DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38698 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Németh Bálint
  Extrasystole
Új maradandokkok

Farkas György: cím nélkül (6)
Farkas György: cím nélkül (5)
Farkas György: cím nélkül (4)
Farkas György: cím nélkül (3)
Farkas György: cím nélkül (2)
Farkas György: cím nélkül (1)
Farkas György: A darázs
Farkas György: Források
Szilasi Katalin: Öreg pásztor kesergése
Szilasi Katalin: Hervadás cseresznyével
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 22 órája
Farkas György 22 órája
Cservinka Dávid 1 napja
Filip Tamás 1 napja
Tóth János Janus 1 napja
Valyon László 1 napja
Szilasi Katalin 2 napja
Bátai Tibor 3 napja
Ózdi Annamária 3 napja
Kiss-Péterffy Márta 8 napja
Kiss-Teleki Rita 8 napja
Karaffa Gyula 9 napja
Egry Artúr 10 napja
Duma György 10 napja
DOKK_FAQ 11 napja
Csombor Blanka 14 napja
Tóth Gabriella 16 napja
Vadas Tibor 16 napja
Tamási József 16 napja
Zsigmond Eszter 19 napja
FRISS NAPLÓK

 A fény nem publikus 10 órája
Minimal Planet 12 órája
Ötvös Németh Edit naplója 14 órája
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 15 órája
A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 19 órája
Gyurcsi 19 órája
Jószándékú párbeszélgetés 21 órája
A vádlottak padján 22 órája
Hetedíziglen 1 napja
az univerzum szélén 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
négysorosok 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
nélküled 3 napja
mix 4 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 08:39 Összes olvasás: 70054

Korábbi hozzászólások:  
Olvasói hozzászólások nélkül
345. FH: folyton-hibázó-a: jav.[tulajdonos]: ...2019-02-05 17:13
ne kelljen

344. [tulajdonos]: ...2019-02-05 16:15
2019. február 5.

Rövidül, mint vágóhídon a test, erre a mondatra ébredek, ezt mondja a fejemben a Hang. Csak akkor emlékszem az álmaimra, ha eleget alszom. Kedden és csütörtökön fél nyolcra a Computa Centerbe kell érnem. Kicsit hamarabb. Akkor még el tudok menni a mosdóba, és csinálhatok magamnak egy kávét a konyhán. Ötkor kelek, hogy az a kávé meglegyen.

Rozsdás bádogedényt pakolgatok ide-oda egy üres teremben az egyik álmomban. Túl nagynak tűnik a tér, mintha kitágult volna. Vagy én mentem össze? A kezemben a bádogedény olyan, mint egy bili. Hova tegyem? Ismerős a hely, de nem ismerem fel ebben a kitágult formában. Ha visszaszűkülne, talán. Vagy, ha én lennék nagyobb. Van ott egy tégla is valahol középen. Annak is majd még meg kell keresnem a helyét.

A terem végül magától berendeződik. Kanapéval, fotelekkel, asztallal, zajos asztaltársasággal. A férjem is ott ült a kanapén egy munkatársnője mellett. Meghitten beszélgetnek, egyszer csak átölelik egymást. Közelebb megyek. A férjem karja még mindig a nő vállán. Körülnézek, hát nem látja senki, mi történik, vagy ez mindenkinek természetes, csak nekem nem? A nő fiatal, dúskeblű, mint a barokk képeken a madonnák. Egy kisbabát tart a bal kezében, a másikkal a férjemet karolja csendben, eltökélten. Hitetlenkedve nézek a férjemre, próbálom elcsípni a pillantását. Ő, mintha ott se lennék. A kisbaba, pufók, húsos puttó, már az ő ölében mocorog. Én elmegyek, mondom hangosan, hogy mindenki hallja, és látványosan megkötöm a cipőfűzőmet. Duplán, mint amikor futni készülök.

A következő jelenetben a terem már zsúfolásig tele van, még több bútorral, még több emberrel. Egy ismeretlen férfi azt kérdezi tőlem keményen, szinte fenyegetően, hozzá megyek-e feleségül, ha megkér. Ijedtem igent mondok, és serényen takarítani kezdek. Nagyon szomorúnak érzem magam.

A kisebbik fiam pelenkáját cserélgetem a következő álomban, a régit le, az újat fel, le, fel, amíg rá nem jövök, hogy ő már kinőtt a pelenkás korból. A karomban tartom, egyre nehezebb, ahogy megnő. Leteszem, kihúzom alóla a pelenkát. Neked erre már semmi szükséged, magyarázom, ő bólogat, de ekkor újra nagyon kicsinek látom, nem vagyok biztos benne, hogy érti, amit mondok. A férjem rám szól, nem kellene pazarolni a pelenkát, biztosan férne még bele pisi. Tele van, mondom.

Egy öreg nő áll az erkélyünk korlátján, a talpa alatt a vékony farúd, úgy nézi a tájat, kissé előre döntve a csípjét, mint a Gellért hegyen a szabadságszobor. Emlékszem rá egy másik álomból. Akkor ketten voltak, és a kertben álltak. Kikopogtatok az ablakon. Mit képzelnek ezek? Azt hiszik, nincs lakó a házban? Itt vagyok, hahó! A nő közben leszállt a korlátról, és már nem öreg, kifejezetten fiatal. Jógamozdulatokkal nyújtja a derekát. A kopogatásra felnéz, közelebb jön, leül egy székre, és az ablakon át, ami billenőre van állítva, a világ legtermészetesebb módján csevegni kezd velem, mintha egy cukrászdában ülnénk egy capuccino mellett. De én még mindig csodálkozom. Hogy kerül ide, és mit akar? A nő tovább csacsog, mintha nem lenne köztünk az ablak. És már bent is van, úgy tűnik, behívtam kávézni. Jönnek vele a többek is, a lenti nők. Nem tudom, mi lesz.

2019. február 4.

