levetkőzött minden elképzelhető helyen kidomborította izmait százhetvennél és negyvenöt kilónál emberfeletti művelet a tükörről az ezüst-amalgám peregni kezdett most jöhetne az hogy a csodálattól de ennél prózaibb volt a helyzet ántik volt és hányatott sorsú légypiszkos homályos foltjain elkenődött a látvány micsoda fantáziátlanság gondolta a csontizmú azzal kiállt az erkélyre egy pár szőrszálban azt néha szétnyitotta természetesen csak és kizárólag a meleg miatt a hasára varrt rímeit megszellőztetni mikor mind kinn volt bordáit döngette íme a hím a-kin-n rím
évek múlva amikor elhunyt a halottkém nem hitt a szemének az anorexiás testén egyetlen verse volt a tetkó de a pőre bőre mit kukacok rágnak nem őrzi meg soká mit varratott magára:
nem ettem nem ittam mindig eztet írtam nagy költőt vesztettél ebben a szatírban megbomlott elméje és bomlik már a bőre nem volt ki megértse humorát elsőre így e négysorosom őrzi majd emlékem ha nem vagy nagyon smucig és felvéseted kőmre:
itt nyugszik a poéta egy verse sem poéma fölötte a sok csíra nem sejti ő Szatíra volt
Bár kihullt itt a rostán, én mégis szeretem... :) A mai naphoz ez illik nekem:
Felhőkre olvadt
ma ismét csuda szép volt az ég vattacukor falatokra olvadt rá a kék a busz farán megfordult a nap a sarki kocsma ajtaján beszaladt az utca másik oldalán közben hanyatt döntötte magát egy plakát szakadt lapja a földön elterült egy hirdetésen a villamos is derült az ég meg csak mosolygott tovább valahol dal rezgett az üres ház falán
lám az Isten is jót akar nekem e nappal is több lett most sem kevesebb
levetkőzött minden elképzelhető helyen kidomborította izmait százhetvennél és negyvenöt kilónál emberfeletti művelet a tükörről az ezüstamalgám peregni kezdett most jöhetne az hogy a csodálattól de ennél prózaibb volt a helyzet ántik volt és hányatott sorsú légypiszkos homályos foltjain elkenődött a látvány micsoda fantáziátlanság gondolta a csontizmú azzal kiállt az erkélyre egy pár szőrszálban azt néha szétnyitotta természetesen csak és kizárólag a meleg miatt a hasára varrt rímeit megszellőztetni mikor mind kinn volt bordáit döngette
már megfoghatatlan vagy a fosztóképzős élet felidézni képtelen szenvedek mások állítják hogy távozás után is bennük él örökké változatlanul hogy újra lássalak a megerősítéshez nekem évek múlva elő kell venni a fényképedet anélkül külön-külön élesen villan még mosolyod szemed színe szemöldököd íve és a szereteted erőlködés nélkül is megmagyarázhatatlanul
de a hangodban megfoghatatlan maradsz a hangrögzítő nélkül rám örökült kegyetlen hiány
Mondd, mit nem írtak eddig még meg? Szavakkal kényeztetnélek, sátrat szőnék mondatokból, hegyet halmoznék verssorokból. Felkiáltójel lenne a világ, pontokkal szórnám be az égi kupolát. A szóközökben dallam ringna, kettős pontom a társad volna. Szívet formálna rád két karakter, két szembe fordított kérdőjel. Közte elférne határnyi szeretet, kívánság, bármi, és mégis most, hogy írnom kéne, nem jut eszembe egy kedves sor se.
Simítsd rám a szót, simítsd rám, kedves! Ne hangosan, inkább leheld lágyan, csendben! Olyan megnyugtató, mikor rám hajol halkan, cirógató fényben becézget, mint hajnal. Legalább ma mondd ki, de ne is mondd csak súgjad! Simítsd rám a szót, simítsd rám a múltat! Látod, kigyúlt a fény is, bizsergeti testem, hiába táncolnak rajt fázós esőcseppek. Mindent felszárít egy szó, ha rám simul, szeretlek.
