teszteltem a párom telóját...rámondtam egyik versemet...nagyon amatőr lett. - most nem annyira a versre gondoltam, hanem az előadásmódra - a 4. versszaknál már megoszlott a figyelmem...a macsekokra koncentráltam, nehogy belenyávogjanak....így a "nevetésed visszhangzik a szélben," sor egyenesen rettenetes lett. a zenét sem állítottam megfelelő hangerőre... ennek ellenére itt-ott megosztottam. ha majd hiányozna valakinek a hangom, akkor legalább ez ...
A hó puha. Be jég kopog. Bent kályha ásít. Fagy ropog. Képernyőn, ha van még áram, celebek. Itt hánynak páran. A maradék meg csak nézi, meddig mehet el az ész, s ni szétkenődött már a pára. Nem könny volt. Csak imitálta. Kiül rajtunk a totál-kész. Celeb-vigyor meg szájpenész ingerküszöb fölött villan. Kis agy nem nő hanem illan. Így is lehet nagyra nőni. (Kutya ugat: minden blődli.) Mégsem kushad. Egyre nyomja. Médiából önti s rongya nem kukából tarhált bóvli. Mások hátán könnyű lógni. Mikulása százezret ér, a többi meg kenyeret kér. Karácsonykor azt is látjuk, mitől puhább a kalácsuk, fája mitől olyan ékes? (Éhezőket pukkaszt vétkes.)
Ma sincs miből. Holnap pőre testek dőlnek áramkörbe. Neki sztori, s csorog nyála. Nekünk élet. Nincs megvágva.
már nem hajt ágat észre sem vette hogy kivágták kéregráncai alatt nyüzsögnek a lárvák de ez már nem az ő élete amíg gyökerei tudatlanul kapaszkodnak hiába évgyűrűben rügyfakadások ágfésülő szelek lombszaggató viharok dermedtek és a madárcsőrök gyógyító erejéhez asszisztált sebforrasztó idő egészen idáig hatalmasnak megtörhetetlennek érezte magát most bizonytalanul keresi elvesztett törzsét imádott hajtásait az elnémult madárhangokat még érzi hogy áll és görcsösen ragaszkodik amikor kivágott tönkjén egy mókus idegesen rohangál nem érti mi történt vele hiszen ez a hely az otthona hát miért nem találja
de ő csak egy fa nem tehet fel kérdéseket és soha nem kaphat választ egyszer majd elengedi a földet hogy kifordult gyökerével jelezze itt majd egy csemetével pótolható
Egy hasonló címen megjelent történetem humoros, itt-ott sarkított feldolgozása azon célból, hogy az eredeti történet néha megrázó részeit finoman átkonvertáljam sírásból nevetésbe.... Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém...
— Nem! Nem vagyok hajlandó maradni! Elegem van már a mindennapos álmaidból! Elegem van a túlórákból! Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?... Nem! Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok! Én itt güzülök, te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon!... Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel! Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni! Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől?! — azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott… A kollégája már elment csúsztatni... Jellemző! Ahogy dühösen trappolt le a meredek lépcsőn még felderengett az agyában, hogy a főnöke másnap reggelig is ott vesztegelhet egyedül a laborban, ha nincs nála mobil, mivel pont aznap valami vonaljavítás elhúzódása miatt a cégnél a vezetékes telefonok nem működtek, s így még lakatost sem tud hívni. — Úgy kell neki! — gondolta az asszony —, legalább, ha unalmában elalszik, az újabb megálmodott kísérletet helyben prezentálhatja. Maga. Magának. Már a gyárudvaron rohant mínusz százas tempóval — ha ideges volt mindig sietett —, amikor belehasított valami égető fájdalom. — A francba ezzel az infarktussal! Azt hiszi a jó Isten, hogy van nekem erre időm!? — azzal beleájult egy közelben, a szokásos észvesztő tempóban dolgozó, harmincas építőmunkás karjaiba. Az éppen hazafelé tartó kolléganőjének nagy nehezen sikerült onnan kiszabadítania, és orvoshoz fuvaroznia. Az asszony (szemész) háziorvosa alapos előtanulmányokat végzett korábban az ortopédián... Így kapásból (no, egy kicsit az asszony is unszolta) kiállított egy mentőbeutalót, ha mégis a betegnek lenne igaza az infarktust illetően. (Igaz, ő is gyanakodott kicsit.) A rosszullétek jöttek-mentek. Az asszony úgy döntött a kórházba inkább busszal mennek. A család kitett magáért. Mindent összeszedtek a kórházi tartózkodáshoz — a papucstól kezdve a lábtörlőig —, hátha hosszan bent tartják az asszonyt és végre lesz egy kis nyugtuk is. A sürgősségiben nem csalódott. Rohangáltak az orvosok, nővérek, mentősök, mintha dolguk lenne. Miután az asszonyt kivizsgálták, kedvesen bevágták egy szobába, és késő estig rá se néztek. Pedig fürdött is, ki is csinosította magát. — Hja. Pont Ezeknek? — legyintett, s bánatában elindult a mosdóba. Most sem jutott el odáig. Otthon is csak halogatta... majd később… — de ki gondolta volna, hogy itt juszt se engedik dolgára, hanem rögvest belegyömöszölik egy kerekes székbe, s már rohannak is vele. Útközben érte a meglepetés: viszik az intenzívre, mert egy ágy már napok óta üresen vár az infarktusára. Itt három nap és három éjjel sikerült intenzív kapcsolatot tartania az osztály orvosaival, nővéreivel. Legemlékezetesebb pillanat az volt az asszony számára, amikor egy jóképű, huszonötös rezidens megmagyarázta neki, hogy mi vár rá, ha még egyszer felkel és kimegy a vécébe... Szemvillanásaiból semmi jóra nem gondolhatott.