„Lehúzom gyorsan az inget/ dúdolok, a semminek intek./ Az inget, majd a nadrágot,/ már mindent dalra csinálok.” Erre a Cseh Tamás-dalra csináltam ma mindent. Pár hang, pár ismétlődő mondat az egész, helyenként ordítóan bugyuta, a DOKK-on azonnal süllyesztőbe esne. Nem megy ki a fejemből. B. Gyuriéktól kaptunk négy jegyet a tegnap esti emlékkoncertre. Sok ismerőssel találkoztam főleg a saját korosztályomból, de fiatalabbakkal és persze öregebbekkel is. A két kisebbik fiam húzta a száját, nem akartak velünk jönni. Ha nincs kedvetek, akkor kötelező, és kész, mondtam. Kegyetlenül autoriter tudok lenni, amikor azt hiszem, jót akarok. Összefutottunk P. I.-vel, N. Zs.-vel, H. B.-vel és Sz. I.-vel. Az egyik annak örül, meséli, hogy nyugdíjas lett, így megúszhatja, hogy a negyedik Fidesz-kormánynak is dolgoznia kelljen, elég volt neki a három évad. A másik oszlopos tagja volt a kezdetektől fogva a jelenlegi kormánypártnak, most is az. Államtitkár, ha jól tudom. Az előző körben még legalábbis az volt. Együtt alapítottuk a szakkollégiumot, amelynek azóta sok végzett tagja politikai karriert futott be, például Karácsony Gergő és Rogán Antal. Engem nem sikerült annak idején beléptetnie N. Z.–nek a Fideszbe, ahogyan korábban másnak a KISz–be vagy a Pártba sem, pedig nagyon agitáltak. Az ilyen csajoknak, mint te, a Madzsar Alice-ban a helye, fontold meg, hajtogatta N. Zs,. Megfontoltam. Talán nem voltam mégsem olyan csaj, amilyennek gondolt. A harmadik ismerőssel legutóbb egy tüntetésen találkoztam a Kossuth téren. Együtt játszottunk régen a Józan Babáknál, ő amúgy a Belügyben dolgozott egy darabig. A negyedik ismerős is pléjbekes, csak egy másik társulatnál. Szeretem látni, ahogyan játszik. Átható kék szeme van, alig harminc éves, és nem Fidesz-szavazó. Eddig tartott a brutális rész, eddig tartott a brutális, hazug propaganda, ide rejtettem viszonylag közel, hogy ne keljen túl sokat lapoznod, kedves ÖCÚ, azaz Önkéntes Cenzor Úr, aki vagy, és figyelsz. kedves Önkéntes CÚ, azaz Önkéntes Cenzor Úr, aki vagy, és figyelsz. Ők járnak a fejemben, bizony, ők négyen és a Meztelen ember, ahogy Mitsoura énekli. Mert ott voltunk együtt, ugyanazon a koncerten, ugyanabban az épületben. „Mindig a gyilkosok győznek”, énekelte Rudolf Péter, „Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok/Én már nem leszek másik”, énekelte Udvaros Dorottya, „Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk”, kérdezte egyszerre nyolc énekes, és a koncertnek vége lett.

2019. január 3. 17:07

Nem is olyan rossz esőben futni a több hetes szobafogság után. A jégnek, mint a kijárási tilalomnak, előbb-utóbb fel kell oldódnia. Az orromon vízcseppekkel teli dupla ablak a világra. Mozgó ház vagyok, magamból bámulok ki a fákra, a hegyre, az útra, oda, ahol a tapasztalat szerint a vonalak mindig összeérnek. Nem törlöm le a vízcseppeket, behunyt szemmel is bármikor oda találok, ahol a cél mozog. Jártam én már ott sötétben is.

343. [tulajdonos]: 2019. január 3.2019-02-03 13:03
Hálát adunk néked jóságos édesanyánk, így kezdte ma a lelkész a templomban a keresztelést. Mosolyogva rázta meg fejét, mintha ki akarná verni belőle az édesanyánk szót, mielőtt kijavítja édes atyánkra. Egy cserepes virágot bámultam épp, hogy milyen tökéletes össze-visszaságban állnak a szárai, és hogy ettől szép, hogy kiszámíthatatlanul rendezett. Kála volt, azt hiszem, ez a neve, volt is rajta egy fehér virág. A lelkész hibázott, ettől lett érdekes az ima. Ha nem kapom fel rá a fejem, még most is a virágot bámulnám. Vagy a kisbabát, aki kiszámíthatatlanul rendezett, tökéletes össze-visszaságban kalimpált a kezével, amikor a szentelt vízzel meglocsolták.

342. [tulajdonos]: ...2019-02-02 15:49
2019. február 2.

Talpköveket rakni a cölöpök alá. Ha jön a földrengés vagy a szélvihar, ne dőljön össze a ház. Felvenni a kilengés ritmusát. Hasra vágódni. Együtt mozogni a padlón ide-oda csúszkáló a tárgyakkal. Ki-kinézni. Mint amikor szeretkezés közben eszembe jut, hogy nem zártam el a gázt. Ki a konyhába. Vissza. Élvezni a késleltetés örömét.

2019. február 1.

– Most én fogok megdögleni.
– Miért?
– Meg fogok fulladni.
–Idebent? Hogy fulladhatsz meg bent a szobában?
– Úgy, hogy kimentem a cuccaimért, és beleestem valamibe.

Kilenc-tíz év körüli gyerekek nyomkodják a telefonjukat az uszoda előterében. Ketten vannak. Az egyik nagyon profinak tűnik, a másik láthatólag nincs még teljesen képben a játék szabályait illetően. Nem várom meg, életben marad-e a profi. A lépcső mellett egy egész csapat gyerek ugyancsak a telefonját lesi. Már nyitom az ajtót, amikor felharsan az üvöltés: Leszedtem a mexikóit, leszedtem a mexikóit.


341. [tulajdonos]: ...2019-01-31 14:53
2019. január 31.

Mi billent ki az egyensúlyból, mivel tudom magam visszaügyeskedni egy elfogadható állapotba. A perfekcionizmus összerántja az izmokat, az ürességben való ücsörgés, a pihenésnek nevezett semmittevés viszont engem nem pihentet. A hajnali kelésekért uszodával jutalmazom magam. Megveregethetem utána a kilazult vállamat: a mai nap sem telt haszontalanul. Azt hittem csak ennyi az egész. A dolgos lazulás és a vállveregetés. Ma rájöttem, hogy van még egy fontos hozadéka az uszodába járásnak. A nap leghasznosabb része az a pár perc, amíg a narancsbőrös, visszeres lábaimmal a medencéig eljutok. A heti kétszeri nyilvános meztelenkedés az öltőzőben és a zuhanyzóban. Látni magamon mások szemével az idő nyomait. A kendőmön, amit régebb a derekam köré tekertem, delfinek úszkálnak vörös korallok között. Elégnek találom mostanában a vállamra teríteni.

