NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 21:45 Összes olvasás: 6696| 18. | [tulajdonos]: Hahépec | 2018-10-24 16:42 | Hahépec
Ebédidő van. A Thökölyn megyek befelé. A Hungária túloldalán van egy kis kínai, ahol „hahépec” az illatos omlós csirke, megéri kivárni (ahogy írom, most is összefut a nyál a számban). Már a vasúti híd alatt járok, mikor észreveszem, hogy a Bíróság mellett a járdán fekszik valaki. Dél van, mindkét irányban komoly gyalogos forgalom. A zuglói állomásról épp egy kisebbfajta csődület árad le, sietnek az 1-es villamoshoz, a földön fekvőt úgy kerülik ki, mint a kutyaszart. Eszembe jut Anyu egy régi története egy kolléganőjéről, aki fényes nappal a Köröndön lett rosszul (cukros volt), kómába esett, mire valaki kihívta a mentőket, már ki is hűlt. Így aztán (ha jobban belegondolok, nem is csak ezért) megállok, megnézem a férfit a flaszteren. Bordó kezeslábast visel, a szivarzseb hajtókáján kivehetetlen szöveg, vagy embléma. A szája szélén valami odaszáradt váladék, lehet hányadék, de akár epilepsziás hab is. Ahogy figyelem hogy lélegzik-e egyáltalán, látom, hogy a végtagjai enyhén remegnek. Amikor még közelebb hajolok, jellegzetes szag üti meg az orromat, de nem hagyom az előítéletek által befolyásoltatni magam, mert tudom, hogy az acetont könnyű összetéveszteni az alkohollal, és előbbi nem sok jót jelent. Ráadásul a járda kellős közepén fekszik, itt nem szokás csak úgy leheveredni. Pedig egyik oldalon fák, másik oldalon a Bíróság kies gyepe. Hívom a mentőket, mondom a tüneteket.
– Részeg? – hangzik a következő kérdés.
– Lehet, de lehet cukros kóma, vagy epilepsziás rohamot követő állapot is, nem vagyok orvos.
– Küldöm a rohamkocsit, meg tudja várni őket?
– Meg.
Negyedórán belül valóban ott is vannak, kiszáll az orvos is, és a sofőr is. Az orvos letérdel a férfi mellé, rutinosan megszaglássza, felhúzza a szemhéját, a sztetoszkópot már csak a rend kedvéért veszi elő.
– Részeg? – kérdi a sofőr?
– Ja.
– Detox?
– Ja.
Már rakják is a hordágyra, és be a kocsiba. Idáig egy pillantásuk se volt rám, miért volt fontos vajon megvárnom őket? (Nem, mint ha nem maradtam volna magamtól is.)
Mikor az orvos is szállna be, végre rám néz.
– Maga hívott minket?
– Én.
– Kár volt. Senkinek sem öröm ez. Nekünk csak egy felesleges kör, és neki sem lesz népünnepély a gyomormosás. Ráadásul, elvileg ki is fizettetik vele a beavatkozás árát, bár az ilyen fajtán nem hiszem, hogy lenne mit bevasalni.
Azzal beül, és elhajtanak.
Nézem az órámat, „húpec”. Ennyi ment el, a teljes ebédidőm. Én sem örülök. Megint rosszul csináltam valamit.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
