NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 15:22 Összes olvasás: 6718| 22. | [tulajdonos]: Lichthof | 2018-11-19 10:47 | Lichthof
(Mindenkinek megvan a maga lichthofja)
A minap, mikor lányommal beszélgettünk az élet nagy és kevésbé nagy dolgairól, előkerült ez a címbeli szó is, amit nyelvszakos tanári végzettsége dacára nem ismert. Ha szó szerint fordítanám, fény-udvart jelentene, ami nem is áll távol a tényleges funkciójától, magyarul világítóudvarnak nevezik. A régi, sokemeletes bérházak építőmesterei ezzel a trükkel biztosítottak – ha nem is sok – természetes fényt, és szellőzési lehetőséget a nagylakások belső tereinek. A lichthof tulajdonképp egy kürtő, ami a ház teljes magasságán végigvonul, így kötve össze a földszintet is az éggel. Ha álltál már netán kútnak az alján, nos, azonos érzés, körülötted a szűk, nyirkos, salétromos falak, és fenn, az elérhetetlenségben egy falatnyi kékség.
Lányom mentségére szóljon, négyéves volt, mikor elköltöztünk a körúti nagy lakásból, a lichthofunk kis- és a nagyszobára nyíló ablakait pedig még előbb, csecsemő korában befalaztam, a fürdőszobai ablakon pedig kilincs se volt, magam is csak kétszer nyitottam ki, mikor a másik kettőt eltüntettem.
A mi lichthofunk azonban más volt, mint a többi a házban. Túl azon, hogy természetesen a miénk egén sárkány- és léghajó-felhők úsztak, és éjszaka nem távoli napok, hanem keresztes lovagok, vagy nesztelen léptű indiánok tábortüzei égtek, a kialakítása is szabálytalan volt. Hajdan ez is a földszintről indult, azonban Baranyi bácsi, a házmesterünk, ezt a csöpp, méterszer méteres területet se akarta veszendőbe hagyni, ezért szépen tetőt húzott fölibe, gyűjtőcsatornát is eszkábált hozzá, s az így kialakult terecskébe állította be a satupadját. A satupaddal való megismerkedésem részleteitől most megkímélem a nyájas olvasót, volt benne rám bízott, de elveszett kulcs, és volt benne a satupadon elkészített új kulcsért elkért 2 forint is, amiért annak idején öt darab Gól szeletet vehettem volna, de a lényeg az, hogy mélyen rögzült bennem Baranyi bácsi, és az ő falatnyi műhelye is.
A ház másik három lichthofja szabályos volt, ha nem is feltétlenül szokványos, így például Györgyi nénié is, aki szembeszomszédunk volt a negyediken. Györgyi néni zenetanárnő volt régen letűnt időkben, nappalijában akkor is ott trónolt a hatalmas Bösendorfer zongora. Nem volt neki se kutyája, se macskája, egyedül élt a hatalmas lakásban, ha nem számítanánk Weiss nénit, aki a cselédszobában lakott. A háború után, abban a fejetetejére állt világban, Weiss néni, mint vagyontalan háztartási cseléd, jogosult lett saját lakásra, míg Györgyi nénire, az ingyenélő, kétes egzisztenciára, biztos kilakoltatás várt. Így lett aztán némi kilincselés és könyörgés árán Weiss néniből főbérlő, és Györgyi néniből albérlő. Az emberek azonban nem mindig változnak együtt a világgal (talán jobb is), maradt hát mindegyikük abban a szobában, ahol addig is lakott.
Mindketten nyolcvan felett jártak már gyerekkoromban, gyakran kért meg egyikük, másikuk, hoznék ezt-azt a közértből, péktől, piacról. Egyik alkalommal, mikor véget ért már a nyár, és újra indult a suli, Györgyi néni behívott a nappaliba, ahol – hiába, no, öreg volt már nagyon -, ott terpeszkedett a zongora tetején a bilije. Mikor észrevette, mennyire rácsodálkozom a szokatlan szobadíszre, felkapta a bilit, valami lotyogott is benne, és feltehetően zavarában nem a fürdőszobába vitte, hanem az alkóv lichthof ablakához, ahol nemes egyszerűséggel kiöntötte. Gondolom, ezen már a szájam is tátva maradhatott.
– Steril az, fiacskám, mikor még én voltam gyerek, a felcser a sebünkre kenette, ha megsérültünk. Egyébként is, jó tesz a repkénynek.
