NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 13:33 Összes olvasás: 71556| 857. | [tulajdonos]: "mindíg" | 2022-06-19 12:02 | „Miért csüggedsz, én lelkem, hisz pajzsod ő és támaszod…”, amikor ehhez a részhez érünk az előttem ülő vastagcombú, huszonéves Down-kóros lány, hátra néz, és felemeli a hüvelykujját. Később is öt percenként hátra fordul, a tekintetével az enyémet keresi, mint aki nem bírja ki szemkontaktus nélkül. Az anyja csitító mozdulattal teszi a kezét a jobb combjára. Nem akartam felizgatni, ezért eleinte lesütöttem a szemem, de a harmadik-negyedik kapcsolatfelvételi kísérletnél nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá. Ő visszamosolygott, mint aki vigasztalni akar -- majdnem elsírtam magam, honnan tudja, és mit? – aztán a szája elé tette a jobb mutatóujját, mint a núbiai Pakhórasz-katedrális falfestmény-töredékén Szent Anna (a varsói Farasz Galériában volt alkalmam látni, a középső fiammal lefényképeztettem, sokáig az volt a Facebook-borítóképem), aztán a szószéken prédikáló lelkész felé mutat, mint aki figyelmeztetni akar: az igét hallgassam, ne vele foglalkozzam. Azt képzelem, hogy van egy extra ujja, amivel a szószéknél, de még a szószék feletti orgonánál is feljebbre mutat. De ő ezt nem tudja, mint ahogyan azt sem, hogy amikor visszamosolyog rám, nem zavar, sőt, mintha így jutna el hozzám a Bibliából felolvasott rész mélyebb üzenete (Lk 16, 19-31). Nem csak velem áll szoros kapcsolatban, az anyjával is: amikor nem hátra pislog, a jobb kisujjával megkeresi az anyja bal kisujját. Anyám mindeközben a borostyánnal benőtt teraszon ücsörögve várja, hogy hazatérjek. Megkeresni az elhányt bádogkanalat. A húgaim nem tudják, hogy kiszöktem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
