NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 13:41 Összes olvasás: 71558| 253. | [tulajdonos]: feneketlen | 2018-11-15 08:56 | Szavak röpködnek a levegőben, és ez most nem költői túlzás. Valaki szavakat kínál nekem cserébe egy gyerekért. A Gyerekért. Nem leírt szavak, nem is olyanok, mint amik már elhangzottak, a még ki nem mondott, gondolt szavak suhannak felém úgy, mintha testük, kiterjedésük lenne. Egyre több szó száll a levegőben, egyre gyorsabban. Mint amikor a tétet emelik egy alku során vagy egy pókerpartiban. Adjam oda a Gyereket. Hosszú a hajam, láttam, ahogy megrázom a fejemet. Kívülről látom az egészet, lehet, hogy nem is én vagyok az a lány, csak az érzés, az eltökéltség, hogy a Gyereket semmi szóért oda nem adom, az enyém. A szavakra természetesen nem emlékszem. Aki kínálja őket, arctalan.
Aztán vendégek jönnek. Éppen a fürdőszobában állok először félig, aztán teljesen meztelenül, amikor valaki rám nyit. Nem látom, ki az, csak az ajtó nyitódását és visszacsukódását hallom, utólag legalábbis így képzelem majd, valami ugyanis arra késztet, hogy kinézzek az ajtón. Fekete ruhába öltözött emberek állnak az előszobában a nyírmihálydi házban. Hárman vannak, köztük egy idős, kövér asszony. Mit szeretnének, kérdem. Erre elém áll egy fiatalember, felemeli a fejét, hát nem ismerem fel? Úgy teszek, mintha tudnám, ki lehet. Üljenek le, mondom, én addig felöltözöm. A következő jelenetben már egy hatalmas gödör mellett állok. Téglalap alakja van a nyílásnak, kb. akkora, hogy egy koporsót kényelmesen bele lehetne ereszteni, de nem földből van gödör, hanem gyönyörű kékes-fekete márványból. Egészen a szélén állok, ha nem vigyázok, beleesem. Mégsem mozdulok, bele akarok nézni, látni akarom, milyen mély. Nem zuhanok, csak a szemem zuhan, a nézésem, le a gödörbe, egyre mélyebbre, keresem az alját, nem találom. Ez megnyugtat. Ha nincs alja, nyugodtan beleeshetem, sosem érek. (A halál olyan, mint a plátói szerelem: feneketlen gödör – ezt már ébren állapítom meg.)
Egy konténerház áll az utcában az épülethez közel, amelyben P. G.-ral beszélgetek éppen, nem tudom, miről. Az ablakból látom a másik házat. Az egyszer csak elindul, mint egy kamion. Sodor magával mindent, aminek doboz alakja van. Telefonfülke nagyságú tájelemek dőlnek le sorban, mint a dominóelemek. Megijedek. Mi lesz, ha a minket is elsodor. P. G. nyugtatgat, nem lesz semmi baj. Akkor veszem észre, hogy a ház, amelyben állunk, a levegőben lebeg, mint egy kalitka.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
