NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 11:58 Összes olvasás: 71340| 330. | [tulajdonos]: addigtrológia | 2018-12-24 14:58 | 2018. december 24.
King – erre a szóra ébredek december 24-én reggel. A Hang mondja bennem és felettem, szokás szerint. Korán van, nem azért ébredek fel, mert kialudtam magam. King. Ha százszázalékos hívő lennék, mint Rozina, most azt hihetném, az Úr szólt hozzám. Ha biztos lehetnék, hogy minden álomból az ő hangja ébreszt! Nem a falra ír, de majdnem. Mert olyan is van, hogy látom a betűket. A levegőben lebegnek. Nincs szükségük falra, kemény felületre, vagy lágyra, hogy megjelenjenek. Erős vár a mi Tudattalanunk. Falak nélkül is.
„Nem elődeink földjén a sátrak alatt…” – ez a következő mondat, amire órákkal később kipattan a szemem. Nem elődeink földjén. Hanem hol? És mi? Olyan erőteljesek az ilyen ébresztő mondatok, hogy alig tudom tőlük felidézni a korábbi álomképeket. Újramázolás zajlik. Vastag vagy vékony rétegben. Most elég vékony az utolsó máz, vagy csak nekem van több türelmem és időm lekaparni: négy kép is előkerül. Az egyikben egy anya a fülénél fogva cibálja előre a gyerekét egy lépcsőház folyosóján, de az csak később derül ki. Nyolc év körüli fiúcska lehet, fekete haja van, folyamatosan szidja az anyja, majd a földre löki, és lerohan a lépcsőn. Mire oda érek, már a csak a gyereket találom. Addig csak nézem őket, tehetetlenül, mintha filmet néznék. Amikor nem bírom tovább, belépek a filmbe. A földre lökött gyermek kisebb, mint az, akit az anyja a fülénél fogva cibált, és haja sem fekete, hanem szőke, talán nem is ugyanaz a gyerek, de álmomban ez nem izgat. Szörnyeteg vagy, akarom kiabálni az anyának, aki már messze járhat, mert nem látom sehol. Legalább ötemeletes a ház, ahogy lenézek, csak a lépcsőket látom, szögletes körben lefelé ismétlődnek. Szörnyeteg, akarom kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon, az anya mégis meghallja, felnéz az egy lépcsőkorlát alól, kb. két emelettel lejjebbről. Én addigra már a gyereket a karomban tartom, és inkább éreztetem, mint mondom, hogy aranyos, rendes gyerek ez, nem kellene bántani. Az anya csodálkozva néz, mintha azt kérdezné: tényleg? Egy pillanatra elbizonytalanodom, tudhat valamit, amit én nem, de a gyereken továbbra sem látszik, hogy indokolt lenne a mostoha bánásmód. Jólesik magamhoz szorítani, akár meg is tarthatnám, gondolom, vagy inkább csak érzem: jó lenne megtartani. Felőlem megtarthatod, mondja az anyja. Vagy csak érezteti. Csapdát sejtek. Ha ilyen könnyen lemond róla, nem lehet az enyém. Snitt.
Középkori jelenetbe csöppenek. Páncélba öltözött izomember hetvenkedik, mint a fajdkakasok vagy túzokok, amikor felfújják magukat, hogy megküzdjenek a nőstényért. Csak nőstény nincs, akiért érdemes lenne megküzdeni, másik izomember sincs, én meg nem számítok, kívülről nézem, ami bennem zajlik. Egy kisgyerek is ott lábatlankodik, jaj, mindjárt agyoncsapja a góliát. Az már, mint egy gorilla, mint King Kong, olyan hatalmas és olyan dühös. A kisgyereknek annyi, gondolom. Segítenék, de mozdulni sem tudok. A gorilla előtt a földből kiáll valami, a gyerek odaszalad, megrántja, ember nagyságú kardot húz elő. Rá sem kell suhintania a gorillára, az apró darabokra omlik, mint egy szétbombázott épület.
Buszon állok az utolsó ajtó előtt. Nincs rajtam a csizma, úgy látszik, levettem és betoltam az egyik ülés alá. Mozog a busz, folyton attól kell félnem, hogy az egyik csizma előre csúszik, és kiesik a buszból, amikor az ajtó kinyílik. Mezítláb kell hazamennem, mint a múltkor is egy másik álomban. Szoktam emlékezni álmomban korábbi álomképekre. Sőt, olyan is van, hogy későbbi dologra emlékszem. Azt álmodom, hogy valami már megtörtént velem, és gyorsan legyártok magamnak egy emléket – utólag, kronológiailag később. A buszos álom más, itt most tényleg egy korábbi álomkép idéződik fel. Kapaszkodom. Nézem, mibe. A jobb kezem alatt egy termetes fiatalember bal vállát fogom, érzem, hogy mégis stabilan rögzítve van a kezem. Ahogy jobban megnézem, látom azt is, hogy a fiú jobb tenyere, mint egy kapocs szorítja az enyémet a vállára. Nem jut eszembe csodálkozni. Látni akarom az arcát. Lehet, hogy B. az, a nagyobbik fiam. Nem ő az. Csapdában érzem magam.
