulmányaim. Elsős voltam, amikor félévkor eltiltottak az iskolától, és magánúton fejezhettem be az évet, mert egy „túlképzett” orvos tébécésnek kiáltott ki. (Miért ne, ha a gyerek anyja is az volt anno.) Marékszámra szedette velem a gyógyszereket, míg fél év eltelte után ez a kezelőorvos valahogy eltűnt a képből. Az utódja viszont nem elégedett meg a diagnózis hátterével, hanem teljes körű vizsgálatot végeztetett, és végül közölte, hogy semmi nem indokolja a további gyógykezelést. Szerinte a korábban felállított diagnózis eleve hibás volt, így nyugodtan mehetek közösségbe.
A Bányai Júlia Általános Iskolában, ahol tanultam, kórustag voltam. Büszkeséggel tölt el, hogy abban a gyermekkórusban énekelhettem, amit Kissné Weiser Katalin énektanárnőm vezetett, és tett meghatározó elemévé a hazai és nemzetközi zenei életnek.
Hét évig magánúton még hegedű- és szolfézsórákra is jártam, de ez inkább csak a zeneszeretet elmélyítéséhez volt elegendő. Rajzoltam, festettem, ám a képességeim kibontakoztatására, budapesti tanulmányokra már nem futotta volna egy keresetből. Így a KLTE Gyakorló Gimnáziumába felvételiztem fizika-kémia szakra.
Bár gyerekkoromtól fogva orvosi pályára készültem, amit a szüleim is nagyon preferáltak, közben sokat hezitáltam, hogy hozzám talán a tanári pálya állna közelebb. Hogy honnan éreztem késztetést a tanításra? Talán azok a pillanatok, órák erősítették meg bennem ezt az érzést, amikor helyettesítő „tanító néni” lehettem még az általánosban. Többször előfordult, hogy a tanári karnak valami fontos értekezletet tartottak éppen tanítási időben, és nem jutott minden osztályba helyettesítő tanár. Akkor jöttem én…– sok-sok gyerek örömére .
A drága Szekeres Ilonka néni osztályfőnököm javasolt először ilyen „posztra”, negyedikes koromban. Mire elballagtam az általánosból, elmondhattam, hogy szinte minden évben négy-öt órát „tarthattam” valamelyik alsó tagozatos osztálynak, vagy ötödikeseknek. Időnként arra is felhatalmazást kaptam, hogy feleltessek és osztályozzak. Persze csak ötösök születtek, mert a gyenge feleletek osztályzat nélkül felejtődtek, a sikeresek viszont a naplóban is nyomot hagy(hat)tak.
De visszakanyarodva: arra is büszke vagyok, hogy az akkor és még hosszú ideig a város legkiválóbb iskolájának tartott KLTE Gyakorló Gimnáziumában folytathattam tanulmányaimat és érettségizhettem. Itt több kiváló tanár is beírta magát a szívembe. Most csak néhányukat említem meg, tisztelettel, szeretettel emlékezve a többiekre is: Mucsa János matematikatanár; Dr. Nagy László egyetemi tanár és felesége, Marika néni, fizikatanárok; Dr. Kiss Tamás költő-tanár. Kezük alatt fejlődtem, formálódtam szellemileg, és mondhatom, hogy lelkileg is. Életem legszebb évei voltak ezek. De a gimnáziumban gyakorlatukat töltő kistanárok jelenléte is évről-évre izgalmassá tették a középiskolás időszakot. A fiúkra a gyakorló tanárnők, a lánytanulókra a gyakorló tanárok hatottak igazán.
Érettségi után – 1968-ban – a mai TEVA Gyógyszergyár elődjénél, a BIOGAL-ban kezdtem el dolgozni, miközben vegyésztechnikusi oklevelet szereztem munka mellett. Ha gimnázium után nem olyan fantasztikus csapatba kerülök a gyógyszergyárban, akkor lehet, hogy újra nekirugaszkodok az orvosi egyetemnek.
De már az első hónapokban megpecsételődött a sorsom. A kutatás területén annyi érdekességet, szépséget találtam, és remek főnököket, kollégákat, összetartó csapatot – ami manapság ritkaság – adott a sors, hogy nem tudtam máshol elképzelni a jövőmet.