A negyedik nap reggel eltanácsolták a belgyógyászatra. (A Tanár úr is egy követ fújt a rezidenssel, aki nem tolerálta korábbi mellékhelyiség-tesztjét. Pedig milyen flottul ment minden. Az összes ráaggatott-tapasztott elektródácskának, csipesznek a helyét felírta indulás előtt egy cetlire, hogy sikeres akciója után mindent ugyanoda tehessen vissza. Nem is volt abban semmi hiba. Kivéve a lebukást.) Na de végre a belgyógyászaton már nem kellett tálaznia. Ott hagyták menni a dolgára… A napok elég gyorsan teltek. Megtanult pasziánszozni, és lélekturkászkodott betegtársai családi kapcsolataiban. Unalmas perceiben még néhány könnycsepp erejéig meg-megsajnálta magát. Mi lesz, ha már alig lesz? De megvigasztalta a tudat, hogy ha egyszer elfekvős lesz, legalább mások is sajnálják kicsit. A beles-dokit marhára nem érdekelte, hogy az asszony mennyire szeret az osztályán lenni. Hálapénz nuku? Ágy is nuku. Oda mehet, ahova küldi. Egy kis szurka-piszka a szívkoszorúérben az asszonynak sem árt — döntött a Tanár úr, s azzal átpasszolták a kardiológiára. Ott seperc, s már arra eszmélt az asszony, hogy egy eldugott helyen fazonigazítást végeznek rajta. — De hiszen a karomon keresztül katétereznek! — méltatlankodott, ám megnyugtatták, hogy csak a biztonság kedvéért. Hátha nem sikerül, s akkor még arany tartaléknak ott van a lába. A műtőben a hangulat a tetőfokán volt, amikor betolták. Az orvos éppen az előző napi elpuskázott katéterezését ecsetelte, miközben az egyik nővér felmosta a röhögéstől fetrengő műtősnőt. Végre — gondolta az asszony. — Egy kis élet. Itt legalább ragad rám valami vidámság. A műtét valami tökély volt. Ha nem is kéj. A műtősnő első munkáját dicsérte a nyomókötés, amivel az asszony csuklóját a katéterezés után elszorította. Beleadott anyait, apait. Ne mondja az a nyamvadt beteg, hogy sajnálta rápazarolni az erejét. Az asszonynak valahogy mégsem volt szerencséje ezzel az osztállyal sem. A katéterezés után pár perccel éppen a triplájára dagadt, püspöklila karját csodálta betegtársaival, amikor se szó se beszéd már az érsebészeten találta magát. — Na, ne! — méltatlankodott magában. — Már megint én. — A fél karját odaadta volna, csak még egy kicsit hagyták volna szenvedni. Szenvedni olyan jó! S most ettől is megfosztják. Rendbe hozzák, s már mehet is haza! Még talán a munkahelyére is visszatérhet... Eszébe jutott a főnöke meg a laborajtó. Na, azt már nem! — Asszonyom! — fordult doktor Mackó, a nagy tekintélyű (b)érsebész az asszonyhoz néhány órás lelkiek-beható együttlét után: — A karjának annyi! Ha sokáig kell még várni a műtétet alátámasztó laboreredményekre (a rosseb egye meg azokat a lassú laborosokat), akkor a karját inkább amputáljuk. Nekünk nincs időnk lacafacázni. Igazán sajnálom, de nekem pár óra múlva egy partira van meghívásom, a medikának randija lesz, a műtősnő pedig bejelentkezett a fodrászhoz. — No problem! — suttogta az asszony, minden erejét és tudását összeszedve. Többet nem is akart és nem is tudott volna mondani, hiszen folyékonyan