2018. december 23.
Egy asszony kockákat szült. Másodjára ébredek erre a gondolatra. Mintha másodjára álmodnám. A Hang mondja bennem, felettem – szokás szerint. Most látom is a két kockát. Hatalmas, hófehér tömbök. Talán márványból. Olyan magasak, mint egy autóbusz. Szeretnék odamenni, megnyomogatni az oldalát, hátha nem márványból van mégsem, hanem valami puhább anyagból. De nem megyek. Csak a tekintetem járja körbe, anélkül hogy lábbal is körbe kellene járnom. Még fölébe is tudok emelkedni a tekintetemmel, anélkül, hogy fizikailag fölébe kellene emelkednem. Látom felülről, mint egy felvételen. Lehetetlen, hogy ne süppedjen be az ujjam alatt az anyaga, ha megnyomom. De nem nyomom meg. Az asszonyt nézem, aki szülte őket. A földön ül egy falnak támaszkodva. Fáradt. Naná. Ha én szülnék ekkora kockákat, én is fáradt lennék. De ezt nem álmomban gondolom. Álmomban minden természetes. Ébren megvan a véleményem a tudattalanomról. Nem tudok mit kezdeni a képeivel. Lehet, hogy csak szórakozik velem. A hülye. Te vagy a hülye. Én vagyok az, mert nem értem. Sokan nevezik tudatalattinak a tudattalant. Mert régen úgy hívták, valaki rosszul fordította le magyarra, és úgy terjedt el. De már nem illik így nevezni, ezt mondta az eltén a pszichológia tanár, akinek a szemináriumára bejártam, amikor még cigánykutatással foglalkoztam.
A kisebbik húgommal és férjével ebédelünk itthon. Hajnalban kelek, hogy mindennel elkészüljek. Jól kibeszéljük a középső húgomat. Mindig ez van. Inkább társasoztunk volna. Bár a kibeszélés is az.
2018. december 22.
Tüntetés. Sándor palota. Végigvonulok a rendőrök sorfala előtt. Bele akarok nézni a szemükbe. Nem vádlón, nem számonkérőn. Csak mutatni, hogy itt vagyok. Vagy inkább azt, hogy látom, hogy ők is itt vannak, és hogy emberek ők is. Mindegyik visszanéz. Nem kerülik a tekintetemet. Nem mondta nekik senki, hogy ilyenkor félre kell nézni. Nem kaptak ilyen ukázt. Nem kaptak?
2018. december 21.
Meghalt Szudán, az utolsó észak-afrikai széles szájú rinocérosz. A természetvédők megpróbálták laboratóriumi úton mesterséges megtermékenyítéssel szaporítani. Nem sikerült. Ötven éve még több, mint harminc fajtársa élt Kongóban egy rezervátumban, az orvvadászok kipusztították mindet. Az orrszarvú-tuloknak varázserőt tulajdonítanak főleg Vietnamban. Aki a vendégei előtt tulokport szór az italába, arról azt gondolják, hogy nőtt a hatalma.
Ma rákerestem a Google-on az internetes népművészet egyik legújabb termékére, az O1G-mémre.
TED-videó a hűtlenségről, ajánlva mindenkinek, aki valaha is szeretett.
a lavinagyáros
abba kell hagynia az angyalgyártást
nem fér több a hóba meg egyébként
is fázik már nagyon a dereka a keze
is mint a jégcsap de nem hátrálhat
teniszlabda nagyságú gombócokat
készít úgy ahogyan a nagymamájától
látta hogyan kell darált húsból púpos
kézfejjel fasírtot gyúrni négyet-ötöt
annyit amennyi a kabátja zsebében
és a két tenyerében elfér aztán már
csak ki kell állnia a hegytetőre és a
legmeredekebb lejtőn egyenként
mint a bowlingosok a tekegolyókat
elindítani a hófasírtokat a mélybe
az újságok másnap címlapon adnak
hírt az évszázad legkisebb lavinájáról
ami legfeljeb tíz apró kavicsot ha maga
alá temetett a szenzáció a Guinness
Rekordok Könyvébe is azonnal bekerül
2018. december 20.
Álom. Kisgyerek ugrik a karomba messziről, mint egy artista. Elkapom, boldogság önt el, de nem tudom kiélvezni, mert felébredek.
