NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-17 19:28 Összes olvasás: 71125Olvasói hozzászólások nélkül398. | vajdics: ... | 2019-07-19 12:56 | Egy porond mellett ücsörögtem nézőként, a porond mögött homorú domboldal, a szemben lévő oldalon a bámészkodók köre félkör alakban, mint egy amfiteátrumban. | |
397. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-19 12:50 | A mai naplót megírtam már tegnap. Most nem előre, hanem hátralépek, vissza az időben. Csak mennyit, tűnődtem elalvás előtt. Reggel ez a mondat ébresztett: július tizenharmadika. Ám legyen. Bár az a nap (is) már meg van írva, majd utána nézek, mit hordtam össze aznap.
2019. július 13.
Nehéz nem reagálni, amikor úgy érzed, egyenesen a te füledbe kiabál valaki, pedig valószínűleg, csak arról van szó, hogy ott állsz mellette, amikor a távolba kiált: figyeljetek emberek, fontos mondanivalóm van. Azt hiszed, neked beszél, holott téged már biztosan nem is lát, annyira közel mentél hozzá, amikor bele akartál bújni a bőrébe. Jobb, ha hallgatsz. Vagy léphetsz távolabb is, elvegyülhetsz a tömegben, a képzeletbeli hallgatóság tagjai között, akik lelkesen bólogatnak, vagy éppen hevesen tiltakoznak. Ott már tehetsz bármit, a transzparensek árnyékában nem látszik, kivel vagy: vele vagy önmagaddal.
Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, a bolondot akarnak belőlem csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni akarnak, amit a túlfejlesztett agyammal nem vagyok képes észrevenni. Nézem a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítok, és a másik fal, amit ő állít elém, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán.
Álmomban kitéptem a nyelvemet. Valami porond féle mellett ücsörögtem nézőként, a porond mögött homorú domboldal, a szemben lévő oldalon a bámészkodók köre, köztük én nézőként, félkör alakban, mint egy amfiteátrumban. A színpadon egy fiatal, szőke lány performansza zajlott. Angol nyelven magyarázott valamit a szerelemről. A kezében szemléltetésképpen egy átlátszó, nyúlós, ragadós anyagot formálgatott, olyasfélét, mint amilyen az egykor népszerű "slime", a takonygyurma volt; a nagyobbik fiam, B. is kikönyörgött magának egyet annak idején, vagy húsz éve, imádta, hogy bármihez odavágja, ott ragad, aztán egyszer feldobta a plafonra, évekig lógott fent az ágya felett, nemrég esett le, meg volt már feketedve a portól, a leghosszabb életű átmeneti tárgy, amivel engem helyettesíteni lehetett, magától levált. A színpadon a szőke lány látványosan gyűrögette, huzigálta a ragadós anyagot, this is love, kiáltotta megjátszott szenvedéllyel, és nekem tele lett a szám nyállal, mintha abból a nyúlós anyagból került volna belém egy adaggal. Először ki akartam köpni, oldalra fordulva észrevétlenül, hogy ne lássa senki, de nem jött ki. A kezemmel kellett bele nyúlnom a számba. Le akartam sodorni a nyelvem hegyéről azt az anyagot egy gyors mozdulattal, még mindig észrevétlenül, mint amikor az orrunkat dörzsöljük, mert van benne valami, de úgy teszünk, mintha csak viszketne, de nem jött le, hozzá volt nőve a nyelvemhez. Le kell róla szakítanom, gondoltam, nincs mese, és akkor már nem érdekelt ki látja, téptem, húztam, szakítottam, nyúlós és erős volt, mint a gumi. Végül kitéptem a számból, de jött vele a fél nyelvem is. Letettem oldalt a fűbe. Nem volt rá szükségem.
| | Olvasói hozzászólások nélkül396. | vajdics: francescónak | 2019-07-18 14:13 | Maja barátnőm évek óta unszol, hogy olvassam el ezt a könyvet. A nagyfiam is a kezembe nyomta már magyarul is, angolul is. Talán tegnaptól lett lészen rá időm.