csak az anyanyelvén hallgatott. Hát még néhány Xanax befolyása alatt. — A francba! — hallotta az orvos felhördülését. — Ennek a hálapénznek is lőttek — fakadt ki dühösen doktor Mackó, majd odahorkantott a bájos kis medikának, hogy: — Most már mindegy! A műtét elmarad, mert megjöttek az eredmények a laborból, ami szerint végre amputálhatnánk, de ennek a hálátlan betegnek semmi se szent. Nem visszatért karjába a vérkeringés, mihelyst meglazítottam a kötést?! Nem megmondtam, hogy jól szorítsa el! — ordította a nyárfába átment műtősnőnek. — De hát beszélhet ezeknek az ember... Az elmaradt műtét teljesen kimerítette az asszonyt. Napokon át csak tűrte, hogy mindenki a kedvében járjon. Egészen legyengült tőle. De szinte szárnyakat kapott, amikor észrevette, hogy szíve csücske, a bájos Undorka nővér végre valami színt vitt az unalmas kórházi napok hangulatába: — Ahá! — és elöntötte az elégedettség érzése az asszonyt, ahogy meglátta az éjjeliszekrényén az elcserélt gyógyszeres dobozt. — Na, most kitolok veled! Ezért biztosan kirúgnak — gondolta, s szájába öntötte a dobozka tartalmát, amiben remélte, benne van az összes olyan tabletta, amire allergiás. Azután a doboz tetejét, amin a másik beteg neve állt, jól láthatóan a mellére tette, majd összekulcsolt kézzel lefeküdt az ágyra, és várt. Várt és várt. Egyszer csak az ablakon át erős fény vágott a szemébe. — Csak nem? Ez már az lenne? De az alagutat még nem is láttam! — csodálkozott az asszony, s izzadt hálóingében értetlenül felült az ágyon. Az ágy mellett kutyája szuggerálta átható pillantással, miközben a konyha felől kávéillat lebegett be. Ekkor döbbent rá, hogy csak álom volt. Egy igen hülye rémálom...(?)
2009. * Ha nincs kedved elolvasni, itt meghallgathatod:
...ha már belekezdtem, befejezem...Hogy minek osztottam itt meg? Magam sem tudom. Talán a történetből kikerekített szatírám megértéséhez előzménynek/előjátékának szánva... :) VII. rész
A kardiológia épülete már az utóbbi évek tervező és építész gárdájának munkáját reprezentálta. Modern, de a régi épületegyüttes közé mégis szervesen illeszkedő, méltóságteljes. Parkok, öreg fák, sétányok próbálták oldani a betegek nyomasztó hangulatát. Az emelet, ahova az asszony került elegáns volt, mint egy szálloda. A folyosói recepció nál orvosok, nővérek beszélgettek ügyes-bajos dolgokról, igazították el az új felvételeseket, vagy éppen meredtek a számítógépek monitorjára. A kórtermek nagy része két-háromágyas volt, saját fürdővel, mellékhelyiséggel. Színes, ízléses függönyök vonzották magukra a tekinteteket. - Egész kellemes lenne itt, ha nem tudnám, hogy mi vár rám - gondolta, miközben a folyosót rótta. Az orvosával akart beszélni, aki felvette erre az osztályra. Hosszú, fekete hajú, filigrán hölgy volt a doktornő. Határozott tekintete ellenére kedvesség és vidámság sugárzott róla. Inkább diáknak nézte, mint tanársegédnek. Úgy futkosott a betegei között, mintha mindegyik a halálán volna. Persze lehet, hogy így is volt, csak az asszony nem fogta fel a súlyát.
