NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 14:16 Összes olvasás: 71215| 338. | [tulajdonos]: hiba-hiba-hátán-az előzőben | 2019-01-25 14:08 | 2019. január 24.
Pár napja megnéztem sokadjára is a Good Will Hunting-ot. Akárhányszor képes vagyok újranézni egy filmet. Mindig találok bennük valamit, amire korábban nem emlékeztem utólag, mert akkor éppen nem volt annyira fontos, hogy megjegyezzem. Erről a filmről sokáig az a jelenet jutott eszembe, amikor Will és Skyler egy bárban megbeszélik, hogy akár csókolózhatnának is, és meg is teszik, hihetetlen természetességgel, közben tele van a szájuk ketchuppal, mustárral és hamburgerrel.
Egy másik alkalommal az a beszélgetés maradt meg bennem leginkább, amikor a pszichológus elmeséli Willnek, hogy a felesége, aki két éve halott, rendszeresen fingott az ágyban (így a magyar szinkron!), de sose vállalta magára a dolgot, pedig sokszor még a kutyát is felébresztette a durrogás. Will teli szájjal röhög a történeten, akkor csöndesedik csak el, amikor a pszichológus hozzáteszi, hogy az ilyen apróságok hiányoznak neki a legjobban, mert ezek azok a dolgok, amelyekről csak ő tudhatott, ezért volt az asszony az ő felesége, nem másé.
Legutóbb valami miatt az a rész vált emlékezetessé számomra, amikor Will megérti, hogy nem maga miatt kell ott hagynia a bostoni munkásnegyedet, ahol a barátaival együtt dolgozik, hanem azoknak a helybéli srácoknak tartozik vele, akik nem olyan tehetségesek, mint ő. „Minden nap érted megyek a kocsimmal, és idejövünk – magyarázza neki Chuck ebédszünetben az építkezés mellett – Eljárunk inni, néha nagyokat röhögünk, és ez mind jó is. De tudod, mi a legjobb minden nap? Az a kb. tíz másodperc, amíg az kocsimtól az ajtódig érek. Mert addig reménykedem, hogy ha bekopogok, nem leszel ott. Se viszlát, se Isten veled, semmi, csak úgy elmentél. Látod, ez az amit én tudok.” Chuck belekortyol a sörbe, eldobja a csikkét, és köp egyet a földre.
Zseniális ez a jelenet, meg a film végén az a sokatmondó félmosoly Chuck szájszögletében, amikor rájön, hogy Will megfogadta a tanácsát: tényleg elment köszönés nélkül. Ott áll a kiürített lakás előtt, a sapkáját egyik kezéből a másikba rakosgatja, az arcán pár másodperc alatt érzések arzenálja vonul végig a csalódottságtól a hitetlenkedésen át a büszke elégedettségig. Ügyes választás volt erre a szerepre Ben Afflecket választani: senki nem tudná utánozni azt a jellegzetes, féloldalas mosolyt, amire ő képes.
2019. január 23.
Visszatérő álmom, hogy Mihálydiban vagyok, másnap korán reggel vizsgázom Budapesten vagy Debrecenben, nemsokára elmegy az utolsó vonat is, de én nem vagyok képes rávenni magam az indulásra, mert mindig akad valami tennivaló – még nem vagyok összepakolva, vagy vissza kell fordulnom, mert elfelejtettem bezárni az ajtót. Közben azon izgulok, mi lesz, ha azt az utolsó vonatot lekésem. Mintha örökre ott kellene maradnom.
Visszajött a fagy. A madarak nem akarják tudomásul venni, hogy tél van, telecsicsergik reménységgel a kertet.
Furcsa pillanat, amikor a prózából líra lesz. Mint amikor a hegygerinc szellős, tágas levegőjéből leérkezünk a völgybe, a fákkal és az aljnövényzettel borított sűrűbe. Kevesebb a fény, és valahogy minden tömörebb és érzékletesebb, de egyben megfoghatatlanabb is. Érezni a bomló anyagok nehéz szagát.
A Libriben kezembe akadt egy interjúkötet. Nemes Nagy Ágnes: A gyufásskatulyától Prométheuszig. Csak bele akartam olvasni, végül két és fél órát ültem a könyvesboltban. A teremőr egyre gyakrabban került elém. Úgy tettem, mintha nem venném észre.
2019. január 22.
Van egy macskánk. Koromfekete. A kerti lépcsőn ücsörög a szomszéd ház árnyékában. Órák hosszat. Még csak nem is a napon. Enni nem kap, nem tudom, mi tartja itt, hacsak a kisebbik fiam nem eteti titokban. Kitelik tőle, de ő most nincs itthon. A macska meg itt van. Az ablakból bámulom: mozduljon már meg. Pisiljen, kakiljon, ugorjon rá egy verébre, vonuljon át a kert naposabbik felére. De nem. Csak ül a hideg kövön, és nézi a fehér házfalat. Nem biztos, hogy nézi. Lehet, hogy csukva van a szeme, csak én hiszem azt, hogy valamit mindenképpen csinálni kell, ha mást nem, bámulni a falat.