A. | | Olvasói hozzászólások nélkül395. | Francesco de Orellan: tökéletlen jövő | 2019-07-18 13:56 | “One of the major problems encountered in time travel is not that of becoming your own father or mother. There is no problem in becoming your own father or mother that a broad-minded and well-adjusted family can't cope with. There is no problem with changing the course of history—the course of history does not change because it all fits together like a jigsaw. All the important changes have happened before the things they were supposed to change and it all sorts itself out in the end.
The major problem is simply one of grammar, and the main work to consult in this matter is Dr. Dan Streetmentioner's Time Traveler's Handbook of 1001 Tense Formations. It will tell you, for instance, how to describe something that was about to happen to you in the past before you avoided it by time-jumping forward two days in order to avoid it. The event will be descibed differently according to whether you are talking about it from the standpoint of your own natural time, from a time in the further future, or a time in the further past and is futher complicated by the possibility of conducting conversations while you are actually traveling from one time to another with the intention of becoming your own mother or father.
Most readers get as far as the Future Semiconditionally Modified Subinverted Plagal Past Subjunctive Intentional before giving up; and in fact in later aditions of the book all pages beyond this point have been left blank to save on printing costs.
The Hitchhiker's Guide to the Galaxy skips lightly over this tangle of academic abstraction, pausing only to note that the term "Future Perfect" has been abandoned since it was discovered not to be.”
― Douglas Adams, The Restaurant at the End of the Universe | |
394. | [tulajdonos]: holnapló | 2019-07-18 13:49 | 2019. július 19.
1) Holnapra kipisilem a csillagvilágot. Így lesz rendjén. Lett légyen. Az összeadoptált árvakölykök így végképp megmenekülhetnek. Nincs már szükségük rám. Kinőtték az anyatestet, ahogyan a gyerekek szokták. Hadd menjenek Isten hírével.
„És holnap az egészet újrakezdem.” El lészen kezdve újra az egész.
2) Este órám lesz a B2-esekkel. Beviszem nekik Lope de Vega „Desmayarse, atreverse, estar furioso” című versét, aminek Nemes Nagy Ágnes nemes nagyvonalúsággal a „Szerelem különböző hatásai” címet adta. Mit szólnak majd? Azt akarom, hogy vitatkozzanak. Hogy akármilyen nagy költő volt Lope de Vega, ne legyen (ne lett légyen) igaza.
3) Futuro Perfecto – ez a befejezett jövő idő neve spanyolul, mintha attól, hogy előre megírjuk, tökéletessé lehetne tenni a jövőt.
| |
393. | [tulajdonos]: jav. | 2019-07-18 09:47 | 2019. július 18.
1) Van, mi vérnek látszik, de csak kecsap. Ennyi. A véleményem a vagdalkozásról.
2) Táncoltam álmomban, valami keringő félét egy férfival, akinek nem láttam az arcát, de nem is akartam. Nem az volt a fontos, hogy ő kicsoda. A karjával tartott, egészen hátra tudtam dőlni, nagyon biztonságos érzés volt. Reggel eszembe jutott, amit Natésáról, Siva egyik megtestesüléséről olvastam, hogy a táncával teremtett rendet a káoszban, így született a világ. Ha a tánc megszűnik, a világ is visszahull a rendezetlenségbe. Ezért nem szabad abbahagyni soha. „Csak a táncos állandó. Minden más örökké változik. Ebből a forgatagból csak az léphet ki, aki azonosulni tud az egyetlen változatlannal, magával a forgatagot előidéző táncoló istennel.” (Somi Panni)