Amikor végre a tanársegédnőt megkereste félve, de határozottan előadta az asszony az aggodalmát. Hallotta, hogy a katéterezést már néhány esetben karon keresztül is elvégzik. Neki éppen ez volt a kérése. Gerincproblémái miatt a majd huszonnégy órás mozdulatlan fekvést nem bírná ki. Inkább akkor bele se egyezik a műtétbe. A doktornő próbálta győzködni, de miután elbeszélgettek, s reálisnak találta az asszony indokait, megnyugtatta, hogy nem lesz probléma. Másnap reggel aláírta a szokásos beleegyező nyilatkozatot, amiben természetesen benne állt az is milyen kockázattal jár a műtét, és hány esetre jut egy haláleset. Nem sok ideje marad a valószínűség-számításokra, mert hirtelen megkapta a nyugtató szuriját, és irány a műtő!
A műszerekkel, monitorokkal telezsúfolt helyiségben már vártak rá. Nem altatták, csak helyi érzéstelenítést kapott. Így végignézhette a monitoron, hogyan érkezik fel a szív koszorúerében a katéter lehelet finom drótja. Hogyan helyezik be a sztentet, a picinyke cső alakú szerkezetet az ér kitágításához, ami egy újabb infarktustól mentette meg az asszony életét.
Csuklóján szorító kötéssel, a felkarjáig bepólyálva vitték vissza a kórterembe, ahol kíváncsian várta betegtársa az élménybeszámolót. Még tíz perc sem telt el, amikor az rémült arccal kiabált nővérért. Az asszony fel sem fogta, hogy róla van szó. Pontosabban a kezéről. A kötésből kikandikáló ujjai, és a karja egészen a hónaljáig lelilult, majdnem fekete, és dagadt volt.
Pillanatok alatt előkerült a doktornő, nyomában egy érsebésszel, nővérekkel. Lóhalálában áttolták az érsebészetre, ahol vért vettek tőle, majd az orvosok félrehúzódva megbeszélték a tennivalókat. Egy mackós küllemű, szimpatikus érsebész beszédbe elegyedett az asszonnyal, mintegy oldja - az előző műtéthez kapott és még munkálkodó nyugtató miatt - nem létező feszültségét. - Jobb kezes? - kérdezte két semleges témájú mondat között. - Igen. Talán csak nem kell levágni.......? - nem merte végig mondani. Még azon is csodálkozott, hogy közben nem ugrott ki a szíve a helyéből. Hát persze. Az erős nyugtató miatt. - Nézze asszonyom! Lehet, hogy nincs más választás...Semmi keringés a jobb kezében. - mondta kicsit együtt érző hangon az orvos, miközben az asszony kezét vizsgálta valami műszerrel. - Ahogy megjönnek a laboratóriumi eredmények, eldől. Most még a vérhígító - amit korábban kapott - koncentrációja olyan magas, hogy elvérezne, ha megműtenénk..
De furcsa - morfondírozott magában. Egyáltalán nem lett ideges, és nem esett pánikba. Azon gondolkodott, hogy fél kézzel mit és hogyan tud majd megcsinálni. Mi mindenen kell változtatni, hogy ne szoruljon másra. Végül is arra jutott, hogy fél kézzel még sok mindent elvégezhet, de fél lábbal már nehezebben tudná elképzelni magát..
Amíg szinte kívülállóként elmélkedett a ráváró, nem sok jóval kecsegtető jövőről, a doktor odaszólt a kis szőke medikának, aki az asszony mellett ácsorgott, s az eltelt fél órában igyekezett mindenféle témával elterelni az asszony figyelmét: - Lazítsa meg, és vegye le a kötést! A medika ahogy letekerte a kötést az asszony csuklójából ömleni kezdett a vér. - Ne kösse be! Csak szorítsa vissza rá! Nézzük meg, hátha visszaáll a keringés - szólt újra az orvos. A medika két kezével szorította az asszony csuklóját miközben mosolyogva próbálta mindenféle témával elterelni a figyelmét. Néhány percet vártak így, majd a beérkezett laboreredményeket az orvos végigfutotta a tekintetével.
- Szerencséje van asszonyom! Az eredmények alapján már műthetnénk, de kezd visszaállni a vérkeringés a karjában! Száz százalékra nem jósolhatom meg, de több, mint valószínű megmarad a karja. Itt tölt még pár napot megfigyelésen, s ha a gyógyszerek hatnak, majd többet mondhatok.
Nem kő, de egy egész szikla gördült le az asszony szívéről. Nem igaz! Majdnem elvesztette a fél karját! De ezt is megúszta! Igaz, hogy ez sem rajta múlt. Még jó, hogy az injekció miatt nem mertek egyből nekiesni a műtétnek! A kórteremben - teljes kényelemben - napokon át egyedül volt. Éjjel-nappal figyeltek rá, jéggel hűtötték a karját, hogy lehúzzák a duzzanatot, csökkentsék a gyógyszerek mellett, a gyulladást.