Számomra egész életemet meghatározta, s mind a mai napig örömmel emlékszem az ott töltött évtizedekre. Bár a hetvenes évek közepén – öt évre – kitérőt tettem a Debreceni Vízmű és Gyógyfürdő Vállalathoz, ahol – ivóvízvizsgáló laboratóriumi technikusként – szintén megbecsülték munkámat, és nagyon jól éreztem magam. Lehet, hogy szerénytelennek tűnik, amikor azt írom, hogy kisebb-nagyobb sértődés lett, – ugyanúgy, ahogy távozásomkor a BIOGAL-ban is -, amikor megtudták a Vízműnél, hogy a szívem mégiscsak visszahúz a régi munkahelyemre, ahová vissza is fogadtak. De így volt.
Évek múlva elvégeztem még egy környezetvédelmi előadói tanfolyamot, amikor kiderült, hogy gyógyszerallergiám listája ismét bővült. Így a kutatás területéről más irányba kellett orientálódnom. Emiatt kerültem 1989-ben a környezetvédelemmel közvetlen kapcsolatba. Új munkakörbe, új kollégák közé. Veszélyes hulladék témában környezetvédelmi előadóként dolgoztam, és a szennyvíz-vizsgálati laborban szennyvizek és egyéb, veszélyes hulladékok vizsgálatával foglalkoztam. Lelkesen és elkötelezetten. Nehézségei ellenére ma is szépnek látom azokat az éveket. 2007-ben egy szívinfarktus után kénytelen voltam megválni második otthonomtól, a mai TEVA-tól. Azóta nyugdíjasként élem napjaimat.
Természetes, hogy nagyon szerettem olvasni. Már alsós koromban a mesék és más könyvek mellett elolvastam a Petőfi „összest”. Olyan volt számomra, mint másnak a Biblia. Később jöttek a novellák, regények, útleírások, s a magyar költőnagyságok közül Radnóti Miklós, József Attila, Ady és sorolhatnám. Sok kortárs költőre viszont csak idősebb fejjel figyeltem fel az internet adta lehetőségeknek köszönhetően.
A kezdetek kezdetétől nem mentorál senki. Emlékeim szerint először, – mert valahogy lebuktam a „rongyos füzetemmel”, amibe már az általam kreált Zsefy fantázianéven írtam – a munkatársaimnak mutattam meg verspróbálkozásaimat. Ez úgy a hatvanas évek végén volt. Később néhány köszöntőt az érintetteknek, így szüleimnek, fiaimnak és természetesen a férjemnek olvastam fel. Mióta újra írni kezdtem – kb. nyolc éve – a férjemet és a fiaimat is állandó olvasóimnak tudhatom. Elismerem, hogy nekik nagyon nehéz elfogulatlanul viszonyulni az írásaimhoz. Titokban azért jó érzés tölt el, amikor pozitív visszajelzést, dicséretet kapok tőlük.
Egyébként internetes portálokon, blogokban, honlapokon olvashatják a verseim és néhány prózám. A negyven évvel ezelőttieket sehol. Bár van a régi időkből egy „majdnem dicsőségem”: A LITTERA NOVA KIADÓ 1995-ben meghirdetett verspályázatára benyújtott versválogatásomból két versemet nyomtatásban megjelentették volna, ha … de az anyagiak közbeszóltak.
Ám sokfelé "széthurcolták” már későbbi írásaimat Zsefy Zsanett néven, vagy a valós nevemen. Ameddig a műveimnél feltüntetik a nevemet, addig csak örülni tudok, hogy több helyen is olvashatnak tőlem.
Nyomtatásban 2009-től 2014-ig 19 kötetben – antológiákban, évkönyvekben – kb félszáz versem jelent meg.
Saját köteten soha nem gondolkodtam, és nem is vágyok rá igazán. Nem érzem mércének a saját erőből finanszírozott publikálást - bár lassacskán csak így működik -, de mégis örülök, és fejet hajtok, ha egy-egy általam is elismert szerzőtársam alkotásai ily módon kerülnek nagyobb olvasóközönség elé, és valósulnak meg álmai. Természetesen egy nívós kiadó felkérésén már elgondolkodtam volna, ám ez a „veszély” csak keveseket fenyeget.
Bakkné Szentesi Csilla - Zsefy Zsanett
2017. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