3) Az ablakon beszűrődő napfény átvilágítja a teával félig telt kancsót. Saját termesztésű menta levét szűrtem le, kissé pisi színű lett, de ha másként nézem, mondjuk, itt a napsugarak tüzében, aranysárgának látszik. A citrom és a méz maszatkái úgy úszkálnak benne, mintha világító égitestek lennének. Szeretnék bejutni ebbe a mikrokozmoszba, végigjárni a galaxisait valamilyen téridős trükkel, lakható helyet keresni az érzéseknek, amelyeket eddig összeadoptáltam – népes pereputty, csupa árva kiskölyök, kezdenek kinőni belőlem, lassan felélik a tartalékaikat, de nem tudom kimenekíteni őket magamból, arra vagyok kárhoztatva, hogy kívülről bámuljam a menekülési útvonalat, szomorú vágyakozással, tehetetlenül, a bolygóközi utazás lehetőségétől örökre elzártan, mit tehetnék én, nyomorult porszem, űrhajó nélkül, szkafander nélkül, csak lesem, miről maradok le, mitől foszt meg az élet, itt fogok megpenészedni, majd kiszáradni ebben a sivataggá vált siralomvölgyben, vizet, vizet, egy korty innivalót, mielőtt túl késő lesz, idáig burjánzik bennem a kétségbeesés, amikor eszembe jut mire is való eredetileg ez a saját gyártmányú me(n)tavilág. Nem sietek. Kortyról kortyra, cseppről cseppre teszem magamévá. A meleg anyag boldogan halad bennem a belek alagútjain. Aztán csak ülök és bámulok az üres kancsóra elégedetten: én már nem vagyok üres. Tartalmaimban az öntudatlan örökkévalóság mellett a sok kimenekített árva kiskölyök: az érzéseim. Szkafander nélkül, meztelen.
| |
392. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-18 09:14 | 2019. július 18.
1) Van, mi vérnek látszik, de csak kecsap. Ennyi. A véleményem a vagdalkozásról.
2) Táncoltam álmomban, valami keringő félét egy férfival, akinek nem láttam az arcát, de nem is akartam. Nem az volt a fontos, hogy ő kicsoda. A karjával tartott, egészen hátra tudtam dőlni, nagyon biztonságos érzés volt. Reggel eszembe jutott, amit Natésáról, Siva egyik megtestesüléséről olvastam, hogy a táncával teremtett rendet a káoszban, így született a világ. Ha a tánc megszűnik, a világ is visszahull a rendezetlenségbe. Ezért nem szabad abbahagyni soha. „Csak a táncos állandó. Minden más örökké változik. Ebből a forgatagból csak az léphet ki, aki azonosulni tud az egyetlen változatlannal, magával a forgatagot előidéző táncoló istennel.” (Somi Panni)
3) Az ablakon beszűrődő napfény átvilágítja a teával félig telt kancsót. Saját termesztésű menta levét szűrtem le, kissé pisi színű lett, de ha másként nézem, mondjuk, így a napsugarakkal átitatva, aranysárgának látszik. A citrom és a méz maszatkái úgy úszkálnak benne, mintha világító égitestek lennének. Szeretnék bejutni ebbe a mikrokozmoszba, végigjárni a galaxisait valamilyen téridős trükkel, lakható helyet keresni az érzéseknek, amelyeket nemrég adoptáltam – népes pereputty, csupa árva kiskölyök, kezdenek kinőni belőlem, lassan felélik a tartalékaikat, de nem tudom kimenekíteni őket magamból. Arra vagyok kárhoztatva, hogy kívülről bámuljam a menekülési útvonalat, szomorú vágyakozással, tehetetlenül, a bolygóközi utazás lehetőségétől örökre elzártan, mit tehetnék én, nyomorult porszem, űrhajó nélkül, szkafander nélkül, csak lesem, miről maradok le, mitől foszt meg az élet. Itt fogok megpenészedni, vagyis inkább kiszáradni ebben a sivataggá vált siralomvölgyben, vizet, vizet, egy korty innivalót, mielőtt túl késő lenne -- idáig burjánzik bennem a kétségbeesés, amikor eszembe jut mire is való eredetileg ez a saját gyártmányú me(n)tavilág. Nem sietek. Kortyról kortyra, cseppről cseppre teszem magamévá. A meleg anyag boldogan halad bennem a belek alagútjain. Aztán csak ülök és bámulok az üres csészére, az üres kancsóra. Boldog vagyok. Csillagképek rezegnek bennem. Tartalmaimban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.
| |
391. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-17 18:07 | 2019. 07. 17.