Már három napja élvezte a kórház vendégszeretetét, amikor váratlan dolog történt.
Éppen befejezte a reggelijét, s a gyógyszerei után nyúlt, hogy bevegye őket. Napok óta ugyanazokat kapta, így színről, méretről, formáról tudta volna, hogy mikor melyiket kell bevenni. Természetesen ezt sem bízták a betegekre, hanem kiporciózták a gyógyszeres dobozba.
Valami nem stimmelt a gyógyszerek színével. Mind fehér volt. Felemelte a kerek műanyag dobozka tetejét az éjjeli szekrényről, és lezsibbadt. Nem az ő neve állt rajta. Kiment a folyosóra és elindult megkeresni a nővérkét, aki reggel osztotta a lázmérőket, gyógyszereket. Első perctől fogva érezte, hogy ez a nővér inkább hazaterelné az összes beteget, minthogy ápolja őket. Lekezelő modora nem illett ehhez a csapathoz. Kilógott a sorból. Sem itt, sem korábban máshol nem érzett az asszony ilyet. - Na most kis aranyom elintézhetnélek - gondolta magában, miközben az egyik ápolónő útba igazította az asszonyt.
Ahogy megtalálta a nővért, köpenye zsebéből feléje nyújtotta a gyógyszeres dobozt úgy, hogy a ráírt név jól látható legyen. - Ez nem én vagyok! - mondta határozottan, de már alig érződött a hangján a felháborodás. A nővér arca előbb csupa kérdőjel lett, majd hirtelen elsápadt és tőle szokatlan, ijedt hangon elnézést kért, hogy a két bé betűvel kezdődő nevet felcserélte a rohanásban... - Emberek vagyunk. Tévedhetünk. De ez akár az életembe is kerülhetett volna a sokféle gyógyszer allergiám miatt... Ezekből egy tabletta is végzetes lehet számomra - mondta inkább már nyugtatgató, mint mérges hangon az asszony. - Máskor vigyázzon! - hagyta faképnél a nővért, miközben annak ijedtségét látva, szinte megsajnálta. Szegény! Most jól beijedt. Pedig tőlem nem tudja meg itt senki.
Rosszul is elsülhetett volna, de szerencsém volt. Megint. A nővér pedig remélem okul belőle így is.
Az ötödik nap már fele olyan dagadt, de még lila karral búcsút vehetett az asszony élete "legkalandosabb" helyszínétől, a kórháztól. Az élet úgy látszik, még tartogat valamit a számára. Hagy még időt gondolkodni a múltról, a jelenről és - ami most már még fontosabb - a jövőjéről.
V. Kedd éjszaka egy után került az Intenzívre, de már csütörtökön úgy érezte nem bírja ott tovább. Nem az állandó és hangos pörgés, a betegek cserélődésével járó zajos jövés-menés, hanem egészen hétköznapi probléma akasztotta ki. De a megoldáshoz előtanulmányokat kellett végeznie. Megnézte, s jól megjegyezte, hogy a monitorhoz csatlakozó, összegabalyodott vezetékek színes tappancsai közül melyek kerülnek a mellkasa jobb, és melyek a bal oldalára. Ezután már csak az alkalmas, nyugis pillanatot várta, amikor az orvosok és nővérek nem nyüzsögnek a betegek körül. Késő este jött el az a pillanat. Leszedte a tappancsokat a mellkasáról, ujjbegyéről és óvatosan lekászálódott az ágyról. A gyengeségénél csak az elhatározása volt nagyobb. Most pedig ha törik, ha szakad, kimegy a mosdóba! Elég neki elviselni a mosdatást! Az ágytáltól valósággal irtózik. Akkor inkább a halál.... A járása bizonytalan volt, de nem csak a rosszullét miatt, hanem a paravánok közt imbolyogva fogalma sem volt, merre menjen? - Mielőtt feltűnnék valamelyik ápolónak, meg kell kérdezzem, hol találom a mosdót, még akkor is, ha emiatt lebukom. Különben bolyonghatok itt addig, amíg össze nem esek. Úgy is tett. A nővérke vagy nagyon elfoglalt, vagy a fáradtságtól volt nagyon dekoncentrált, amikor gyanútlanul útba igazította. Visszafelé észre vette, hogy az egyik rezidens gyanúsan méregeti. Többször is megnézte az asszonyt mióta bent volt az Intenzíven. - Lehet, hogy lebuktam? - gondolta magában, amikor a tappancsokat sietve visszarakta a helyükre. - Szerencsém van! Jól memorizáltam - nyugtatta magát amikor a monitoron újra megjelentek a vérnyomás értékek, a pulzusszám. Az oxigén műanyag csövecskéi is bekerültek a helyükre, az orrlukakba. Megkönnyebbülten, kis lelkiismeret furdalással ugyan, de megpróbált elaludni, amikor egy férfi hang szólalt meg halkan a füle mellett. - Hogy képzelte ezt asszonyom!? Felnézett, s az előbbi rezidenst látta a feje fölött. - Maga bele is halhatott volna a kis sétájába, engem meg kirúgtak volna! Még egy ilyen, s jelentem! Az asszony szégyenkezve kért elnézést. - Igaza van - gondolta. - Nagyon felelőtlen voltam. De azért titokban arra gondolt, hogy megérte...
