NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 09:22 Összes olvasás: 71548| 405. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-23 23:38 | 2019. július 23.
Úszás után hazafelé a langymelegben. Boldogság. Örömmuzsikálnak a tücskök. A papucsom klattyogása adja hozzá a ritmust. Autó zúg. Egy házból tévé szól. Az aszfalt folyóként ömlik le elém az utca tetejéről. Mire hazaérek, újra vizes leszek. Nem baj, van strandpapucsom és úszósapkám. Smetana Moldvá-ja a törülköző. Csendben szárítkozom.
| |
| 404. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-22 10:15 | 2019. július 22.
Kriminológiai tanulmányokat folytatok. Profilalkotás, viktimológia, sorozatgyilkosok lélektana. „A kielégülést érzelmi lehűlés követi.” Hihetetlen – írhatnám, ha most találkoznék először a jelenséggel –, hogy bármilyen kérdést feltesz az ember, választ lehet rá találni. A minőség hullámzó. De az én meglehetősen hiányos bűnügyi ismereteim bővítéséhez éppen elég jó minőségűnek tűnik minden, amit találok. Ha mégsem kielégítő az eredmény, meg kell várnom, amíg a fiúk felébrednek nyári álmukból (órákkal később, mint én), ők kenik-vágják a bűnügyi témát. El silencio de la ciudad blanca (A fehér város csöndje) – a könyv címe, amit fordítok. A szerzője, Eva Garcia Sáenz de Urturi elvégzett egy két éves kriminalisztikai tanfolyamot, mielőtt nekiült megírni. Nekem max. pár órás gyorstalpalóra van időm. Ha van. Ha nincs, a pedantériám úgyis megköveteli.
Dustin Hoffman jut eszembe, aki állítólag egy teljes évig készült az Esőember szerepére. Logopédiai gyakorlatokat végzett, hogy a lehető legpontosabban úgy tudjon beszélni, mint egy autista. Személyes tapasztalatokra is építhetett, mivel fiatalkorában, még a színi iskola előtt ápolóként dolgozott egy elmegyógyintézetben. A szinkronszínésznek biztosan nem volt egy éve a felkészüléshez, és nem valószínű, hogy ő is pont elmegyógyintézeti ápolóként dolgozott volna a színi iskola előtt. Nem is emlékszik senki a nevére.
Ezt tüstént le is tesztelem. Ébredeznek a fiúk, az egyik már ki is dugta az orrát a barlangjából. Fingom nincs, mondja, és nem is érdekel, hagyjál most engem az ilyesmivel, meg szeretnék reggelizni. Az a helyzet, hogy az én családomban ébredéskor mindenki kvázi autista. Rajtam kívül. Én az ápolói szerepet töltöm be. Sőt, én lehetnék a főnéni, de az olyan lenne, mint amikor a város egyetlen villamosát számmal látják el. Lásd Debrecenben évtizedeken keresztül az 1-es villamost (amíg a 2-es vonala el nem készült).
Kern András, mondja a férjem magabiztosan. És téved. Aki nem hiszi, járjon utána.
| |
| 403. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-20 23:48 | 2019. július 20.
Nem hihetem, hogy az álmaim mindent tudnak. Hacsak nem a történet részei. „Az egyedüli különbség a valóság és a fikció között, hogy a fikciónak mindig hihetőnek kell lennie”, írja Mark Twain (idézi valaki a neten).
Másodjára hallom ma Érdi Tamást, a vak zongoraművészt Leányfalun – ezúttal nem magában, hanem Balog Józseffel. Négykezeseket játszanak. Bartókot, Schubertet. Az utolsó pillanatban érkezünk, nekem már csak jobb oldalt jut hely, félig a zongora mögött. Így pont a négy kezet nem látom. A zenészek közül is csak Érdit, a jobb könyökét, a fél arcát, a fél napszemüvegét. Balognak csak a feje búbja látszik ki, fekete haja van, feketébb, mint a zongora. Ha lehajol, teljesen eltűnik, olyan, mintha csak Érdi játszana. Így is hallgatom, mintha csak ő lenne a zongora mögött, neki tulajdonítom az egész játékot. Nézem, milyen szép ember, ahogy előre-hátra hajlong a fekete ingében és a napszemüvegében, mintha egy maffiózó és egy angyal keveréke lenne. A játéka is (amiről az agyam józan részével tudom, hogy félig a Balogé), mint a tornádó, végigsöpör a templomon, felkap, megforgat, majd letesz valahol egy csendesebb helyen, az oltár előtt, vagy valakinek közelében, akit szeretek. Apu jut eszembe, ültem-e valaha az ölében. Templomban biztosan nem, mire én megszülettem, ő már örökre összeveszett az Úristennel. Fél szemére vak volt, egy tüskés ág ütötte ki a jobb szemét tizenhárom éves korában, amikor a haverjaival dinnyét loptak, és a csősz megkergette őket; egy másik változat szerint a szomszéd fia dobta meg a szemét kővel, amikor összekaptak valamin – hol így mesélte Nagyanyám, hol úgy. Most taps van, visszakerülök a helyemre, hogy a következő zenemű (Wolf Péter Wolftemperiertes Klavier-je) újra elragadjon, ezúttal hullámok formájában. Deszkadarabba kapaszkodva hánykolódom a tengeren, tajtékzik a víz, alig bírom tartani magam. Ekkor hirtelen dobálni kezd a víz, fel-le, fel-le, mintha egy szökőkút állna alattam a tenger közepén. Pedig nyilvánvalóan csak egy fújtató bálna lehet az. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy zenét hallgatni felemelő érzés. Visszahunyom a szemem. Ha Érdi nem lát, én mit nézzek?
| |
| 402. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-20 10:20 | Kórosanyagkibocsátás. (Az egyszavas játékhoz csatlakozva -- naplón, azaz téren és időn kívül.)
