Ketten voltunk. A Másik a széles úton haladt biciklivel. Nekem egy jóval keskenyebbik gyalogút jutott, pontosabban, azt választottam, mintha erősködtem is volna, hogy jó lesz nekem az is. Szorosan egymás mellett vezetett a két út, de amíg a másik hegynek fel tartott, addig az enyém lefelé vitt, és csúszott, mintha jeges lett volna. Amikor a lábam alatt síkossá vált az út, a jobb kezem alá egy korlát került, abba kapaszkodva hagytam magam csúszni, mint egy szánkót. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, csak a korlátot éreztem a kezem alatt és a síkos talajt a lábam alatt. Hirtelen elfogyott az út, és én ott álltam egy szakadék szélén, de az már nem a hegyhez tartozott, hanem egy hatalmas, felhőkarcoló magasságú épülethez. A legtetején álltam; a tető elemei, mint egy szabálytalan kristályszerkezetű anyag vagy egy sokdimenziós tér, össze-vissza minden irányba mutattak, elképzelhetetlennek tűnt továbbhaladni rajta, én mégis megpróbáltam -- Tom Cruise küldetése a Mission Impossible-3-ban kutyafüle volt ahhoz képest, ami rám várt. Ekkor hangot hallottam a hátam mögött. Hátrafordulva egy kényelmes nappaliba pillantottam be, a közepén széles lépcső vezetett a mélybe, mintha egyenesen nekem teremtette volna oda a Jóisten. Miért nem azon megyek, kérdezte a hang, sokkal egyszerűbb lenne.
Ketten voltunk. A Másik a széles úton haladt biciklivel. Nekem egy jóval keskenyebbik gyalogút jutott, pontosabban, azt választottam, mintha erősködtem is volna, hogy jó lesz nekem az is. Szorosan egymás mellett vezetett a két út, de amíg a másik hegynek fel tartott, addig az enyém lefelé vitt, és csúszott, mintha jeges lett volna. Amikor a lábam alatt síkossá vált az út, a jobb kezem alá egy korlát került, abba kapaszkodva hagytam magam csúszni, mint egy szánkót. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, csak a korlátot éreztem a kezem alatt és a síkos talajt a lábam alatt. Hirtelen elfogyott az út, és én ott álltam egy szakadék szélén, de az már nem a hegyhez tartozott, hanem egy hatalmas, felhőkarcoló magasságú épülethez. A legtetején álltam; a tető elemei, mint egy szabálytalan kristályszerkezetű anyag vagy egy sokdimenziós tér, össze-vissza minden irányba mutattak, elképzelhetetlennek tűnt továbbhaladni rajta, én mégis megpróbáltam -- Tom Cruise küldetése a Mission Impossible-3-ban kutyafüle volt ahhoz képest, ami rám várt. Ekkor hangot hallottam a hátam mögött. Hátrafordulva egy kényelmes nappaliba pillantottam be, a közepén széles lépcső vezetett a mélybe, mintha egyenesen nekem teremtette volna oda a Jóisten. Miért nem azon megyek, kérdezte a hang, sokkal egyszerűbb lenne.
Korának megfelelően viselkedő, max. fél éves rottweilerrel találkoztam az erdőben. Még messze jártunk egymástól, amikor a gazdája rákötötte a nyakörvet, pedig nem bántam volna, ha a tappancsaival összeugrálja az amúgy is koszosfehér színű futódzsekimet. Az ilyen túlbuzgó kölykök még puszit is mernek adni, szívesen törölgettem volna az orromból folyó takony helyett a kutyanyálat az arcomról. Én is örülök neked, ennyit tudtam csak mondani, s a félszemem még begyűjtött egy kis ráadás-farkcsóválást.
Mikor érti már meg az izgága animuszom (lásd Jungnál), hogy az olvasó lelke olyan, mint a kehely, befogadásra van berendezkedve, és mint olyan, mindig az anima oldalán áll, nem szereti, ha az első fél órában hanyatt döntik. Meg kell neki gyújtani a késleltetés gyertyáját és pezsgőt bontani (vigyázat, nem pezsgőfürdőről van szó), de minimum egy pohár vörös bort rendelni a nem túl nehéz vacsora mellé. Vagy. Ha már nő vagyok, meg kellene tanulnom befogadó íróvá válni, hagyni, hogy az olvasó szabadon nyomulhasson állábaival, mint az amőba az összes résbe, nyílásba, a köztes terek finom nedveit élvezve, hagyni széttárulni a szöveg lábát, anélkül, hogy a behatolónak távoztával azt kellene gondolnia, mekkora ribanc volt ez is. Nincs erre a dilemmára válaszom, lehet, hogy nem is lesz.
