NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-03-26 03:18 Összes olvasás: 666117. | [tulajdonos]: Csi-csi és társai | 2018-10-15 18:54 | Csi-csi és társai
Egy ikervers margójára (belső oknyomozás)
Amikor az ember a közléseinek formát keres, óhatatlanul támaszkodik egész addigi élete minden tudatos és tudatalatti információjára. Hogy úgy mondjam, belead apait, anyait. Hogy ez mennyire találó szófordulat, arra majd menetközben fény derül. Alapvetően nem arról szeretnék mesélni, hogy mi lenne a mondandója A tigrisek dalának, vagy Az őzek dalának. Ezt rábízom a kedves befogadóra. A születés előzményei viszont esetleg tanulsággal szolgálhatnak, netán még érdekel is valakit. Vannak nyilvánvaló előzmények, két költőre is támaszkodtam, a maguk idejében mindegyikük maga volt „A Költő”. Petőfi annak idején erős kontrasztot szeretett volna mutatni – legalább is az én felfogásom szerint – a vad, szabad farkasok, és a szolgalelkű, alávetett kutyák között. Én inkább a vadság és a szelídség kontrasztjára szerettem volna rámutatni, miközben József Attilával egyetértésben hiszem, mindnyájunk „szívében néha elidőz, a tigris meg a szelid őz”. Közismertségnek örvend Sirkán is, A dzsungel könyve egyik főszereplője, a kegyetlen, vérszomjas tigris, egysíkú jellem, míg Bambi, aki hamar megtapasztalja, milyen üldözöttnek lenni, a maga szelíd őzsége mellett megölné a területére tolakodó idegen(?) őzet, sokkal összetettebb (emberibb?) „személyiség”. Vannak azonban egyéni előzmények is, és akkor nyíljon meg az emlékezés kútja. Mire az aljára érek, két éves vagyok. Pontosan. Az ajándékom egy szürke plüss elefánt, de nem ám négylábú, ennek két keze és két lába van, mint nekem, és az ormánya a hasa alját verdesi (mondjuk, ebben nem hasonlítunk). Nevezzük el Hátinak, mondja Apu, és én persze elfogadom, bár a név akkor még semmit sem jelent. Szerintem jó barátok lesznek majd Csi-csivel, teszi még hozzá Apu. Csi-csit első szülinapomra kaptam, - erről persze nincs tudatos emlékem -, és aki találkozott már Lofting Doctor Dolittle történeteivel, az tudhatja, hogy Csi-csi egy majom, Dzsip, Polinézia, Tu-Tu, Dab-Dab és Göb-Göb barátja, nem is beszélve a huzivoni-ról. A Dolittle-okat egyébként Papának, apai nagyapámnak köszönhetem, Apu is tőle kapta gyerekkorában. (Állati egy család.) Aztán elpörög egy újabb év, és az ajándék most egy plüss maci, számomra óriási, majd akkora, mint jómagam, és megint Apu a névadó, legyen Balu, javasolja. Tiltakozni nincs okom, de most már visszakérdezek, miért pont Balu? És Apu magyarázni kezd Kiplingről, meg A dzsungel könyvéről, és a szereplőiről, Maugliról a „farkaskölyökről”, a bölcs Hátiról, és a hű barát Baluról. Ez nagyon tetszik nekem, így Apu megígéri, hogy majd mesél a könyvből, és így is tesz. (A könyv most is megvan, ott ücsörög a fiam könyvespolcán, és ha mindenki úgy akarja, ott lesz majd egy unokámén is.) Sirkánt kapom meg utoljára, már hat éves vagyok, és jobban örülnék valami autónak, vagy indiános ajándéknak, de addigra – bár még épphogy ismerem a betűket – már kívülről fújom A dzsungel könyvét, és tudom, Sirkán nélkül nem lenne teljes a gyűjtemény. Sirkán azonban sose lett kedvenc, nem is emlékszem, mi lett a sorsa, nem úgy, mint a másik háromnak. Először Csicsi adta meg magát, felhasadt a hasa, és az összes afrik kiszóródott belőle. Mama varrt neki szép kis ködmönt, körbe rá Csicsire. Aztán Háti vakult meg az egyik szemére, és Anyu ötlete volt, hogy Apu kimeríthetetlen gombkészleteiből válasszunk neki pótszemet, illetve szemeket, mert, hogy is nézne ki felemás szemekkel? Így Háti gyönyörűen ragyogó, horgonymintás vörösréz szemeket kapott. Balunak pedig a feje szakadt le – borítsa jótékony homály az előzményeket –, és megint Mama volt, aki Papa egyik régen hordott nyakkendőjéből varrt „palástot” az életmentő öltések fölé. Balut egyébként a lányom „örökölte”, évekig volt az „alvósa”. És köszönik szépen, bár már betöltötték a félszázat, mind a hárman jól vannak, itt élnek velünk. Nyilván ilyesfajta gyökerekből ered az állatbarátságom. De nem is ez a jó kifejezés, talán jobb, ha úgy fogalmazok, emiatt vagyok hajlamos „emberszámba” venni az állatokat (vagy néha fordítva). Aztán van még egy nagyon fontos építőkő, és ez megint Aputól származik, mint az igazán fontos dolgok közül oly sok. Általános nyolcadik osztályában történt, hogy egy osztálytársamnak kivertem az egyik fogát. A konkrét részletekre már nem emlékszem – szerepelt benne egy durván megütött lány –, csak annyi maradt meg bennem, hogy jogos volt részemről a dolog. Persze, mi mást is gondol az ember többnyire a cselekedeteiről. Nem lett belőle „ügy”, de a szüleim tudtak róla, és Apu vett „kezelésbe”: Tudod fiam, van egy gyönyörű tanítás arról, hogy „aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is”. Ha minden ember így gondolkodna, akkor én is erre tanítanálak, de ez csak a tisztességes emberek ellen működik, és nem akarok neked rosszat. Sok apa viszont arra tanítja a fiát: Te üss először! Azt gondolom, ha mindenki e szerint élne, már rég kipusztult volna az emberiség. De van szerintem középút, ezért azt mondom, ha megütnek, lehet úgy, hogy vissza kell ütni, de Te, sose üss elsőként. Ha végiggondolod, rá fogsz jönni, mit eredményez az, ha majd egyszer SENKI nem üt elsőként.
Szóval Apu (idén lett volna 92) is köszöni szépen, ő is „jól van”, itt él velem együtt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|