„Has no one told you, she is not breathing?” De. Mondták. Szóltak rögtön, amikor észrevették, hogy nem vesz levegőt és nem dobog a szíve. Felhívtak, és én tudtam, hogy azonnal fel kell ülnöm a buszra, ha meg akarom előzni a halottszállítókat, de arra nem emlékszem, hogy bárki azt mondta volna, hogy vissza kell fognom nekem is a lélegzetemet. Miért csinálom ezt mégis, miért nem veszek levegőt több, mint négy éve?
Megírtam előre a mai naplót, anélkül, hogy figyeltem volna a dátumra, és lett, ami lett: Mama születésnapja.
Drága, pici Mamikám! Ma lennél kilencvenhárom éves, és én nem mondhatom, hogy Isten éltessen. Hiányzol. Istentelenül.
Rájöttem, hogy a fal, amiről azt hittem, hogy üveg vagy valamilyen hártya (esetleg félig áteresztő), valószínűleg inkább jég. Nem kell fejjel neki szaladnom, ököllel sem muszáj ütögetnem, hogy átszakadjon, csak meleg levegőt kell rá lehelnem, kitartóan, odaadóan, és magától elvékonyodik. De ehhez meg kell tanulnom újra lélegezni.
| |
390. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-16 10:58 | 2019. 07. 17.
Megírom előre a holnapi naplót, lesz, ami lesz, unom már, hogy mindig csak a történések után koslatok, koslassanak ők utánam. Álmomban festeni fogok, nagy, magányos felületeket, járdákat, járdaszigeteket, úttestesteket, leállósávokat és egyéb, szilárd burkolatú felszíneket, arénákat, cirkuszporondokat, küzdő- és kivégzőtereket – széles mozdulatokkal, mintha a szürkére felhősödött eget mázolnám, vagy mintha egy hatalmas ablakot kellene lesubickolnom, amin nem lehet kilátni. A festés, azaz a törlés hatására kitisztulna a kép, eltűnnének a járdák, a járdaszigetek, az úttestek, a leállósávok, meg az egyéb, szilárd burkolatú felszínek, az arénák, a cirkuszporondok, a küzdő- és kivégzőterek, és feltárulna előttem az a világ, amelyet – még sem születtem, már – eltitkoltak előlem. Átlátnék végre oda, ahol mostanra már valószínűleg csak Ő létezikl. Ha létezik. Az üveg vagy a hártya, nem tudom, hogy nevezzem, a válaszfal, amin majd át lehet látni: marad. Ennyi védelemre szükségünk lesz mindkettőnknek. Mert az idegen világokban élők akkor is hordozhatnak egymás számára halálosan fertőző mikrobákat, ha barátságos szándékkal közelednek egymás felé, és nem áll szándékukban tönkretenni a másikat. A válaszfal tehát marad, jóformán lehetetlenné téve a kommunikációt. Az egyetlen dolog, ami reményre ad okot, hogy a fal nevében benne foglaltatik a „válasz”. Már csak a kérdéseket kell feltenni.
2019. 07. 16.
Szeptember 8-án lesz az Evanescence-koncert. Nem veszek rá jegyet, azért a pár számért, ami tetszik tőlük, nem érdemes költeni a nem létező pénzemet. Érdekes lenne viszont ezentúl a megtörtént dolgok helyett arról írnom, mi nem történt meg velem, mit nem tudtam megcsinálni, vagy mit nem akartam, mibe nem kezdtem eleve bele. Nem úsztam át L.-val július 14-én a Balatont, mert nem volt elég meleg a víz, nem hívtam fel Anyut, nem jártam utána, megtalálták-e a szalmakalapomat, amit ott felejtettem valakinél (vagyis nem vettem magamhoz induláskor), tegnap nem futottam, ma sem még, és nem ölelt meg senki, nem fordítottam mostanáig egy sort sem, mert nem tudok leszokni az írásról. Nem a kurvajóistenit, nem: Őt nem bántjuk.
| |
389. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-15 19:54 | 2019. július 15.
