NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 09:35 Összes olvasás: 6729| 24. | [tulajdonos]: Holtomiglan… | 2018-12-06 15:12 | Holtomiglan…
Sietek valahová.
Hogy miért, már rég elsüllyedt.
De sietek, mert az ügy nagyon fontos, sürgős.
Az úttesten egy gerlepár, valami kincset találtak, talán magvakat, talán egy kiflicsücsköt.
Megyek, sietek, majd csak észbe kapnak, tudhatják, nekik kell engedniük.
Már nagyon közel járok, de még mindig nem eszmélnek.
Lábam a féken, mert nem akarom elütni őket, de nem lassítok –hisz sietek-, és akkor végre felrebbennek.
Megkönnyebbülök, nem kívántam a vesztüket, sőt, csak hát sietek.
Siettetek már Ti is, tudjátok, milyen az.
De nem csak sietek éppen, hanem lusta is vagyok. A tetőcsomagtartót, ami a síboxhoz, meg a bicajokhoz kell, nem szerelgetem folyton, állandóan fenn van.
Nem is hallom, csak a bűntudatom érzékeli azt az érzékelhetetlen ütközést, az egyik gerlét elkapta a keresztléc.
Hirtelen elmúlik a siethetnékem. Lehúzódom az út szélére, kiszállok, visszamegyek.
Igen, ott fekszik az aszfalt és a por találkozásánál, próbálna lábra állni, de nincs mire.
Két kis piros háromágú villa hever nem messze a földön.
Akkor fordul meg a kés először. Jó háromszázhatvan fokot, hogy minél jobban fájjon.
Fel kéne venni, elvinni orvoshoz, vagy haza, talán tudnám etetni.
Aztán egy régesrégi emlék. Hat éves vagyok, tán nyolc, Mamával találunk gesztenyeszedés közben egy gerlefiókát. Kiesett a fészekből. Persze Mama nem képes nekem nemet mondani, visszük a fiókát haza. Anyu otthon cipősdobozt bélel vattával, és jön az etetési kísérlet. Először főtt kukoricát, de az túl nagy még neki, aztán búzadarát, de nem kéri. Majd Apu is beszáll, legyet fog, de a siker itt is elmarad. Végül, kétségbeesett kísérlet, szemcseppentőből tejet. A fióka kis híján megfullad, minden úszik a tejben, csak a begyébe nem jut belőle.
Másnap reggel még él, de már csak én hiszem, hogy megmentettük, és estére a keserű csalódás, a kihűlt, összeomlott kis tollkupac, ami fölött rögtönzött szertartást ül a család, és aztán dobozostul visszük le a térre, hogy elássuk, amikor éppen nem figyel a csősz.
Ez pereg le, amikor úgy döntök, hogy nem próbálom megmenteni, az én terhem, cipelem majd a többivel együtt.
Pont ezt a pillanatot választja ki a gerle párja, aki idáig valahol egy közeli fán ülhetett, hogy leszálljon a másik mellé. Szemmel láthatóan megbarátkozott a gondolattal, hogy az a nagykétlábú ott áll a társa mellett, de mivel nem bántja, nem nyúl hozzá, talán ő is megússza.
Mellételepszik, bökdösi a csőrével, hallani vélem, amit mond: Gyere már drágám, mennünk kell, itt rossz helyen vagy, a hangospöfögők elkapnak, és véged. A fekvő visszabökdös, megint megpróbál felkecmeregni, nem érti, mi történt, és én hiába próbálnám szívem és gondolatom minden erejével visszaragasztani rá a lábacskáit, csak a kés forog a gyomromban ismét.
Íme az én saját, különbejáratú „Vak csibé”-m.
És ott, az el-elsuhanó kerekek közvetlen közelében, ül egymás mellett a két gerle, a sérült, meg a párja, együtt, és várják az elkerülhetetlent.
Nem bírom nézni tovább, visszaszállok a kocsiba, de már nem sietek sehová…
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