202019. január 30.

Levizsgáztattam a nyolc fős csoportomat. Jön tovább haladóra mindenki. Az a fiú iratkozott be legelsőnek, aki száz órával ezelőtt át akart menni mások csoportba, mert nem értett egyet a módszereimmel. Kurva sok adminisztrációt kér a nyelviskola azért a kevés pénzért, amit a tanfolyam legvégén nagy kegyesen kifizet. Miért tud a Juventus havonta fizetni majdnem kétszer annyit?

2019. január 28.

Lusta vagyok, ezt te is tudod, írja Vadim, nem vesződik azzal, hogy kikeresse a netről a spanyol ékezeteket. Én is tudom? Honnan? Nem élünk együtt. Egyébként meg biztosan nem lusta. Legfeljebb annyira, mint én, ebben az öregedő testben, ami pillanatnyilag rendelkezésemre áll. Üregedőt írtam először, de kijavítottam, pedig van értelme számomra nagyon is a szónak, talán még használni is fogom. Lássátok feleim ezt az üregedő testet, mint kopik ki belőle az élet.
2019. január 26.

T-alakú ház volt, keletre néző ajtóval, ablakokkal. Nyáron, amikor nem kellett iskolába mennem, a szobába áramló napfény ébresztett. Anyu akkorra már általában kint volt a kertben, és kapált, vagy az udvaron etette a tyúkokat és a kacsákat. Sokszor eszembe jut, ahogy ott állok a bejárati ajtó előtt a lépcsőn, hunyorogva, mert a nap a szemembe süt, és ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy jön felém. Nem tudom felidézni, mint mond, csak a jó érzésre emlékszem, ami szétárad bennem. Azóta is a reggeli napsütést szeretem legjobban a nyárban. A lépcső körcikk alakú volt, mint egy negyed tortaszelet, az előszobát és a szobát fogta össze, ahol a testvéreimmel aludtam. Szerettem rajta ücsörögni, nézni a felhőket, a hallgatni a békákat. Később, amikor nagyobbak voltunk, ott rendeztünk táncdalfesztivált. Beöltöztünk Anyu ruháiba. Ami neki térdig ért, az nekünk talpig, seprűnyelet vettünk a kezünkbe, és torkunk szakadtából, hogy az egész utca hallja, rázendítettünk, „Add már, Uram, az esőt”, vagy: „Mit tehet az ember egy eltört szerelemmel”. Be volt osztva, ki melyik énekes. Én majdnem mindig Kovács Kati akartam lenni, Tóth Ica, a szomszéd lány volt Koncz Zsuzsa. A középső húgomat is bevontuk az éneklésbe, és bárkit, aki arra járt. Sok gyerek járt arra a szomszédságból nyáron. Tudták, hogy nálunk mindig történik valami. Ha más nem, felolvasás. Nem nagyon tudtam külön vonulni, amikor valamelyik olvasmányomba beleszeretettem, hangosan kellett olvasnom, hogy a többiek ne zajongjanak. Van, aki még ma is emlegeti, milyen vészjósló hangon adtam elő Rejtő Jenő Csontbrigád-ját.

340. [tulajdonos]: ...2019-01-26 18:56
Vajdics Anikó

Odesszai történet

Volt egy mozdulata, abba szerettem bele.
A nyelvi intézet bejárata előtt álltunk, én télikabátban,
sálban és kesztyűben, ő vékony bőrdzsekiben. Még
csak november volt, de már fagyott. A kerítéseken
és a lámpaoszlopok karimáján vastagon állt a zúzmara.
Látszott a leheletünk. Emlékszem a didergésre, és arra,
hogy valamit éppen kérdezni akartam, biztosan azt, hogy
merre van, ha létezik még egyáltalán, a Nyezsinszkaja
vagy a Kosztyeckaja utca, és többi hely, amit Iszaak Babel
említ az Odesszai történetek-ben. Nehezen szedtem össze
a szavakat, nem tudtam elég jól oroszul, talán ezért is
akartam a Babel-i helyszínekkel előhozakodni, ha már
úgy beszélek, mint egy beszédhibás kisgyerek, legalább
az olvasottságommal villoghassak. Bele is kezdtem, úgy
hiszem, já csitáju knyígu, Ogyesszkije raszkazi, Iszaaká
Bábelja, znájes ggye úlica, valami ilyesmit gagyoghattam
éppen iskolás igyekezettel, amikor Vadim finoman félre-
tolta a nyakamon a sálat, és összébb húzta rajtam a kabátot.
Elöntött a meleg. Ha szájon csókolt volna, sem ért volna
váratlanabbul. Ebbe szerettem bele, ebbe a váratlanságba.
Egyáltalán nem tetszett addig Vadim. Hallgatagabb volt,
és csúnyább, mint a többi fiú, akit odakint megismertem.
Soványnak láttam és kedvetlennek. Zavart a testtartása
is, ahogyan a vállát a nyaka közé húzta. Épp menstruáltam,
amikor először szeretkeztünk, összevéreztük a lepedőt.


339. [tulajdonos]: old-fashioned2019-01-25 18:03
2019. január 25.

Facebook-poszt:

„Van, aki a dugás szinonimájaként használja a szex szót. A szopás és a testiség más megnyilvánulásai számára nem tartoznak a szex fogalomkörébe. Ti mit gondoltok erről? Nagyra becsült kommentjeitekkel ezúttal is a nyelvtudományt szolgáljátok – előre is hála érte! ,-)))”

Néhány válasz:

– „A szopás/nyalás is szex. Meg sok egyéb, a behatolásra használni csak a szex szót sztem nagyon férficentrikus és korlátozó a szex tartalmára nézve.”
–„Számomra a szex bőven több a behatolásnál és az orális szex is tök fontos része. Kamaszként mondtam olyat, hogy nem volt szex, csak petting, ma már az egymás kézzel történő izgatását/kielégítését is bőven szexnek tekintem.”
– „Mivel abba már egy amerikai elnök is belebukott, hogy az orális szex nem szex, eszembe nem jutna a példáját követni.”
– „Ha nem csak az egyik félnek jó, az orális szex is szex – és ha csak az egyiknek jó, a vaginális/anális is csak maszturbálás.”
–„Az én szótáramban az orális szex is szex, és a szexeltünk szót is használnám erre. Ugyanakkor a lefeküdtünk szót csak penetráció esetén. Még akkor is, ha nem vízszintesben zajlott az esemény. ”
– „Te vagy a kedvenc adatközlőm! :D Mélyinterjút vállalsz a témában? ,-)))”
– „Mélyinterjút, há-há! ” „Fujj, disznó!  