Interstellar. Pszichodráma-kongresszusra készülök, címe: „Társasjátékaink? Társas? Játékaink?” „Magán(y)szféra” címmel akarok műhelyt indítani. Fókuszban a „horror vacui”, de a figyelmem állandóan a „köztes tér” felé irányul. Elővettem újra David Brooks „Társas lény” c. könyvét. Ugyanaz a címe, mint Aronson szociálpszihológiai kötetének, ami minimum blaszfémia, de megbocsátom neki, mert zseniális. Egy fiktív pár életén keresztül mutatja be a pszichológia történetét és a jelenleg érvényes (értsd: használatban lévő) irányzatokat. Este elalvás előtt Cortázar „Sehol sem teljesen jelen” című esszékötete akad a kezembe. Hol nyílik ki? A köztes térről szóló esszé kellős közepén. Megnyugodva alszom el, milyen könnyű engem boldoggá tenni.
Hónapokkal ezelőtt írtam a fenti naplóbejegyzést. Ma teljesen mással foglalkozván bukkantam az alábbi szövegre: „FUGA, rés, köztes tér. Hasíték / Inter Space versus Interface. A fuga értelmezése: rés a térben, a fúga pedig szabályos szólamismétlés az időben. Mást jelentenek, ám mégis összeköthetők vizuálisan is. A fuga voltaképpen folytonossági hiány, diszkontinuitás: átlépés az egyik térből a másikba. A fuga a köztes tér, ami létezik, még ha infinitezimális is.” Infinitezimális? Tele van varázsszavakkal ez a szöveg. Na, ja… Az idegen szavak a legbűvészibbek. „Azt hittük, hogy ami nincsen meg magyarul, megírták helyettünk angolul.” (Ez az egész most még csak nyersanyag. Készülnöm kell a „kisebbségekkel” való találkozásra.)
Virágbajnokság-szekció. Zavarba hoznak a nevek, amelyekben a vezetéknév is keresztnév, hogyan szólítsak például egy Miklós Virágot a fészbukon, akinek ráadásul üres a profilképe, így nem csak a nevével, de még a nemével sem lehetek tisztában. Ha az eredeti beállításnál maradt (first name, surname), egy Miklós nevű férfiről van szó, ha magyarította a névbeállítást, egy Virág nevű nővel állok szemben, vagy ki tudja. A mikulásvirág jut róla/róluk eszembe, amit a férjem családjában karácsonykor az idős hölgyeknek illik ajándékba adni. Egynyári vagyis egytéli növény, így hiába ugyanaz, mégis mindig új. Eljön az idő, amikor én is megkapom az első ilyen virágomat/miklósomat, újnak tűnik majd, de mégis olyan ismerős lesz.
A disszociatív fuga „népi” neve: elkóborlás. A páciens olyan helyeken találja magát, ahol "józanul" még soha nem járt. Nem tudja, hogyan került oda és mikor.
Spanyol szakos vagyok, a gimiben latint tanultam, az angolt autodidakta módon szedetem magamra. Nem mernék vállalkozni egyetlen angolul írt vers lektorálására sem, ezt még spanyolul írt szöveggel sem tenném, sajnálom. Jópofa versike, keríts hozzá egy kedves anyanyelven beszélő ismerőst, biztosan van is neked már olyan. Feltételezem.
a hetek az órákat a hónapok a perceket az évek a pillanatokat az egyre nagyobb hal az egyre kisebbeket a sor végén Kronosz a csúcsragadozó a szemem láttára falja fel a közös teret mint egy még ki sem fejlődött de már gyönyörű testet a széleken kezdi a lábujjaknál és a kézcsontoknál a középpontokat hagyja meg utoljára a tér szívét akár dobog valakiért akár nem és én végignézem a nagy zabálást mint egy filmet az első kockától az utolsóig a szemem se rebben az ujjam se mozdul legfeljebb csak azért hogy a lehető legpontosabban lejegyezzem az eseményeket nem vagyok Isten se Istennő csak egy izgága szövegkörnyezetvédő bezzeg a görögök Einstein még meg sem született ők már mindent tudtak a téridő-kontinuumról el is nevezték Kairosznak
Nagyon fontos mondat, Anikó. És természetesen bőven kiterjeszthető minden ragadozó állatra. Ha feltesszük, hogy csupán egymillió év óta létezik a földön két lábon járó ember, akkor felmerülhet a kérdés: vajon ő pusztított-e el számszerűen több állatot, irtott ki teljes fajokat, tette elviselhetetlenné a zsákmányállatok vagy egyszerűen csak más állatok élőhelyét, taposott vagy legelt le növényeket, vagy az állatvilág egyedei? Meg kellene fontolni egy olyan megközelítést, hogy az ember esetleg nem a pusztítója, kizsámányolója, leigázója a természetnek, hanem - mint egyenrangú része - csupán a használója.
Ezért óvakodtam első gongolatomként részt venni a játékunk éppen zajló fordulójában - aztán valamit mégis odaírtam.
