NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 11:42 Összes olvasás: 6715| 16. | [tulajdonos]: Halhatatlan múlandóság | 2018-10-09 18:09 | Halhatatlan múlandóság
Öcsi bácsi Mamának –apai nagyanyámnak- volt az öccse. Magas homlokú, kerek, pirospozsgás arcú ember, olyan csöndeske fajta. Enyhe sörpocakját látva, nehéz volt elhinni a családi történetet, miszerint az orosz hadifogságból hazatérvén, mikor bekopogott a lakásukba, Mama kinyitotta a bejárati ajtó kisablakát, majd egy perc türelmet kérve, egy karéj kenyérrel tért vissza, - Fogja jóember, - s már csukta is volna be az ablakot. Negyvennégy kilós volt akkor, az édes testvére sem ismert rá. Nem állíthatom, hogy túl gyakori vendég lett volna a József körúti nagy lakásban, ahol akkoriban a családunk élt. Lehet, hogy ebbe belejátszott feleségének, Manci néninek a társadalmi státusza, egyszerű piaci halaskofa volt, de lehet, hogy nem. Soha nem hallottam vele kapcsolatban rosszmájú megjegyzést a szüleimtől, nagyszüleimtől, legfeljebb a helyes kis bajuszkája, valamint az ordítóan mű parókája volt kuncogás tárgya. Ha kevésszer is jártak nálunk, az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy úgy élnek, mint két galamb, egyetlen egy emelt hangot nem hallottam soha egyikük részéről sem, ültek egymás mellett a két fotelban, és végig szorongatták egymás kezét.
Öcsi bácsi a hajdani Úttörő áruházban dolgozott, nyugdíjasként is, a lakberendezési osztályon, egy kis kereset kiegészítés céljából, mint eladó. Ha gyerekként arra vezetett az utam, szívesen néztem be hozzá, mert rendszerint elvitt a büfébe, és megvendégelt egy szörpre, vagy egy briósra. Magától értetődő volt, hogy hozzá fordultunk, ha a családnak bútorra, szőnyegre, netán a leszakadt csillár helyett új mennyezetlámpára volt szüksége. Mégis, így visszatekintve is azt látom, vele sosem volt olyan erős a család kapcsolata, mint a többi rokonsággal.
Mikor házasságra adtuk a fejünket, épp hogy elhagytuk feleségemmel az iskolapadot, anyagiak tekintetében igen csehül álltunk, s mivel a családi kupaktanács mindössze tizenhat főben maximálta az esküvői ebédünk résztvevőinek számát, bárhogy csűrtem, csavartam, Öcsi bácsiék nem fértek bele a keretbe. Mivel szerettem az öreget, és bántott is a dolog, a nászutunk után meghívtam őket egy külön díszvacsorára, amit a feleségem főzött, magam pedig egy üveg pezsgővel próbáltam emelni az esemény fényét. Ma is magam előtt látom örömtől csillogó szemét, hogy az ifjú rokonuk pezsgővel tiszteli meg őket.
Ő segített később az első bútorunk, egy elemes Garzon szekrénysor beszerzésében, majd a gyerekágyak vásárlásában is. Aztán egyszer váratlan kéréssel állt elő, látogassam meg őket. A Kecskeméti utcában laktak, egy udvarra néző, földszinti kis szobában. A bejárati ajtó közvetlenül a konyhába nyílt, melynek hátsó traktusa lett leválasztva, és az aprócska szobából nyíló fürdőszobává átalakítva. Az egész lakás nem lehetett több harminc négyzetméternél. Kezdtem sejteni, miért nem jártam én még soha se itt azelőtt. A látogatásomra pedig azért volt szükség, mert a nappaliban kiégett a mennyezeti lámpa körtéje, és Öcsi bácsi, mikor megpróbálta kicserélni, leesett a székről, Manci néni pedig nem engedélyezett neki újabb kísérletet. Nyolcvan körül jártak már akkoriban mindketten. Ha valaha is megérem, remélem, nekem is lesz majd valakit a székre szalajtanom.
Manci néni tüdőgyulladásban ment el, azt se tudtuk, hogy beteg, míg egy este Öcsi bácsi be nem állított, erősen italos állapotban, közölni, hogy mikor lesz a temetés. Nagyon úgy festett, nem szeretne minket két temetéssel terhelni, legszívesebben befeküdne élete párja mellé, aztán ágyesz-bugyesz. Persze próbáltunk lelket önteni belé, meg a temetési előkészületek nagyját is átvállaltuk, de mindnyájan éreztük, az öreget kettévágta a sors, és a megmaradt fél önmagában nem húzhatja soká.
Kis idővel a temetés után egyik szomszédja kopogott be hozzánk a hírrel, hogy hajnalban a ház udvarán találtak rá - december eleje volt -, teljesen kihűlve, a mentősök azonnal kórházba vitték. Egyedül voltam otthon, firkantottam két sort a történtekről, aztán a hűtőben talált naranccsal és üdítővel felszerelkezve irány a kórház. Út közben vettem még egy kis csoki Mikulást, hátha attól jobb kedvre derül.
– Hogy tetszik lenni, Öcsi bácsi? – tettem fel a suta kérdést.
– Jól vagyok. Most már jól, és egyre jobban – suttogta, de akkor, ott nem is fogtam fel, hogyan érti.
A narancsra, és az innivalóra rá se nézett, de a Mikulásnak láttam, hogy tényleg örül.
– Nagyon alacsonyan tetszik feküdni, kérek a nővérkétől még egy párnát, mert ilyenkor nagy a veszélye a tüdőgyulladásnak.
Ezen megint felcsillant a szeme.
– Nem, nem! Ez így pont jó!
– Akkor holnap majd jövök, és jönnek a többiek is, hozzunk valamit?
– Dehogy, nincs nekem szükségem semmire, amire meg mégis, az itt van. Csókoltatok mindenkit.
Azért elfelé menet szóltam a nővérnek, hogy próbálja az öreget kicsit felpolcolni, de mire másnap visszamentünk, nem, hogy másik párna nem volt, de már Öcsi bácsi sem. Tüdőgyulladás.
Újabb temetés, megcifrázva a tanácsi lakások velejárójával, mert az IKV (Ingatlan Kezelő Vállalat) csak kiürített állapotban volt hajlandó visszavenni a lakást. Hetekig jártunk oda Anyuval, aki semmit nem engedett kidobni, mire az utolsó lábos, keszkenő, szék és ciha is odahagyta régi lakhelyét. Volt, ami a rokonsághoz vándorolt, volt, amit a szomszédok kaptak meg, volt, amit a handlé vitt el, és volt néhány holmi, amiben Anyu látott valamiféle fantáziát.
Aztán hipp és hopp, elszaladt harminc év.
A minap Anyunál jártam – már rég odahagytuk mindahányan a régi körúti lakást, ki el-, ki felköltözött –, és arra kért, rendezném át egy kicsit a hálószobáját. A szekrényt idébb, a hintaszéket oda, a kisasztalt meg amoda. Nem nagyon értettem a mögöttes szándékot, de végül kialakult egy kétszer három lábnyi kis szabad terület, ahová Anyu egy, a szekrény mélyéről előhúzott, ütött-kopott szőnyegecskét terített. Hirtelen ráismertem, Öcsi bácsiék ágyelőkéje volt ez valaha. Váratlan időutazás.
Aztán rám szakadt Örkény örökbecsűjének igazsága is: Túlélsz, pöcök.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
