NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 22:35 Összes olvasás: 6697| 23. | [tulajdonos]: Más világ | 2018-11-29 13:40 | Más világ
Érettségi után az osztály nagyobbik része egyetemen folytatta. Valival ugyanoda jelentkeztünk, csak persze ő nyert egy évet, nem kellett bevonulnia, s míg én a tehén aknák közt gyakoroltam a kúszva megközelítést, addigra ő már a magas tudományt szívta magába.
Barátok voltunk gimiben, már amennyire ez fiú és lány között ebben az életkorban értelmezhető. Azt gondoltam, mire kezdek, ő már otthonos lesz, és segít az indulásban.
Nem így történt, új, fontosabb barátokat talált, a négy év alatt két kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam, akkor is mindig sietett valahová.
Végzés után, édesapja révén, a BKV-nál helyezkedett el, de nem sokáig húzta a szakmában, a küzdősport ragadta magával, kerettag lett, mellette a szállodaiparban kötött ki, és évekig csak kósza híreket hallottam felőle. Férjhez ment. Az ember szintén harcos, kerettag, csak épp a +100 kilós súlycsoportban. Fiúk született. Nem élnek túl jól. Azember tiszta őrült, maffiaügyek.
Olimpiai évben érettségiztünk, így kézenfekvő volt a döntés, az érettségi találkozókat négyévente tartjuk. A szervezés nagyja többnyire rám hárult, bár Husi – télikabátostól 40 kiló – volt a közvetítő azok felé, akik elszakadtak mindennapjaikban a Csapattól. A Valiról szóló hírfoszlányok is többnyire tőle, a gimis jóbarátnőtől, származtak. Valit azonban nem csak én nem érdekeltem, az osztály többi tagja sem, így az első találkozók nélküle zajlottak. Aztán a húszévesre, nyilván nem a kereksége okán, váratlanul bejelentkezett.
A találkozóink többnaposak voltak, péntek délután még csak a Csapat gyűlt össze, 8-10 ember, akikkel sok évtizede napi barátságban vagyunk, és Főnök, a volt osztályfőnökünk, egyébként matek-fizika tanár. Aztán szombatra befutott még 8-10 ember, közös emlékek, móka, kacagás, dajdaj, végül vasárnap reggel irány a hétköznapok. Balatonszemes volt az aktuális helyszín, a Vadvirág kemping. Vali csak szombaton délután érkezett, és bár feszült volt, látszott, hogy tényleg örül nekünk. Próbált visszatalálni a régi barátok közé, feloldódni, és nem rajta múlt, hogy nem sikerült. Egy-két óra telt el az érkezésétől, a közös díszvacsora közepénél jártunk, amikor megszólalt a telefonja.
Noha csak az ő hangját hallottuk, az intonálásból, és a váltig ismételt „nem megyek, osztálytalálkozó, vadvirág, nem megyek”-ből elég világosnak tűnt a kép. Amit azonban a telefonálás után mondott, attól mindnyájunknak leesett az álla. Azembertől nem kapott engedélyt, hogy eljöjjön az osztálytalálkozóra, ezért azonnal haza kell mennie, de mivel erre nem volt hajlandó, Azember érte jön, Budapestről. Ilyet még egyikünk se pipált, de aztán hamar napirendre tértünk a dolog felett, majd ha itt lesz, meghívjuk vacsorára, koccintunk vele, nem lesz semmi fennakadás.
– Ti még nem ismeritek – szólt Vali lemondóan.
Még be sem fejeztük a vacsorát, nem telhetett el több, mint egy óra, újra csöngött Vali telefonja.
–0 Megyek – mondta rezignáltan, és letette.
– Mi történt?
– Elhagyta már Szárszót, ki kell mennem elé a bejárathoz.
– Viccelsz? Majd én lerendezem vele, elmondom, hogy itt van 20 ember, régi barátaid, akikkel négyévente egyszer találkozhatsz, legyen megértő.
– Szó se lehet róla, ha meglátja, hogy pasival vagyok, kitöri a nyakunkat.
Ezt persze senki nem vette közülünk szó szerint, de úgy határoztunk, akkor elkísérjük mindnyájan, 20 ember már csak elég lesz nyomatéknak?