– „Nekem az is szex, ha valaki úgy fogja meg a kezemet, vagy úgy néz rám, hogy utána napokig másra sem tudok gondolni.”

Az utóbbit már én írtam, plusz még feltettem Molnár Ferenc Liliom-jából egy idézetet:

„Mondja, hogy menjek a ligetbe. Aztán nem megyek a ligetbe. Aztán kendőt ígér, mégse nem megyek. Akkor szépen hazakísér, és nem történik semmi erkölcs. Megfogja a kezemet, úgy sétálunk. Aztán lóbálni akarja a kezemet, én meg nem hagyom. Aszondom, maradhasson. Ő meg aszongya: mér olyan dacos? Megin’ akarja lóbálni, megin’ nem hagyom. Aztán sokáig nem hagyom, addig, amíg egyszer csak hagyom. Akkor lóbáljuk a kezünket. Föl, le, föl, le, és ez az érzékiség. Ez is tilos, de szívem joga."

Egy kicsit régimódinak érzem magam ezzel a két kommenttel, de meglepően sok lájkot kapok. És szívecskéket.

338. [tulajdonos]: hiba-hiba-hátán-az előzőben2019-01-25 14:08
2019. január 24.

Pár napja megnéztem sokadjára is a Good Will Hunting-ot. Akárhányszor képes vagyok újranézni egy filmet. Mindig találok bennük valamit, amire korábban nem emlékeztem utólag, mert akkor éppen nem volt annyira fontos, hogy megjegyezzem. Erről a filmről sokáig az a jelenet jutott eszembe, amikor Will és Skyler egy bárban megbeszélik, hogy akár csókolózhatnának is, és meg is teszik, hihetetlen természetességgel, közben tele van a szájuk ketchuppal, mustárral és hamburgerrel.

Egy másik alkalommal az a beszélgetés maradt meg bennem leginkább, amikor a pszichológus elmeséli Willnek, hogy a felesége, aki két éve halott, rendszeresen fingott az ágyban (így a magyar szinkron!), de sose vállalta magára a dolgot, pedig sokszor még a kutyát is felébresztette a durrogás. Will teli szájjal röhög a történeten, akkor csöndesedik csak el, amikor a pszichológus hozzáteszi, hogy az ilyen apróságok hiányoznak neki a legjobban, mert ezek azok a dolgok, amelyekről csak ő tudhatott, ezért volt az asszony az ő felesége, nem másé.

Legutóbb valami miatt az a rész vált emlékezetessé számomra, amikor Will megérti, hogy nem maga miatt kell ott hagynia a bostoni munkásnegyedet, ahol a barátaival együtt dolgozik, hanem azoknak a helybéli srácoknak tartozik vele, akik nem olyan tehetségesek, mint ő. „Minden nap érted megyek a kocsimmal, és idejövünk – magyarázza neki Chuck ebédszünetben az építkezés mellett – Eljárunk inni, néha nagyokat röhögünk, és ez mind jó is. De tudod, mi a legjobb minden nap? Az a kb. tíz másodperc, amíg az kocsimtól az ajtódig érek. Mert addig reménykedem, hogy ha bekopogok, nem leszel ott. Se viszlát, se Isten veled, semmi, csak úgy elmentél. Látod, ez az amit én tudok.” Chuck belekortyol a sörbe, eldobja a csikkét, és köp egyet a földre.

Zseniális ez a jelenet, meg a film végén az a sokatmondó félmosoly Chuck szájszögletében, amikor rájön, hogy Will megfogadta a tanácsát: tényleg elment köszönés nélkül. Ott áll a kiürített lakás előtt, a sapkáját egyik kezéből a másikba rakosgatja, az arcán pár másodperc alatt érzések arzenálja vonul végig a csalódottságtól a hitetlenkedésen át a büszke elégedettségig. Ügyes választás volt erre a szerepre Ben Afflecket választani: senki nem tudná utánozni azt a jellegzetes, féloldalas mosolyt, amire ő képes.

2019. január 23.

Visszatérő álmom, hogy Mihálydiban vagyok, másnap korán reggel vizsgázom Budapesten vagy Debrecenben, nemsokára elmegy az utolsó vonat is, de én nem vagyok képes rávenni magam az indulásra, mert mindig akad valami tennivaló – még nem vagyok összepakolva, vagy vissza kell fordulnom, mert elfelejtettem bezárni az ajtót. Közben azon izgulok, mi lesz, ha azt az utolsó vonatot lekésem. Mintha örökre ott kellene maradnom.
Visszajött a fagy. A madarak nem akarják tudomásul venni, hogy tél van, telecsicsergik reménységgel a kertet.

Furcsa pillanat, amikor a prózából líra lesz. Mint amikor a hegygerinc szellős, tágas levegőjéből leérkezünk a völgybe, a fákkal és az aljnövényzettel borított sűrűbe. Kevesebb a fény, és valahogy minden tömörebb és érzékletesebb, de egyben megfoghatatlanabb is. Érezni a bomló anyagok nehéz szagát.

A Libriben kezembe akadt egy interjúkötet. Nemes Nagy Ágnes: A gyufásskatulyától Prométheuszig. Csak bele akartam olvasni, végül két és fél órát ültem a könyvesboltban. A teremőr egyre gyakrabban került elém. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

2019. január 22.
Van egy macskánk. Koromfekete. A kerti lépcsőn ücsörög a szomszéd ház árnyékában. Órák hosszat. Még csak nem is a napon. Enni nem kap, nem tudom, mi tartja itt, hacsak a kisebbik fiam nem eteti titokban. Kitelik tőle, de ő most nincs itthon. A macska meg itt van. Az ablakból bámulom: mozduljon már meg. Pisiljen, kakiljon, ugorjon rá egy verébre, vonuljon át a kert naposabbik felére. De nem. Csak ül a hideg kövön, és nézi a fehér házfalat. Nem biztos, hogy nézi. Lehet, hogy csukva van a szeme, csak én hiszem azt, hogy valamit mindenképpen csinálni kell, ha mást nem, bámulni a falat.