Az utca teljesen kihalt volt. A sűrű hóesésben magányosan kapaszkodtak az égbe az utcai lámpák. A téren csak két alak gubbasztott dideregve egymás mellett. - Istenem, de szép vagy – súgta az egyik, s vágyakozva sóhajtott. - Ugyan, ne bolondozz már! – válaszolt a másik, de érződött a hangján, hogy jól esett a bók. Azért szemérmesen kicsit arrébb húzva zöld szoknyáját, folytatta: – Semmit nem változtam. Mindig ugyanezt a ruhát hordom. - Az lehet, de most az esti fényben egészen más. Olyan meseszép, akár egy esküvői ruha. - Na, most ezzel mire célozgatsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy – s itt kis szünetet tartott. Gondolkodott, hogy merje-e folytatni? De erőt vett magán, s kicsit elcsukló hangon kérdezte: ..hogy érzel valamit irántam? A másik közelebb hajolt. - De igen. Jó veled. - Pedig egész évben észre sem vettél. Hiába voltam mindig itt melletted. Hozzád simultam, cirógattalak, ha örömöd, ha bánatod volt. Összebújtunk, ha fújt, ha esett. Megosztottunk minden percet egymással. Együtt nőttünk fel, szenvedtük át a forró nyarat, az őszi szeleket. Emlékszel? A szél sokszor olyan bolondos frizurákat csinált nekem. A szoknyám is úgy terült körém a nyári napfényben, bodrosan, fodrosan, ahogy te szereted. Mégis legtöbbször szó nélkül hagytad. És most itt a tél. Most is csak egymásra számíthatunk. Nem óv bennünket fedél, nem melegít kályha, nem röpködnek köröttünk gyerekek. - Lehet, de milyen csodás az éj! – szólt közbe a másik. Nézd milyen szépen hull a hó! Mióta vágysz rá, hogy újra láthasd! Tudom, mennyire szereted, amikor beburkolnak a lámpafényben csillogó pihék. Még te mondtad, mind-mind olyan kis mesebeli angyalka. Csak azért szállnak le a földre, hogy mosolygós arcokat láthassanak. Van köztük soványka, ducika, fürge, lassú. De mind puha, tisztalelkű, és fehér. Van-e csodásabb érzés egy ilyen éjszaka, mint a puha hópihék érintése? A másik mozdulatlanul hallgatta, de legszívesebben odakiáltotta volna: Igen! Van! Amikor te érintesz meg engem. De csak ennyit mondott: - Valóban csodás. A csend ebben a pillanatban közéjük fészkelte magát. A vibráló sárga fényben mindketten magányukba merültek. Nem rezdült köröttük a világ sem. Mintha a hópihék is megálltak volna a levegőben. - Még mindig haragszol? – törte meg a csendet kis hallgatás után, s a zöld szoknyás felé hajolt. - Én? Miért is? - Tudod. A minap, amikor kinevettelek… - Ja! A kutyára gondolsz? Az nem esett jól. Nem elég, hogy megtisztelt, még te humorosnak is találtad. - Hát hogyne. Úgy emelte fel a lábát, mint egy kankutya. Pedig szuka volt – mondta, miközben a nevetéstől most is rázkódott mindene, s a frissen hullt hó még jobban beterítette a társát. - Na látod! Most is kinevetsz. - Mert olyan vicces volt. Különben is, mennyivel jobb, ha zsörtölődünk mindenen. Pedig olyan szép ez a pillanat. Te és én, és a mesebeli ruhád. Már csak meg kellene örökíteni, ahogy összebújunk, mint a szerelmes párok. Mert én szeretlek.Végre! Kimondta – gondolta a zöld szoknyás. - Én is – válaszolta, de lehet csak önmagának, és amennyire lehetett a másikhoz simult. Ebben a pillanatban vakító fény villant. Egy idősödő férfi elégedetten nézett a fényképezőgépe kijelzőjére. - Remek felvétel lett – állapította meg magában. Milyen szép ez a két tuja ebben a csodás hóesésben, ahogy összehajolnak az ágaik! Mint egy menyasszony és egy vőlegény. Magával ragadóak. Azt hiszem ez a pillanat varázsa. - Hm. Ez egész jó cím lesz a fotóhoz.