Mikor kiértünk a kemping bejáratához, pont akkor állt meg a sorompó előtt egy Pajero. A sofőr, kétméteres emberhegy, kiszállt, meglátta a díszes kompániánkat, visszahajolt, a kesztyűtartóból elővett egy pisztolyt, csőre töltötte, majd az éles fegyvert a sofőrülésre téve, a nyitott ajtó mellet állva, egy hang nélkül, várakozóan nézett Valira.
A kép megmerevedett, a döbbenettől egyikünknek se jutott eszébe semmi érdemleges cselekednivaló, Vali se mozdult, csak halkan súgta – Azember.
Pár másodperc múltán az anyósülésről egy szőrmók vadbarom ugrott elő, és Valinak címezve a szavait – Kotróggy má a hejedre luvnya –, a termetétől nem várt fürgeséggel felénk lendült.
– Körtéssy Iván, – lépett hozzá kezét nyújtva Főnök – Vali, és a többiek osztályfőnöke. Önben kit tisztelhetek?
– Közöd? – böffentette a Vadbarom, és megragadva Főnök kezét, hátracsavarta, majd farba rúgta. – A Balaton a zenyééém! – bőgte még.
– Talán ezt mégse kéne… – kezdte volna Husi, de Vadbarom két lépéssel előtte termett, és kifordított lábbal hasba rúgta. Szegény lány – lány?, anyuka – röpült vagy egy métert, mielőtt hanyatt esett.
Ekkor lódult meg Vali. Kerettagság ide, vagy oda, nem sok esélyt adtunk volna neki a mázsás Vadbarom ellen, de Vali mozgását nem tudtuk szemmel követni, csak a Vadbarom nyögéseiből sejtettük, hogy egy-egy ütése betalált. Hogy mi lett volna a meccs vége, sosem derül már ki, mert mikor Azember látta, hogy a kezdeményezés kezd kicsúszni a kezükből, egyszer csak Vali mögött termett, és kinyújtott félkezével úgy emelte fel a nyakánál fogva a levegőbe, mint macska a kölykét.
– Befejezve – mondta részben Valinak, részben nekünk címezve.
És így is volt. Beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Velük ment a móka-kacagás is, a buli és még valami sokkal fontosabb is, véget ért.
Talán ismerik néhányan önök közül azt az érzést, amikor az ember tudja, hogy valami olyannak a szemtanúja, amit nem tűrhetne tétlenül, nem lehet csupán szemlélője, hogy a tanárát, akit mellesleg nem sokkal korábban műtöttek rákkal, és a törékeny osztálytársnőjét a szeme láttára bántalmazzák, nem is beszélve a másik nőről, akit akarata ellenére elhurcolnak, szóval itt nem maradhatna az ember kívülálló, és mégse képes moccanni se. Amikor a hideg veríték hirtelen megindul a gerincoszlop mellett, a légzés szaggatottá válik, a lábak elkocsonyásodnak, és a belek úgy szorítják egymást, mint óriáskígyó az áldozatát.
Nem mentség ez, csupán következmény.
Megint eltelt pár év, néhány találkozó Vali nélkül, aztán újra csörgedezni kezdtek a hírek.
Elváltak. Vali Olaszországba költözött, munkát is talált. Azember végre dobta, új barátnője van.
A következő találkozón már pénteken beállított Vali, persze első kérdésünk az volt, – Azember, nem várható? – Nem! Szabad vagyok.
Egy rómaiparti kis szállóban tartottuk abban az évben az összejövetelt, saját medencéje is volt, másnap délelőtt annak a szélénél jött össze a Csapat. Valin is fürdőruha volt, mikor hátat fordított, döbbenten néztem az alsó és a felső rész között a gerinc mentén végighúzódó csúnya forradást.
– Baleseted volt? Nem is halottunk róla.
– Úgy is mondhatjuk – bólintott tűnődve – de nevezhetjük ajándéknak is, ezt kaptam Azembertől a válásunk örömére.
– ???
– Igen, eltörte a gerincemet. De már jól vagyok. Ússzunk!
Csak állok megint tehetetlenül, szavamat, nyelvemet vesztve. Mit reagáljak olyasmire, ami még a korábbi hihetetlenen is túltesz?
De aztán hirtelen egy új gondolat áraszt el.
Tudod, Vali, lehet, hogy a Te gerinced sérült, de ott van a helyén, míg én, az enyémet, évekkel ezelőtt elhagytam, valahol a Balaton partjánál.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