2019. január 21.

A következő életemben biztosan márványpoloska leszek. Nem tudnám megbecsülni, hányat dobtam ki eddig belőlük a vécékagylóba és a kandallóba. Hiába. Úgy tűnik, halhatatlanok. Mintha egyetlen egy példány térne mindig vissza, akinek nem árt a vízhalál, se a tűzhalál. Bosszant a tehetetlenségük. Legalább hagynák, hogy megküzdjek velük. Ha eléjük teszek egy papírlapot, készségesen rámásznak. A végén még én tűnök gonosznak.

A két fős spanyol csoportomban a tanítványaim felváltva hiányoznak. Pénteken csak X. jött el, ma csak Y. Mi történt, miért nem volt órán pénteken, kérdeztem Y.-t spanyolul. Beteg voltam, felelte, el kellett mennem az orvoshoz, nem influenza, valami más. Itt megállunk, határsértésnek érezném, ha tovább kérdezgetném, így is sokkal több személyes megosztást engedek meg, mint amennyit a HR a szerződésben előír. Az óra közepén a „preocuparse” szó újra előhívja a személyes tartalmat. Maga szokott aggódni, suele preocuparse por algo, kérdezem Y.-t, csak, hogy gyakoroljunk. Azt hittem, azt fogja felelni, nem szokott. Pozitív beállítottságú fiú, mindig nyugodt és jókedvű, meglep, hogy most azt feleli, folyamatosan aggódik valamiért. Tényleg? És miért. Por qué. Ahora, por el resultado del examen médico, most az orvosi vizsgálat eredményéért. Mikor kapja meg? Három hét múlva. Ó, addig várnia kell, megértem, hogy aggódik. Bólogat. Láthatólag jólesik neki az érdeklődésem. Lehet, hogy szívesen beszélne még a dologról, de én nem firtatom tovább, haladnunk kell az anyaggal. Múlt idők, összehasonlítások. Comparaciones. Jobb, ha nem kedvelem meg nagyon a tanítványaimat. Még pár óra, és véget ér a tanfolyam. De ezt a fiút nem fogom elfelejteni sokáig. Ott volt minden órámon (az orvosi vizsgálat napját leszámítva), soha nem késik, minden házi feladatot elkészít, az órán figyel, jegyzetel. Kellemes finomság árad belőle, amikor beszél. Lehet, hogy meleg, ezen tűnődtem nem rég, még a hiányzása előtt. Lehet, hogy az. Mit számít?

2019. január 20.

Ma nálunk ebédelt Parvin, a teheráni barátnőm. Brokkolikrémlevest, vajban párolt csirkemellet. Ebéd után meglátogattuk K. Krisztáékat. Mosogatás közben jutott eszembe, hogy örülnének egymásnak. Örültek is. Kriszta férje beszél perzsául, kívülről tud egy csomó verset, jól ismeri Irán történelmét. A felségével együtt pár éve lettek baháj hívők. Amúgy eredetileg zsidók, bár a férj egyik nagymamája katolikus volt. Kriszta szakpszichológusi képzésre jár, amikor felhívtam, azt mondta, éppen dolgozatot ír, de egy fél órára félre tudja tenni az írást. Egy teljes órára tette végül félre.

2019. január 19.

Vicces, hogy jobban tudok spanyolul, mint Vadim, akinek kubai volt az apja. Igaz, nem tölthetett vele sok időt, még gyerek volt, amikor az anyjával külön költöztek, már nem emlékszem, miért, valami olyasmi rémlik, hogy az apa elhagyta őket, de lehet, hogy ezt csak én találtam ki. Amikor Odesszában náluk jártam, már csak a nevelőapjával találkoztam. Nem tartunk ott a levelezésben, hogy erre rákérdezzek, lehet, hogy egyszer elmeséli magától is.
Harminc éve még ő beszélt jobban spanyolul. Elsős közgázos voltam, nyolc órás spanyolra jártam, plusz heti négy óra orosz. Úgy emlékszem, kevertük a két nyelvet, úgy beszélgettünk, amikor beszélgettünk, valójában nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást, főleg, amikor fizikailag is keverni kezdtük a két nyelvünkett, ami rendelkezésünkre állt. Az „Igazából szerelem” című filmben van egy jelenet, amikor Jamie, az angol író és Aurelia, a portugál házvezetőnő szerelmet vallanak egymásnak, mindegyik a maga nyelvén, egyik sem érti, mit hord össze a másik, mégis tökéletesen működik a kommunikáció. A meta.
Furcsa, hogy nem érzek semmit, amikor ezekre a régi dolgokra gondolok, vagyis valamit igen, kábé annyit, mint amikor egy romantikus filmre emlékezem, na, jó, annál talán kicsit többet, attól függ, milyen filmről van szó. „Az angol beteg” egyes jelenetei például, ha eszembe jutnak, olyan érzéseket keltenek bennem, mintha velem történtek volna meg, a saját emlékeim sokszor hidegebben hagynak. Vadim emléke nem hagy hidegen, de nem is jövök tőle annyira lázba, mintha mondjuk csak képzeletben leveleznék vele. Ehhez a mostani, harminc évvel későbbi emberhez semmi közöm, majd csak most kezd hozzá közöm lenni. Nem akarok beleszeretni, tehát nem fogok. Egyébként is, mostanában nem ír. Több, mint egy hete nem válaszolt az előző levelemre. Sürgetni nem fogom.