2019. január 21.
A következő életemben biztosan márványpoloska leszek. Nem tudnám megbecsülni, hányat dobtam ki eddig belőlük a vécékagylóba és a kandallóba. Hiába. Úgy tűnik, halhatatlanok. Mintha egyetlen egy példány térne mindig vissza, akinek nem árt a vízhalál, se a tűzhalál. Bosszant a tehetetlenségük. Legalább hagynák, hogy megküzdjek velük. Ha eléjük teszek egy papírlapot, készségesen rámásznak. A végén még én tűnök gonosznak.
A két fős spanyol csoportomban a tanítványaim felváltva hiányoznak. Pénteken csak X. jött el, ma csak Y. Mi történt, miért nem volt órán pénteken, kérdeztem Y.-t spanyolul. Beteg voltam, felelte, el kellett mennem az orvoshoz, nem influenza, valami más. Itt megállunk, határsértésnek érezném, ha tovább kérdezgetném, így is sokkal több személyes megosztást engedek meg, mint amennyit a HR a szerződésben előír. Az óra közepén a „preocuparse” szó újra előhívja a személyes tartalmat. Maga szokott aggódni, suele preocuparse por algo, kérdezem Y.-t, csak, hogy gyakoroljunk. Azt hittem, azt fogja felelni, nem szokott. Pozitív beállítottságú fiú, mindig nyugodt és jókedvű, meglep, hogy most azt feleli, folyamatosan aggódik valamiért. Tényleg? És miért. Por qué. Ahora, por el resultado del examen médico, most az orvosi vizsgálat eredményéért. Mikor kapja meg? Három hét múlva. Ó, addig várnia kell, megértem, hogy aggódik. Bólogat. Láthatólag jólesik neki az érdeklődésem. Lehet, hogy szívesen beszélne még a dologról, de én nem firtatom tovább, haladnunk kell az anyaggal. Múlt idők, összehasonlítások. Comparaciones. Jobb, ha nem kedvelem meg nagyon a tanítványaimat. Még pár óra, és véget ér a tanfolyam. De ezt a fiút nem fogom elfelejteni sokáig. Ott volt minden órámon (az orvosi vizsgálat napját leszámítva), soha nem késik, minden házi feladatot elkészít, az órán figyel, jegyzetel. Kellemes finomság árad belőle, amikor beszél. Lehet, hogy meleg, ezen tűnődtem nem rég, még a hiányzása előtt. Lehet, hogy az. Mit számít?
2019. január 20.
Ma nálunk ebédelt Parvin, a teheráni barátnőm. Brokkolikrémlevest, vajban párolt csirkemellet. Ebéd után meglátogattuk K. Krisztáékat. Mosogatás közben jutott eszembe, hogy örülnének egymásnak. Örültek is. Kriszta férje beszél perzsául, kívülről tud egy csomó verset, jól ismeri Irán történelmét. A felségével együtt pár éve lettek baháj hívők. Amúgy eredetileg zsidók, bár a férj egyik nagymamája katolikus volt. Kriszta szakpszichológusi képzésre jár, amikor felhívtam, azt mondta, éppen dolgozatot ír, de egy fél órára félre tudja tenni az írást. Egy teljes órára tette végül félre.
2019. január 19.
Vicces, hogy jobban tudok spanyolul, mint Vadim, akinek kubai volt az apja. Igaz, nem tölthetett vele sok időt, még gyerek volt, amikor az anyjával külön költöztek, már nem emlékszem, miért, valami olyasmi rémlik, hogy az apa elhagyta őket, de lehet, hogy ezt csak én találtam ki. Amikor Odesszában náluk jártam, már csak a nevelőapjával találkoztam. Nem tartunk ott a levelezésben, hogy erre rákérdezzek, lehet, hogy egyszer elmeséli magától is.
Harminc éve még ő beszélt jobban spanyolul. Elsős közgázos voltam, nyolc órás spanyolra jártam, plusz heti négy óra orosz. Úgy emlékszem, kevertük a két nyelvet, úgy beszélgettünk, amikor beszélgettünk, valójában nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást, főleg, amikor fizikailag is keverni kezdtük a két nyelvünkett, ami rendelkezésünkre állt. Az „Igazából szerelem” című filmben van egy jelenet, amikor Jamie, az angol író és Aurelia, a portugál házvezetőnő szerelmet vallanak egymásnak, mindegyik a maga nyelvén, egyik sem érti, mit hord össze a másik, mégis tökéletesen működik a kommunikáció. A meta.