Nagyon bután nézhettem, mert odahívott maga mellé, és lenézve még nagyobbra tátottam a számat. A félhomályos „kút” alja még tömött zöld volt, de ahogy kapaszkodtak a levelek egyre feljebb, sárgából vörösbe, majd onnan rózsaszínbe, végül lilába fordultak a falak. Cloaka minima. Egyszemélyes oázis.
Bármily éles is ez az emlék, mégsem emiatt fogtam elsősorban a mondókámba.
Anyuban mindig is tombolt az empátia, sose bírta tétlenül nézni, ha bárki, bármi szenved, küszködik, így aztán, ennek egyik velejárójaként a lakásunk szüntelenül tömve volt sérült madarakkal, sánta sünnel, kivert cicákkal. Apu sztoikus nyugalommal tűrte az állatseregletet, sőt időnként maga is megtetézte, hol egy pár fehéregérrel, akik egy ötliteres befőttes üvegben érkeztek ketten, de kisvártatva már többtucatnyian rohangásztak, máskor egy stigliccel, amiről azonnal kiderült, hogy tulajdonképp kettő, igaz, az egyikük olyan kicsi, hogy alig látszik. Sőt, egyszer egy denevérrel állított be, amit egyik szomszédunk karnisáról szedett le, bár ez igen eufemisztikus körülírása a denevérrel történő létráról hanyatt esésnek. A sok, nálunk átmeneti szállást nyert állat egyike egy gyönyörű szürke kiscica volt, akkoriban még csak annyi hibával, hogy a fölső elülső fogai teljesen hiányoztak. Amikor Anyu beállított, és körbecsodáltuk új szerzeményét, Apun volt a sor, mert akkoriban ő adott nevet a dolgoknak.
- Lichthof! - jelentette ki váratlan hirtelenséggel, és azonnal tudtuk, a cica immár elkereszteltetett.
Györgyi néni, és Weiss néni szinte egyszerre ment el, nyilván nem akarták bonyolítani a tanácsi ügyintézők életét, ki is volt a fő- és ki az albérlő. A helyükre egy cigány család költözött, szorgos, rendes népek. A szülők gyárban dolgoztak, a két fiúcska, Rudi és Karcsika, tőlem pár évvel fiatalabbak, szintén iskolába jártak. Délutánonként gyakran rugdostuk együtt a lasztit a folyosón, ajtótól ajtóig, azok voltak a kapuk. Lichthof hamar ráérzett a játék ízére, ha meghallotta a labda pattogását, azonnal megjelent, és ő is beszállt a labda kergetésébe. Aztán egy szerencsétlen emelést követően, a labda leröpült a korlát fölött, egyenesen a házmester udvarára. Én már tudtam, Baranyi bácsi nem az az ember, akitől egy labdázni-tilos-házban egy ölébe hullott labdát vissza lehetne kunyerálni, és meg is osztottam ebbéli tudásomat a fiúkkal. Rudi azonban, szomorkodás helyett, kérdőn rám nézett, majd finoman lábbal alányúlt Lichthofnak, és gyöngéden hozzám passzolta. A mondás igazolást nyert, ez a cica is négy lábára esett, sőt, szemmel láthatóan tetszett is neki az új játék. Ahogy érkezett, visszaküldtem én is a jószágot Rudinak, és nem is lett volna baj, ha Karcsika kicsit érettebb - nem akarok mentegetőzni, tudom, az én felelősségem -, és nem futtából, teljes erővel rúg bele szerencsétlen állatba. A félkilónyi szőrpamacs métereket röpült, mielőtt az ajtónknak puffant, és most nem volt semmiféle négylábra érkezés, csak egy szedett-vedett hullámzó csomó a küszöbön. Aztán valahogy összekászálódott, és sehová se nézve bevonszolta magát a vackába. Mire Anyu este hazajött, csupa vér volt a fészke, és látszott, alig van magánál.
- Mi történt, kisfiam, kérdezte Anyu, de én csak makogtam valami nemtudom félét, és annyira mardosott a szégyen, hogy akkor, ott, szívesebben lettem volna a cica helyében.
Lichthof aztán felépült, hisz még mindig maradt hat élete, és egy csecsemő-ökölnyi sérvvel bár, de még jó ideig velünk lakott, amíg egy kertes ismerős be nem fogadta. Velem azonban nem békélt meg többé, fújt, ha csak a közelébe mentem, és a folyosóra se tette ki eztán a lábát. Anyuéknak meglehettek az elképzeléseik a történtekről, de nem hozták szóba soha többé, bennem meg sosem volt elég erő az elmondásához.
Örülök, hogy most megtettem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