Huszonegy éves voltam, amikor megengedhettem magamnak, hogy szeressem. A kollégium bejárata előtt álltunk, én téli kabátban, sálban, kesztyűben. November vége volt. Fagyott. A kollégium előtti korláton vastag állt a zúzmara. Emlékszem a didergésre és a mozdulatra, amivel Vadim finoman összehúzta rajtam a kabátom felső részét. E miatt a mozdulat miatt szerettem bele. Ő meg azért, azt mesélte később a kollégiumi szobában, ahol együtt aludtunk, mert hallotta, hogy fel akarom keresni azokat a helyeket, amelyeket Iszaak Babel említ az Odesszai történetek-ben. Csoportosan vonultunk valahova, magyar lányok és helybéli fiúk, akik ukránok voltak, nem oroszok, ezt mindjárt első este tisztáztuk. Én egy jó képű, magas fiú mellett lépkedtem, őt kérdezgettem, mi hol van. Akkor még emlékeztem a Babel-i helyszínekre, nálam volt a könyv, a vonaton is azt olvastam. Valahogyan kiderült, hogy beszélek spanyolul, így csapódott mellém végül Vadim. Nem találtam vonzónak, hallgatagabb volt, mint a többiek, és túl soványnak tűnt. Vékony bőrdzseki volt rajta, sapkát és sálat nem hordott, folyton didergett. Zavart a testtartása, a nyaka közé behúzott válla, hogy miért nem öltözik fel rendesen, ha ennyire fázik. Éppen menstruáltam, amikor először szeretkeztünk.

2019. január 19.

A Facebookon valakit utánozva elindítottam egy namestets-alkalmazást. „Milyen karrier illik hozzád a legjobban?” Konyhafőnök – ez lett az eredmény. Basszus. Már az óvodában is fazék volt a jelem. Ha nem takarítással és főzéssel tölteném a szombatot, biztosan nem jutna eszembe ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Írj, írj, írj, Anikó! Mi dolgod neked azzal a szóval, hogy karrier?

2019. január 18.

Nekünk jöttek. Tényleg? Igen, nagyon úgy tűnik. Egy kövér fiatalember beszél hozzám a buszon, nagyon idegesített, amikor mellém ült. Folyamatosan fészkelődött, nem fért el tőle a könyököm horgolás közben. Beljebb kellett húzódnom az ablaküveg mellé, ahol hideg volt, fázott a jobb karom. A sálamat tettem alá bélelésnek, már éppen újra kezembe vettem a horgolótűt, amikor megrándult a busz. Tompa csattanás. Egy másik 22-es busz koccant belénk. Garázsba tartott éppen, ki volt rá írva, hogy utasokat nem szállít. Biztosan elaludt a sofőr, mert túlórázik, ezt beszélték a buszban az emberek, aztán leszálltunk. Gyalog mentem a Budagyöngyéig.

2019. január 16.

Olvad a hó. Nyolc fok van odakint. Nem is olyan sok, de a madarak, mintha bedrogoztak volna, teli csőrrel rikoltoznak. Valaki tanítsa meg a rügyeket a türelemre.

Állat! Nincs jobb szó a Terra Profonda énekesére, amikor az I know-t énekli. Ha valakinek meg kellene tanítanom, miért nehéz az erősen ambivalens helyzetekből kimozdulni, ezt a dalt mutatnám meg neki. Nézd, ilyen az, amikor valami egyszerre vonz és taszít. Menekülnél, de mozdulni sem bírsz, mert előtted a Szépség és a Szörny egy testben.

A gorgók, köztük Medúza, eredetileg gyönyörű lányok voltak, de Pallasz Athéné, már nem emlékszem, miért, rúttá változtatta őket. Kígyók tekeregnek a fejükön, aki rájuk néz, menten kővé dermed. Ki dönti el, hogy mi a szép?

337. [tulajdonos]: ...2019-01-24 21:08
2019. január 24.

Pár napja megnéztem sokadjára is a Good Will Hunting-ot. Akárhányszor képes vagyok újranézni egy filmet. Mindig találok bennük valamit, amire nem emlékszem utólag, mert éppen nem fontos annyira, hogy megjegyezzem. Erről a filmről sokáig az a jelenet jutott eszembe, amikor Will és Skyler egy bárban megbeszélik, hogy akár csókolózhatnának is, és meg is teszik, hihetetlen természetességgel, közben tele van a szájuk ketchuppal, mustárral és hamburgerrel. Egy másik alkalommal az a beszélgetés maradt meg bennem leginkább, amikor a pszichológus elmeséli Willnek, hogy a felesége, aki két éve halott, rendszeresen elfingta magát az ágyban (a „fing” szó a szó szerepel a magyar szinkronban), de sose vállalta magára a dolgot, pedig sokszor még a kutyát is felébresztette a durrogás. Will teli szájjal röhög a történeten, akkor csöndesedik csak el, amikor a pszichológus hozzáteszi, hogy az ilyen apróságok hiányoznak neki a legjobban, mert ezek azok a dolgok, amelyekről csak ő tudhatott, ezért volt az asszony az ő felesége, nem másé.

Legutóbb valami miatt az a rész vált emlékezetessé számomra, amikor Will megérti, hogy nem maga miatt kell ott hagynia a bostoni munkásnegyedet, ahol a barátaival együtt dolgozik, hanem azoknak a helybéli srácoknak tartozik vele, akik nem olyan tehetségesek, mint ő. „Minden nap érted megyek a kocsimmal, és idejövünk – magyarázza neki Chuck ebédszünetben az építkezés mellett – Eljárunk inni, néha nagyokat röhögünk, és ez mind jó is. De tudod, mi a legjobb minden nap? Az a kb. tíz másodperc, amíg az kocsimtól az ajtódig érek. Mert addig reménykedem, hogy ha bekopogok, nem leszel ott. Se viszlát, se Isten veled, semmi, csak úgy elmentél. Látod, ez az amit én tudok.” Chuck belekortyol a sörbe, eldobja a csikket, majd köp egyet a földre.

Zseniális ez a jelenet, meg a film végén az a sokatmondó félmosoly Chuck szájszögletében, amikor rájön, hogy Will megfogadta a tanácsát: tényleg elment köszönés nélkül. Ott áll a kiürített lakás előtt, a sapkáját egyik kezéből a másikba rakosgatja, az arcán pár másodperc alatt érzések arzenálja vonul végig a csalódottságtól a hitetlenkedésen át a büszke elégedettségig. Ügyes választás volt erre a szerepre Ben Afflecket választani: senki nem tudná utánozni azt a jellegzetes, féloldalas mosolyt, amire ő képes.