Másnap, péntek délelőtt egyáltalán nem lepte meg, amikor közölték vele, mivel a Kardiológián még nincs hely, átküldik a belgyógyászati osztályra. Az ottani kardiológiai részlegre. Egyelőre. Nem is bánta. Végre kórterembe kerül, ahol csak nők vannak, és lesz helye a ruháinak valami normális méretű szekrényben. Lehet, hogy felkelhet és járkálhat is! És legálisan mehet a dolgára..
VI. A belgyógyászati kórterem a több, mint száz éves épület emeletén volt. Márvány mintás lépcsők, fordulókban fahordókban pálmákkal, fikuszokkal, örökzöldekkel. A patinás épület folyosója akár könyvtár épülethez is illett volna.
Ám a kórtermeknek már csak a " betegszag" jutott. Nem a higiénia hiánya, annál inkább a hangulata miatt. Ahogy egy ilyen helyre belép az ember előveszi valami megilletődés, a jövőtől való félelem, valami megmagyarázhatatlan irtózat.
A kórterem, ahova az asszonyt átszállították többágyas szoba volt magas belső térrel. A berendezése nélkülözött minden luxust. Hagyományos csupasz fehér falak. A komfortérzethez csak esetleg a tévé, de a folyosói közös fürdő és a mosdó már nem tartozott hozzá. De minden tiszta volt, s a nővérkék, orvosok figyelmesek, kedvesek. Mit kívánhatna még az ember? Talán kicsit több kaját. Ezt viszont, mint más kórházban, itt is fakultatív oldották meg a betegek. A szokásos koktélok - injekciók, tabletták, tapasz - már hozzátartoztak az asszony napi menüjéhez. A sok fekvéstől, s kényszerű, de semmi gondot nem jelentő nikotinmegvonástól még így is napok alatt szemlátomást hízott. Arca kisimult, s nyugodtabb volt, mint bármikor.
A tévé nem kötötte le a különböző problémákkal okkal és ok nélkül nyűgösködő betegeket. Nem sokat kapcsolták be, inkább beszélgettek. Az asszony, ha már nagyon unta betegtársai családi problémáit, mert előbb- utóbb ennél a témánál kötöttek ki, kivonult, s magányosan kószált a folyosókon.A szomszéd két szoba előtt nem szívesen ment el. - Istenem! Én is idejutok. Én is így végzem? - keseredett el amikor az örökké nyitva ajtókon benézett az elfekvő gyanús szobákba. Közben merő tisztelettel nézett azokra a hozzátartozókra, akik nap, mint nap jöttek, mosdatták, fésülték, etetni próbálták maga- tehetetlen szerettüket.
Időnként, ha szép idő volt, az épület előtti parkban ücsörgött. Ez megnyugtatta. Újra hallgathatta a madárcsicsergést, gyönyörködött az őszbe forduló virágágyások, fák színeinek kavalkádjában.
Elgondolkodott az elmúlt napokon, s rádöbbent, hogy valaki mégiscsak vigyáz rá! Meghalhatott volna a munka helyén is, de erőt kapott a rendelőig. Otthon is megúszta, s még a buszutazást is kibírta. Ez utóbbi miatt inkább a háziorvos mondhatna imát - gondolta magában. Az intenzíves felelőtlenkedése sem sült el rosszul... Akár már haza is engedhetnék!
Néha még azok a gyomorszorító, mellkast égető érzések előjöttek, de egyre ritkábban. Egyszer- kétszer napjában. Emiatt is váratlanul érte, amikor közölte az orvos, hogy előjegyeztette szívkatéterezésre.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
