NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 12:50 Összes olvasás: 71501| 383. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-11 23:07 | 2019. július 11.
Dösómasztgóon, elő hát újra a sószóróval, legyen mivel fűszerezni a semmit, bizonyítani, hogy érek valamit, ha többet nem is, annyit legalább, amennyit itt unciánként avagy uncsi-ánként összehordok, mert annyit érek én, amennyit ér a só, a la Radnóti, plusz szemétdombonként egy-egy gyémánt fél krajcár, amit neked ajánlok, illetve rajtad keresztül a gazdasszonyodnak. Jöhetsz keresgélni bármikor, de ne siess – az én gyémánt fél krajcárjaim lekéshetetlenek.
Tudod (hogyne tudnád), egyedül itt vagyok szabad, legalábbis azt hiszem, pedig tuti, hogy itt se nem, mert a török császár is mindig erre fele kóricál a dagadt seggével, persze csak, ha én megengedem, de megengedem, mert ő is a mese része, nélküle nem lennél te sem. Hát, így állunk.
Rájöttem, miért eszi a fene az idősödő nőket az ékszerekért a filmekben és a regényekben.
2019. július 9.
Vérét ontani értem nem fogja soha.
Az ujjait forgatja, én meg tekeredem
fel-le, le-fel, mint jojón a zsinór. Közös
pamlagunk helyén még csak térkövek.
De már legalább építkezik, és nem a
gyűlölet a jeleit számolgatja, amikor
távolodom, vagy ha feléje lépkedek.
2019. július 8.
"Szeretni nem lehet szkafanderben, aki szeret az meztelen." Ez a gondolat is mintha megdőlni látszana, mint minden hangzatos duma. Minden igaz lehet valamikor, meg az ellenkezője is. Az emberek tudják ezt, és szeretik az olyan ruhaneműt, ami a színén és a fonákján is hordató. A középső fiam vetetett magának az apjával egy shortot, aminek az egyik színe keki, a másik színe sötétkék. Ezt viszi magával mindig, ha táborba megy, és úgy viseli, mintha két nadrágja volna – az igazat nem sejti senki.
Én egy belülről is, kívülről is hordható szkafandert szeretnék. Meg kellene ezt most magyaráznom, talán másnak is, de főleg magamnak, mert nem értem pontosan, miért van nekem szükségem ilyen furcsa, kifordítható védelemre, de hirtelen de ja vu-m támad: mintha erről a dupla szkafanderről olvastam volna már valahol. Mintha nem is az én vágyam fogalmazódna meg benne, hanem valaki másé. Aki lehetne az én másik felem – a fonákom, vagy a színem. De nem az.
Anyuval beszélgetni legjobban gyógyszerekről és vérnyomásról lehet. Felment megint a vérnyomásom, be kell vennem a vérnyomás-csökkentőt, lement megint a vérnyomásom, innom kell egy kávét; ki kellene ülnöm a napra, de nem bírja a szemem, túl sötét van itt benn, megfájdul tőle a szemem, jaj, a derekam, juj, a lábam, ó, a fejem.
Meg kell tanulnom lefordítani a mondatait a saját nyelvemre, csak előbb még el kell készítenem egy szótárt is, mint egy kulturális antropológus, akik egy soha le nem írt egzotikus nyelvvel ismerkedik mindenféle közvetítő nyelv nélkül, és még azt sem tudja, hogyan kell megkérdeznie a másik nyelven, hogy „ki vagy te”, vagy, hogy „mi ez”?
2019. július 6.
Mama értékvilágában bárki, aki munka helyett tüntetően az utcán őgyeleg, „grasszál”, –ahogyan nem-tudom-ki nevezte a kockásingesek megmozdulásait –, ahelyett, hogy kapálna, vetne vagy markot szedne, csak a csőcselék része lehet, bár Mama nem a „csőcselék” szót használná. Nem tudom, milyen jelzővel illetné az őgyelgőket, talán betyár gazembereknek. Amikor az ötvenhatban egy csapat férfi betörte a téesz-iroda ablakát, és berontottak a házába, mert úgy tudták, ő őrzi a párttagkönyveket, félt. A menekültektől is félne, és biztosan a Fideszre szavazna, ha még élne. Nem maga miatt, a déd- és ükunokáit akarná biztonságban tudni. És elhinné, hogy a jövő záloga a határokban rejlik. Mamának amúgy nem voltak soha határproblémái, nem gyalogolt bele senkibe, és a saját határait is mindig nagyon jól ki tudta jelölni. Nem szenvedett jeszvumen-szindrómában, mint én. Anyu meg: nem csak nemet nem tudott mondani soha semmire, de igent se. (Ez persze nem igaz, csak nagyvonalakban, de a nagyvonal is éppen elég rossz. Volt nekem.)