Furcsa, hogy nem érzek semmit, amikor ezekre a régi dolgokra gondolok, vagyis valamit igen, kábé annyit, mint amikor egy romantikus filmre emlékezem, na, jó, annál talán kicsit többet, attól függ, milyen filmről van szó. „Az angol beteg” egyes jelenetei például, ha eszembe jutnak, olyan érzéseket keltenek bennem, mintha velem történtek volna meg, a saját emlékeim sokszor hidegebben hagynak. Vadim emléke nem hagy hidegen, de nem is jövök tőle annyira lázba, mintha mondjuk csak képzeletben leveleznék vele. Ehhez a mostani, harminc évvel későbbi emberhez semmi közöm, majd csak most kezd hozzá közöm lenni. Nem akarok beleszeretni, tehát nem fogok. Egyébként is, mostanában nem ír. Több, mint egy hete nem válaszolt az előző levelemre. Sürgetni nem fogom.
Huszonegy éves voltam, amikor megengedhettem magamnak, hogy szeressem. A kollégium bejárata előtt álltunk, én téli kabátban, sálban, kesztyűben. November vége volt. Fagyott. A kollégium előtti korláton vastag állt a zúzmara. Emlékszem a didergésre és a mozdulatra, amivel Vadim finoman összehúzta rajtam a kabátom felső részét. E miatt a mozdulat miatt szerettem bele. Ő meg azért, azt mesélte később a kollégiumi szobában, ahol együtt aludtunk, mert hallotta, hogy fel akarom keresni azokat a helyeket, amelyeket Iszaak Babel említ az Odesszai történetek-ben. Csoportosan vonultunk valahova, magyar lányok és helybéli fiúk, akik ukránok voltak, nem oroszok, ezt mindjárt első este tisztáztuk. Én egy jó képű, magas fiú mellett lépkedtem, őt kérdezgettem, mi hol van. Akkor még emlékeztem a Babel-i helyszínekre, nálam volt a könyv, a vonaton is azt olvastam. Valahogyan kiderült, hogy beszélek spanyolul, így csapódott mellém végül Vadim. Nem találtam vonzónak, hallgatagabb volt, mint a többiek, és túl soványnak tűnt. Vékony bőrdzseki volt rajta, sapkát és sálat nem hordott, folyton didergett. Zavart a testtartása, a nyaka közé behúzott válla, hogy miért nem öltözik fel rendesen, ha ennyire fázik. Éppen menstruáltam, amikor először szeretkeztünk.
2019. január 19.
A Facebookon valakit utánozva elindítottam egy namestets-alkalmazást. „Milyen karrier illik hozzád a legjobban?” Konyhafőnök – ez lett az eredmény. Basszus. Már az óvodában is fazék volt a jelem. Ha nem takarítással és főzéssel tölteném a szombatot, biztosan nem jutna eszembe ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Írj, írj, írj, Anikó! Mi dolgod neked azzal a szóval, hogy karrier?
2019. január 18.
Nekünk jöttek. Tényleg? Igen, nagyon úgy tűnik. Egy kövér fiatalember beszél hozzám a buszon, nagyon idegesített, amikor mellém ült. Folyamatosan fészkelődött, nem fért el tőle a könyököm horgolás közben. Beljebb kellett húzódnom az ablaküveg mellé, ahol hideg volt, fázott a jobb karom. A sálamat tettem alá bélelésnek, már éppen újra kezembe vettem a horgolótűt, amikor megrándult a busz. Tompa csattanás. Egy másik 22-es busz koccant belénk. Garázsba tartott éppen, ki volt rá írva, hogy utasokat nem szállít. Biztosan elaludt a sofőr, mert túlórázik, ezt beszélték a buszban az emberek, aztán leszálltunk. Gyalog mentem a Budagyöngyéig.
2019. január 16.
Olvad a hó. Nyolc fok van odakint. Nem is olyan sok, de a madarak, mintha bedrogoztak volna, teli csőrrel rikoltoznak. Valaki tanítsa meg a rügyeket a türelemre.
Állat! Nincs jobb szó a Terra Profonda énekesére, amikor az I know-t énekli. Ha valakinek meg kellene tanítanom, miért nehéz az erősen ambivalens helyzetekből kimozdulni, ezt a dalt mutatnám meg neki. Nézd, ilyen az, amikor valami egyszerre vonz és taszít. Menekülnél, de mozdulni sem bírsz, mert előtted a Szépség és a Szörny egy testben.
A gorgók, köztük Medúza, eredetileg gyönyörű lányok voltak, de Pallasz Athéné, már nem emlékszem, miért, rúttá változtatta őket. Kígyók tekeregnek a fejükön, aki rájuk néz, menten kővé dermed. Ki dönti el, hogy mi a szép?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