Este B. P. előkarácsonyi bulijában táncolok bohócsipkával a fejemen. Egy férfi, akivel még a buli elején váltottam egy pár udvarias szót, a „You can leave your hat on” szám végén leveszi a fejemről a sipkát, és mire észbe kapok, szájon csókol. Pár perc múlva felöltözik, és távozik. Rám sem néz, amikor elköszön, még egy fél pillantással sem.
2018. december 19.
Nulla Dies Sine Linea – rövidítve mintha valami elesdés cuccról lenne szó, van is némi köze az addiktív viselkedéshez, ha hozzászoksz, hogy minden nap írsz valamit, egyetlen napi adag sem hiányozhat, különben hiánytünetek lépnek fel. Hiánytünetek: bármi másba fogsz, nem leled a helyed, a szokásosnál is erőteljesebben érzed, hogy valami nincs rendben a világban, ha tavasz van, az a baj, mert pont nincs kibe beleszeretned, ha tél van, rá lehetne fogni mindent a hidegre, de nem lehet mégsem, mert a lelked mélyén tudod, hogy egyetlen dolog hiányzik, akármilyen idő van: az írás. Írnod kell tehát, nincs mese. Vagyis, arról van szó éppen, hogy legyen mese. Nem csak esti. Főleg nappali. Lehet ezen gúnyolódni. Az önjelölt cenzorok kedvéért, összegyűjtök egy nagyobb adag naplóbejegyzést, és egyszerre teszem fel, legyen miből kimazsolázni a brutális részeket. Itt vagy, kedves? Üdvözöllek.
Nem az azért írunk, hogy olvassanak bennünket, ezt olvastam valahol.
2018. december 19.
ComputaCenter. Kiválasztani a sok mindenből, vagyis a sok semmiből azt, ami mégis ér valamit, ha mást nem, azt, hogy felfigyeltem rá, talán éppen azért, mert nem akartam volna megjegyezni, jó lett volna inkább elkerülni, vagy, ha már megtörtént, elfelejteni, de nem lehet, mert résen vagyok. Résen kell lenni. Most sem tudom elhessegetni azt, amit a mai napomból legszívesebben letagadnék: az agresszív késztetést, ami a hanyagság és nemtörődömség láttán elfog. G., a leggyengébb tanítványom már négy óráról hiányzott, pedig eleve elmaradásai voltak. Alapdolgokra kérdez rá. Túl gyorsan vágom rá a választ, le akarom tudni a dolgot, nem akarok időt hagyni magamnak arra, hogy mogorva legyek, és valami csípőset mondjak. Sokat volt távol, G., nem hiányzott magának ez a sok hiányzás, ezt már az óra legvégén mondom, bugyuta szójátékkal próbálom élét venni a bennem fortyogó elégedetlenségnek. Nem az zavar, hogy nem veszi komolyan, amit nyújtani tudok: a többiek nem haladnak miatta. Azt szarja le, amin ők már túl vannak. Visszahúzza őket is. Visszahúzná, ha hagynám. Mert nem hagyom, ahogyan fából vaskarikát tudnak csinálni egyesek, úgy most az a feladatom, hogy előnyt kovácsoljak a srác gyengeségeiből: őt kérem meg az instrukciók és átírások felolvasására, neki magyaráztatom el a többiekkel az ismeretlen szavakat. Az az igazság, hogy élvezem a pluszmunkát.
Ragaszkodunk a pillanatnyilag rendelkezésre álló élettérhez. Mint a buszon vagy a villamoson az öregek, akik vérre menő küzdelmet folytatnak egy-egy jó ülőhelyért. Lassan, de egyre gyorsabban én is közéjük tartozom. Mintha lenne bármi, amibe kapaszkodni lehet. Egy felhőrojt, egy hajcsomó, egy sziklahasadék, egy szemüreg, néhány nem is neked címzett, bárki által olvasható szó.
Az okos városokban nem lesz szükség rendőrökre. Az intelligens terek és utcák öntisztulóak, mozgásérzékelő detektoraik azonnal bekapcsolják a rendfenntartó funkciókat. A technikai fejlettség régóta lehetővé tenné, hogy a köztereket alulról fűtsék, ez nagyon jól jönne télen például hajléktalanoknak és nem utolsó sorban a tüntető fiataloknak, akik köztudottan sose hallgatnak az anyukájukra és a nagymamájukra, dupla sál és jégeralsó nélkül indulnak el tüntetni. Nem érdemes ilyesmin elmélkedni, tüntetésekre csak a buta városokban van szükség.
Terv: megírni Mihálydit a Csillagszállóba. A következő szám témája: „mobilitás”.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