"Don't try to fix me, I'm not broken". Tele van a város Evanescence-plakátokkal. Eszembe juttatták újra, annyi év után, a Listen to the rain-t, amit Amy Lee állítólag tizenhét éves korában írt – harminchét évvel fiatalabban, mint amennyi én most vagyok. Ennyi idő alatt, van, aki felnő. Mi közöm lehet nekem egy gimnazista korú lány énekéhez? Azon kívül, hogy a középső fiam ebben a korban van, a kisebbik hamarosan ennyi lesz, a legnagyobb meg már tíz éve nem ennyi. Unokát akarok. Unokát!
Hosszú hajú, tornacipős lányok állnak mögöttem a Tescóban a kasszánál. Én őket nézem, ők engem. Hogy milyen szépek. Hogy milyenek lehetnek negyven év múlva. Délelőtt kikísértem L.-t a népligeti buszpályudvarra, 188-assal jöttem vissza Budaörsön át, eszembe jutott, hogy a Tescóban a gumicukor hetek óta csak 145 forint, állítólag jót tesz az ízületeknek, leszálltam Tropic Fruits-ot és Red Hearts-ot venni. Az a kettő a kedvencem. Fordításhoz elengedhetetlenek. Nem bírok egész nap kávét inni.
Előkerestem egy tavaly októberi naplóbejegyzést: „olyan megnyugtató ennek a két embernek a békés egymás mellett lépkedése, bár már csak képzeletben látom őket, de amilyen hatalmas a képzelet vetítővászna, látom magam előtt a jövőt, mint egy derűlátó Cassandra, látom, ahogyan az erdő, a János hegyet körbeölelő őszi táj, az ország, a világ összes tája, vidéke benépesül hozzájuk hasonló párokkal; látom a nagyobbik fiamat is, ahogyan a matematikai tanulmányait befejezve hazatér Heidelbergből, lehet, hogy nem rögtön, talán eltölt ott még pár évet, aztán egyszer csak egy beállít egy lánnyal, aki nem tud magyarul, csak nagyon kevés szót, azt a pár szót, amire a fiam tanította, kozonom zepen, nagyjon ókos, szep vagyj, ilyeneket, én meg kedvet kapok végre rendesen megtanulni németül, esetleg elkezdek lengyelül, arabul vagy észtül tanulni, a Koránt vagy a Talmudot tanulmányozni…”
A dolog úgy alakult, hogy úgy tűnik, lengyelül fogok elkezdeni tanulni, és nem lesz szükség a Korán vagy a Talmud tanulmányozására, megmaradhatok a keresztény Szentírásnál, ezúttal katolikus megközelítésben, ami érdekes lesz, ha bekövetkezik, most, hogy (pár éve) görög-katolikus kisleányból református asszonysággá értem az egyház kebelén. A tavaly októberi jóslatom részben önbeteljesítőnek bizonyult: a nagyfiam Heidelbergben beleszeretett egy lengyel matematika szakos lányba, akivel augusztusban személyesen is megismerkedhet az egész család. Jön velünk Szepezdre, elvisszük Salföldre, Tapolcára, és a szentbékálai Kőtengerhez. A Kőtenger az alap, azt nem hagyhatjuk ki, mondta ma a fiam. Izgulok. Kvázi anyós szerepben leszek, nem szeretnék se túllihegni, se elhanyagolni semmit. Alícia. Ízlelgetem a jövőt.
A kísértetházas mese folytatásához nincs most erőm. Egészen más hangulatban vagyok. (De egyszer majd be kell fejezned, hallom a Belső Hajcsár hangját. Undok kis stréber, nem hagy soha békén. Igazából nem undok, csak jót akar, mint Schindler könyvelője, Itzhak Stern: a süllyesztőbe eresztett témák neki olyanok, mintha elgázosítanám őket, és azt ő nem hagyhatja. De én sem, ha van szívem, mint Schindlernek volt.) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|