2019. január 23.

Visszatérő álmom, hogy Mihálydiban vagyok, másnap korán reggel vizsgázom Budapesten vagy Debrecenben, nemsokára indul az utolsó vonat, de én nem vagyok képes rávenni magam az indulásra, mert mindig akad valami tennivaló – még össze kell pakolni, vagy elfelejtettem bezárni az ajtót magam után. Közben azt latolgatom, mi lesz, ha a vonatot lekésem. Mintha örökre ott kellene maradnom.

Visszajött a fagy. A madarak nem akarják tudomásul venni, hogy tél van, telecsicsergik reménységgel a kertet.

Furcsa pillanat, amikor a prózából líra lesz. Mint amikor a hegygerinc szellős, tágas levegőjéből leérkezünk a völgybe, a fák és az aljnövényzet sűrűjébe. Sötétebb lesz, és valahogy minden tömörebbé és tapinthatóbbá válik, de egyben mégis megfoghatatlanná. Érezni a bomló anyagok nehéz szagát.

A Libriben kezembe akadt egy interjúkötet. Nemes Nagy Ágnes: A gyufásskatulyától Prométheuszig. Csak bele akartam olvasni, végül két és fél órát ültem a könyvesboltban. A teremőr egyre kisebb körökben, egyre gyakrabban járt körül, úgy tettem, mintha nem venném észre.

2019. január 22.

Van egy macskánk. Koromfekete. A kerti lépcsőn ücsörög a szomszéd ház árnyékában. Órák hosszat. Még csak nem is a napon. Enni nem kap, nem tudom, mi tartja itt, hacsak a kisebbik fiam nem eteti titokban. De ő most nincs itthon. A macska meg itt van. Az ablakból bámulom: mozduljon már meg. Pisiljen, kakiljon, ugorjon rá egy verébre, vonuljon át a kert naposabbbik felére. De nem. Csak ül a hideg kövön, és nézi a fehér házfalat. Nem biztos, hogy nézi. Lehet, hogy csukva van a szeme, csak én hiszem azt, hogy valamit mindenképpen csinálni kell, ha mást nem, bámulni a falat.

2019. január 21.

A következő életemben biztosan márványpoloska leszek. Nem tudnám megbecsülni, hányat dobtam ki eddig belőlük vécékagylóba, kandallóba, hiába. Úgy tűnik, halhatatlanok. Mintha egyetlen egy példány térne mindig vissza, akinek nem árt se víz-, se tűzhalál. Bosszant a tehetetlenségük is. Legalább hagynák, hogy megküzdjek velük. Így a végén még én tűnök gonosznak.

Az egyik spanyol csoportban a tanítványaim felváltva hiányoznak. Pénteken csak X. jött el, ma csak Y. Mi történt, miért nem volt órán pénteken, kérdeztem Y.-t spanyolul. Beteg voltam, felelte, el kellett mennem az orvoshoz, nem influenza, valami más. Itt megállunk, határsértésnek érezném, ha tovább kérdezgetném, így is sokkal több személyes megosztást engedek meg, mint amennyit a HR a szerződésben megenged. Az óra közepén a „preocuparse” szó újra előhívja a személyes tartalmat. Maga szokott aggódni, suele preocuparse por algo, kérdezem Y.-t, csak, hogy gyakoroljunk. Azt hittem, azt fogja felelni, nem szokott. Pozitív és optimista beállítottságú fiú, meglep, hogy most azt feleli, folyamatosan aggódik valamiért. Tényleg? És miért. Por qué. Ahora, por el resultado del examen médico, most az orvosi vizsgálat eredményéért. Mikor kapja meg? Három hét múlva. Ó, addig várnia kell, megértem, hogy aggódik. Bólogat. Láthatólag jólesik neki az érdeklődésem. Lehet, hogy szívesen beszélne még a dologról, de én nem firtatom tovább, haladnunk kell az anyaggal. Múlt idők, összehasonlítások. Jobb, ha nem kedvelem meg nagyon a tanítványaimat. Még pár óra, és véget ér a tanfolyam. De ezt a fiút nem fogom elfelejteni sokáig. Ott volt minden órámon (az orvosi vizsgálat napját leszámítva), soha nem késik, minden házi feladatot elkészít, az órán figyel, jegyzetel. Lehet, hogy meleg, ezen tűnődtem nem rég, még a hiányzása előtt. És ha az? Mit számít?

2019. január 20.

Ma nálunk ebédelt Parvin, a teheráni barátnőm. Brokkolikrémleves, vajban párolt csirkemell. Ebéd után meglátogattuk K. Krisztáékat. Mosogatás közben jutott eszembe, hogy örülnének egymásnak. Örültek is. Kriszta férje beszél perzsául, kívülről tud egy csomó verset, jól ismeri Irán történelmét. A felségével együtt pár éve lettek baháj hívők. Amúgy eredetileg zsidó, bár az egyik nagymamája katolikus volt. Kriszta szakpszichológusi képzésre jár, amikor felhívtam, azt mondta, éppen dolgozatot ír, de egy fél órára félre tudja tenni az írást. Egy órára tette végül félre.

2019. január 19.

Vicces, hogy jobban tudok spanyolul, mint Vadim, akinek kubai volt az apja. Igaz, nem tölthetett vele sok időt, még gyerek volt, amikor az anyjával külön költöztek, már nem emlékszem, miért, valami olyasmi rémlik, hogy az apa elhagyta őket, de lehet, hogy ezt csak én találtam ki. Amikor Odesszában egyszer vagy kétszer náluk jártam, már csak a nevelőapjával találkoztam. Nem tartunk ott a levelezésben, hogy erre rákérdezzek, lehet, hogy egyszer elmeséli magától is.

Harminc éve még ő beszélt jobban spanyolul. Elsős közgázos voltam, nyolc órás spanyolra jártam, plusz heti négy óra orosz. Úgy emlékszem, kevertük a két nyelvet, úgy beszélgettünk, amikor beszélgettünk, valójában nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást, főleg, amikor másként kevertük a két nyelvet, ami rendelkezésünkre állt. Az Igazából szerelem című filmben van egy jelenet, amikor Jamie, az angol író és Aurelia, a portugál házvezetőnő szerelmet vallanak egymásnak, mindegyik a maga nyelvén, egyik sem érti, mit hord össze a másik, mégis tökéletesen működik a kommunikáció. A meta.