A férjem a tüntetőket közszolga létére (?) sem becsüli le, már csak azért sem, gondolom, mert még emlékszik, amikor ott grasszáltam mellette a tömegben a Nagymarosi Vízierőmű elleni demonstráción. Szárszón ismerkedtünk meg az 1988-as ellenzéki táborban, ahova én a Széchenyi Szakkollégium tagjaként érkeztem (mi voltunk a szervezők), A. meg az ELTE Természetvédelmi Klub megbízásából. Fel is szólalt. Ott láttam meg először a dobogón. Októberben már együtt jártunk. Nem csak tüntetni. Hatalmas tömeg hömpölygött a rakparton, „zavaros, bölcs és nagy volt”, akárcsak a Duna, és „mintha a szívünkből folyt volna tova”, A. egyszercsak megállt mellettem, és fülelni kezdett. Mi történt, kérdeztem, de nem válaszolt – most is ilyen, nem lehet sürgetni, meg kell várni, amíg magától elmondja, amit akar, ha akarja. Aztán elmondta, mert akarta: a „Székely himnusz” szövegét hallgatta, hogy jól éneklik-e. A nagyapja írta az első két versszakot egyetemista korában egy ünnepségre, akkor még Kántáte volt a címe. Az eredeti székely himnusz, úgy tudom, az „Ó, én édes jó Istenem” kezdetű népdal volt, arra írta Bartók az Este a székelyeknél-t.
A. fülelt, majd elmagyarázta, miről van szó, és akkor én is hallani kezdtem de már nem a Kántátét, hanem az ismeretlen szerző által írt plusz sorokat. Ezért (emiatt a közös oda fülelés miatt) emlékszem én mindig úgy, hogy már az erdélyi falurombolás elleni tüntetésen is együtt grasszáltunk a tömegben A–sal, pedig akkor még nem is ismertük egymást.
2019. július 5.
Most még tükör által homályosan látunk – minden emberfia. Van, aki azt hiszi, kivétel ez alól. Ami engem illet, sosem tagadtam, hogy nem látok jól, bármit a szememre lehet hányni, borsót, bélsarat, félig megemésztett pörköltet, és, ha valakinek azzal van tele a gyomra, gumilövedéket is. Akár. Mintha én tömtem volna bele bármit bárkibe.
2019. július 4.
A villanyóra őrdarazsa. Belemar a kezembe, pedig csak a biztosítékot akarom visszakapcsolni. Szerinte én nyúlkálok rossz helyre, szerintem ő hiszi rosszul, hogy a villanyóra az övé, csak mert a társaival együtt bele költözött.
Hogy a tüntetők szembetegségben szenvednének, és azt gumilövedékkel kell gyógyítani, ilyesmiről doktori disszertációt egyik fiam sem fog írni soha, nem úgy neveltem őket, és erre büszke vagyok. Nem úgy nevelTÜK a kis családot, mi nagycsaládosok.
Nem mintha mindenben egyeznénk a férjemmel; én például nem gondolom azt, hogy a gyerek csak akkor jók (sic! – a la Laár), ha mindent lenyel, amit eléjük tesznek. Nem egyformán nevelődtünk, őt megverték, vagy minimum leszidták, ha ott hagyott a tányérján valamit (az urbánus székelyek nagyon takarékosak tudnak ám lenni!), én kilökhettem a nem kívánt falatokat a macskáknak, a kutyának vagy a tyúkoknak. A disznók moslékját is feldobja az ételmaradék, csak ne legyen benne csont. Nem tökéletes gyümölccsel nem terheljük a gyerek hasát, az cefrébe való. Miből készülne egyébként a jó pálinka, amiről tudjuk, hogy hungarikum.
A nagyfiam egyébként mesterséges intelligenciával fog foglalkozni a doktori képzésen, amibe az egyik tanára javaslatára hamarosan beiratkozik. Nem rendőrnek készül, bár érdekli a kriminológia. Ha írna egy dolgozatot a tüntetők konstruktív kategorizációjáról, nem valószínű, hogy az sülne ki belőle: a tüntetők egytől egyig bűnelkövetők, hogy sülne ki a szemük.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
