N. D. S. L. (Vajdics Anikó) : jav.

NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 21:50 Összes olvasás: 71654

Korábbi hozzászólások:

388.	[tulajdonos]: jav.	2019-07-14 14:22
2019. július 14. A kísértetházakban az a jó, hogy az ember sosincs bennük egyedül, akkor sem, ha egy-egy helyzetben magára marad. Amikor a magára maradottság érzése belopná magát az emberecske szívébe, a kísértetek köréje gyűlnek, ölükbe veszik, ringatják, simogatják. Ha mindez nem használ, megcsikizik a talpát vagy a derekát. Az mindig bejön. Nálam legalábbis. A talpamon nem annyira, de a derekamon tutira. A férjem a homlokát ráncolja, nem érti, mi ütött belém, szerinte illetlen dolog olyankor kacarászni, amikor ő halál komolyan számon kér valamit. Nem csókot, még csak puszit sem, bár néha azt is, csak előtte még gyorsan varangyos békává változik, de az egy másik mese, amelyben ő elátkozott királyfi, én meg királylány vagyok – mert néha az is lehetek, nem csak az a világra szólóan eszes parasztlány, akinek százesztendős fonalból kell aranyfonalat fonnia, és más lehetetlen feladatok teljesítésébe is belerángatják, például abba, hogy próbáljon meg mindig észrevétlenül jelen lenni, mintegy a háttér részeként, a családi domborműveken, minta ott is lenne, meg nem is. Én most róla akarok mesét mondani, na meg a kísértetház szellemeiről, akikkel az okos lány évekkel ezelőtt szövetséget kötött. Mert nem voltak ám mindig jó viszonyban! Tavasszal, amikor kinyílt a nyaraló ajtaja, a kiáradó levegőben érezni lehetett a bentlakók eszeveszett csapkodását, mintha kígyófejű őslények röpködtek volna a lány feje felett. Te mit keresel itt, sziszegték, beleragadtak a hajába, csípték, marták. És a szaguk! Kedves gyerekek, ha nem tudjátok eldönteni, laknak-e egy régi házban szellemek, szagoljatok bele a levegőbe. Azt a dohos, áporodott szagot, amit ilyenkor éreztek, az egykori lakók halott szellemei bocsájtják ki, ezt jó, ha tudjátok. Azt hinné az ember, hogy az ilyen árnyéklényeknek már nem lehet szaga, aztán kiderül, hogy nagyon is büdösek. Hiába szellőztetnek az élők, nem viszi ki őket a huzat. Belekapaszkodnak az ajtókilincsbe, a függönykarnisba, a fiókok rézfogantyúiba, bármibe, amivel meg tudják akadályozni, hogy a keresztáramlat kiszippantsa őket a fényre. Ezért akad mindig annyi javítani való a régi házakban, hol ez esik le, hol az a sok rángatástól. Ki kellett egyeznem a ház szellemekkel, így írom egyes szám első személyben, úgyis biztosan kitaláltátok már, hogy az a világra szólóan eszes lány én vagyok. Csakhogy eleinte még nagyon buta voltam. Idáig tart a mai mese. Innen folytatom, ha bírom… 2019. július 13. fogtam a távirányítót és megnyomtam a nyálindító gombot nyárindítót akartam írni de félre ment az ujjam pedig a rö és a lö elég távol esik egymástól a billentyűzeten ezt most nem kellett volna elárulnom magadtól is rájöhetnél ha utána akarnál nézni csak hát tudod elég kemény cucc ez a beidegződés hogy mindent az olvasó szájába kell rágni az istennek se bírok róla leszokni az anyai szerep maradványa ez folyton meg akarlak kímélni a felesleges kitérők és a félreértések fájdalmától pedig tudom hogy nagyfiú vagy már esetleg nagylány de ha így folytatom nem marad elég tered az önállóságra most is mintha kezdenék túl sok lenni már megint szóval az elütésekre visszatérve biztosan kitaláltad magadtól is hogy nem véletlenül rontottam el a nyarat hanem szántszándékkal néha muszáj direkt beszédhibás tüneteket produkálnom mintha az agyamra ment volna valami amikor igazából csak azt szeretném megírni hogy jó lenne téged megölelni de ekkora szentségrontásra én még didaktikai okokból sem vetemednék soha hány betűt kellene ahhoz direkt vagy véletlenül félre ütnöm és mint szólna hozzá a védőszentem Santa Afásia vagy mit szólnál hozzá te nem hinnéd-e azt mint már olyan sokszor hogy véletlenül vagy szántszándékkal meg akarlak ölni vagy ami még annál is rosszabb nem hinnéd-e azt hogy le akarlak rohanni mint egy Sacri Légiónak álcázott üdvhadsereg 2) Azon gondolkodtam hazafelé jövet, nem üres dobálózás-e a semmit, mint navigációs pontot emlegetni folyton. Mintha visszhangot faggatna az ember: ideát semmi, mi a helyzet odaát. És jönne a megnyugtató válasz, hogy semmi, semmi, semmi. Megijednék, ha egyszer véletlenül nem ezt kapnám vissza, azt hinném, most azonnal tennem kellene valamit, és ez nagyon felzaklatna. De így. Nyugalom van, altató szél ringatja a fák lombjait. Lehet menni aludni. 3) Mindig én vagyok a hunyó, ő meg elbújik. Így osztódtak ki a szerepek, meglehetősen egyenlőtlenül, de ez nem zavar, szeretek vele így is játszani. Vannak kedvenc bújóhelyei, meg újak is. Én úgy teszek, mintha nem emlékeznék a régiekre, és nem ismerném fel az újakat. Ez is a játék része. Néha, amikor nem bírja kivárni, hogy megtaláljam, leejt valamit, vagy fütyörészni kezd (nemrégen tanulta, hogyan kell, egészen jól tud már); olyan is van, hogy kikiabál a rejtekhelyéről, itt vagyok, de ezt nem szabad meghallanom, direkt másik irányba kell mennem. Szeretem, hogy ilyen. Neve nincs, és egyelőre biztosan nem is lesz, mert még csak a képzeletemben létezik, de tudom, hogy egyszer majd ő lehet az unokám.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!