Furcsa, hogy nem érzek semmit, amikor ezekre a régi dolgokra gondolok, vagyis valamit igen, kábé annyit, mint amikor egy romantikus filmre emlékezem, na, jó, annál talán kicsit többet, attól függ, milyen filmről van szó. „Az angol beteg” egyes jelenetei például, ha eszembe jutnak, olyan érzéseket keltenek bennem, mintha velem történtek volna meg, a saját emlékeim sokszor hidegebben hagynak. Vadim emléke nem hagy hidegen, de nem is jövök tőle annyira lázba, mint gondolnám, ha csak képzeletben leveleznék vele. Ehhez a mostani, harminc évvel későbbi Vadimhoz semmi közöm, vagyis még csak most kezd hozzá közöm lenni. Nem akarok beleszeretni, tehát nem fogok.

Huszonegy éves voltam, amikor megengedhettem magamnak, hogy szeressem. A kollégium bejárata előtt álltunk, én téli kabátban, sálban, kesztyűben. November vége volt. Fagyott. A kollégium előtti korláton vastag zúzmararéteg. Emlékszem a didergésre, és a mozdulatra, amivel Vadim finoman összébb húzta rajtam a kabátom felső részét. Emiatt a mozdulat miatt szerettem bele. Ő meg azért, azt mesélte később a kollégiumi szobában, ahol együtt aludtunk, mert hallotta, hogy fel akarom keresni azokat a helyeket, amelyeket Iszaak Babel említ az Odesszai történetek-ben. Csoportosan vonultunk valahova, magyar lányok és helybéli fiúk, ukránok, nem oroszok, ez mindjárt első este tisztázódott. Én egy jó képű, magas fiú mellett lépkedtem, őt kérdezgettem, mi hol van. Akkor még emlékeztem a Babel-i helyszínekre, nálam volt a könyv, a vonaton is azt olvastam. Valahogyan kiderült, hogy beszélek spanyolul, így csapódott mellém végül Vadim. Nem volt rajta semmi vonzó, hallgatagabb volt, mint a többi fiú, és nagyon soványnak látszott. Vékony bőrdzseki volt rajta, sapkát és sálat nem hordott, folyton didergett. Zavart a testtartása, a nyaka közé behúzott válla, hogy miért nem öltözik fel, ha ennyire fázik. Éppen menstruáltam, amikor először szeretkeztünk.

2019. január 19.

A Facebookon valakit utánozva elindítottam egy namestets-alkalmazást. „Milyen karrier illik hozzád a legjobban?” Konyhafőnök – ez lett az eredmény. Basszus. Ha nem takarítással és főzéssel tölteném a szombatot, biztosan nem jutna eszembe ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Írj, írj, írj, Anikó! Mi dolgod neked azzal a szóval, hogy karrier?

2019. január 18.

Nekünk jöttek. Tényleg? Igen, nagyon úgy tűnik. Egy kövér fiatalember ül mellettem a buszon, nagyon idegesített, amikor mellém ült. Folyamatosan fészkelődött, nem fért el tőle a könyököm horgolás közben. Beljebb kellett húzódnom az ablaküveg mellé, ahol hideg volt, fázott a könyököm. A sálamat tettem alá bélelésnek, már éppen újra kezembe vettem a horgolótűt, amikor megrándult a busz. Tompa csattanás. Egy másik 22-es busz koccant belénk. Garázsba tartott éppen, ki volt rá írva, hogy utasokat nem szállít. Biztosan elaludt a sofőr, mert túlórázik, ezt beszélték a buszban az emberek, aztán leszálltunk. Gyalog mentem a Budagyöngyéig.

2019. január 16.

Olvad a hó. Nyolc fok van odakint. Nem is olyan sok, de a madarak, mintha betéptek volna, teli csőrrel rikoltoznak. Valaki tanítsa meg a rügyeket a türelemre.
Állat! Nincs jobb szó a Terra Profonda énekesére, amikor az I know-t énekli. Ha valakinek meg kellene tanítanom, miért nehéz egyes ambivalens helyzetekből kimozdulni, ezt a dalt mutatnám meg neki. Nézd, ilyen az, amikor valami egyszerre vonz és taszít. Menekülnél, de mozdulni sem bírsz. Ez itt a Szörny és a Szépség egy testben. A gorgók, köztük Medúza, eredetileg gyönyörű lányok voltak, de Pallasz Athéné, már nem emlékszem, miért, rúttá változtatta őket. Kígyók tekeregnek a fejükön, aki rájuk néz, mentem kővé dermed. Ki dönti el, hogy mi a szép?

336. [tulajdonos]: a-villanella-nem-apácazárda2019-01-24 15:44
Milyen a költészet szolgálólánya?
Öreg? Fiatal? Kortalan cseléd?
Asztalod tele. Ő a csontot várja

ott, hol kaviár van, bor és vargánya.
Ha kell, a szívét is kirakja eléd.
Ilyen a költészet szolgálólánya?    

Vagy csak azt hiszed, te fránya!
Mert neki nem kell a zsíros ebéd,
asztalod tele, ő a csontot várja.

mit te már lerágtál, hogy a kánya
rúgja meg, morzsával tömi a zsebét?
Milyen a költészet szolgálólánya?

Olyan, mint te. Csak soványabb. Párja
nincs sehol. Ki akar társnak egy gebét?
Asztalod tele. Ő a csontot várja.

Mi másnak kuka, neki kincsesbánya.
Pohár alján a semmi is maradék.
Ilyen a költészet szolgálólánya.
Asztalod tele. Ő a csontot várja.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-02-01 08:36 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-03-28 22:38   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 22:12   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 22:07   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 20:31   Napló: Minimal Planet
2024-03-28 19:56   Napló: Minimal Planet
2024-03-28 18:28   Napló: Ötvös Németh Edit naplója
2024-03-28 18:18   Napló: A fény nem publikus
2024-03-28 17:20   Napló: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN
2024-03-28 13:41   Napló: Jószándékú párbeszélgetés
2024-03-28 13:41   Napló: Jószándékú párbeszélgetés