2019. július 21.
„Puñetero genio”. Az Urban Dictionary szerint ez azt jelenti: „fucking genious.” A „kibaszott” szóra keresek holnapi határidővel szinonimákat a könyvhöz, amit fordítok. Megátalkodott? Túl szép. Egy sorozatgyilkosról van szó. Help, please. Socorro.
2019. július 20.
Megpróbáltam előkeresni a július 13-i naplóbejegyzésemet. Elrettenve állapítottam meg, hogy nem létezik. Ezért kellett tegnap megírnom. Az álmom erre figyelmeztetett? Nem létezik.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 401. | csanancsa: szent-javíthatóság-segíts | 2019-07-19 14:01 | A halál neve Pedantéria. De úgy tűnik egyelőre én vagyok az erősebb. Nem baj, ebben most neki van igaza:
"Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, bolondot akarnak belőlem csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni szeretnének, amit a túlfejlesztett agyammal nem vagy képes észrevenni. Nézem a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítok, és a másik fal, amit ő állít elém, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán." | |
| 400. | [tulajdonos]: again-and-again | 2019-07-19 13:51 | A halál neve az én esetemben: Pedantéria. Az fog a sírba vinni.
2019. július 19.
A mai naplót megírtam már tegnap. Most nem előre, hanem hátra fogok lépni, vissza az időben. Csak mennyit, tűnődöm elalvás előtt. Reggel ez a mondat ébreszt: július tizenharmadika. Ám legyen. Bár az a nap már meg van írva, majd utána nézek, mit hordtam össze aznap.
2019. július 13.
Nehéz nem reagálni, amikor úgy érzed, egyenesen a te füledbe kiabál valaki, pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy ott állsz mellette, szoros közelségben, amikor a távolba kiált: figyeljetek emberek, fontos mondanivalóm van. Azt hiszed, neked beszél, holott téged már biztosan nem is lát, annyira közel mentél hozzá, amikor bele akartál bújni a bőrébe. Jobb, ha hallgatsz. Vagy léphetsz távolabb is, elvegyülhetsz a tömegben, a képzeletbeli hallgatóság tagjai között, akik lelkesen bólogatnak, vagy éppen hevesen tiltakoznak. Ott már tehetsz bármit, a transzparensek árnyékában nem látszik, kivel vagy: vele vagy önmagaddal.
Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, bolondot akarnak belőled csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni akarnak, amit a túlfejlesztett agyaddal nem vagy képes észrevenni. Nézed a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítasz, és a másik fal, amit ő állít eléd, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán.
Álmomban kitéptem a saját nyelvemet.
Egy porond mellett ücsörgök, előadás lesz, mögöttem a többi bámészkodó, szemben, félkör alakban homorú emelkedő, mint egy amfiteátrumban. A színpadon megjelenik egy szőke lány, és angol nyelven magyarázni kezd valamit a szerelemről. A kezében átlátszó, nyúlós anyag, olyasféle, mint amilyen az egykor népszerű „slime”, a takonygyurma volt; a nagyobbik fiam, B. is kikönyörgött magának egyet annak idején, vagy húsz éve, imádta, hogy bármire rátapad, amihez odacsapja, aztán egyszer feldobta a plafonra. Évekig lógott fent az ágya felett, nemrég esett le, meg volt már feketedve a portól – a leghosszabb életű átmeneti tárgy, amivel engem helyettesíteni lehetett, magától levált. A színpadon a szőke lány látványosan gyűrögeti, huzigálja a ragadós anyagot, this is love, kiáltja megjátszott szenvedéllyel, és nekem hirtelen tele lesz a szám nyállal, mintha abból a nyúlós anyagból került volna belém egy adaggal. Először ki akarom köpni, oldalra fordulva észrevétlenül, hogy ne lássa senki, de nem jön ki. A kezemmel kell bele nyúlnom a számba. Megpróbálom leszedni a nyelvemről azt az anyagot egy gyors mozdulattal, még mindig észrevétlenül, mint amikor az orrát dörzsöli valaki, mert van benne valami, és úgy tesz, mintha csak viszketne. Nem jön le a nyál, úgy látszik, hozzá van nőve a nyelvemhez. Le kell róla szakítanom, nincs mese, gondolom, és ekkor már nem érdekel ki látja, tépem, húzom, szakítom. Nyúlós és erős, mint a gumi. Végül sikerül kitépnem a számból, de jön vele a fél nyelvem is. Nézem egy darabig, aztán leteszem oldalt a fűbe. Nincs rá szükségem.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 399. | vajdics: így-lesz-jó/jobb | 2019-07-19 13:12 | | Egy porond mellett ücsörögtem nézőként, mögöttem a többi bámészkodó, szemben félkör alakban homorú emelkedő, mint egy amfiteátrumban. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 398. | vajdics: ... | 2019-07-19 12:56 | | Egy porond mellett ücsörögtem nézőként, a porond mögött homorú domboldal, a szemben lévő oldalon a bámészkodók köre félkör alakban, mint egy amfiteátrumban. | |
| 397. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-19 12:50 | A mai naplót megírtam már tegnap. Most nem előre, hanem hátralépek, vissza az időben. Csak mennyit, tűnődtem elalvás előtt. Reggel ez a mondat ébresztett: július tizenharmadika. Ám legyen. Bár az a nap (is) már meg van írva, majd utána nézek, mit hordtam össze aznap.
2019. július 13.
Nehéz nem reagálni, amikor úgy érzed, egyenesen a te füledbe kiabál valaki, pedig valószínűleg, csak arról van szó, hogy ott állsz mellette, amikor a távolba kiált: figyeljetek emberek, fontos mondanivalóm van. Azt hiszed, neked beszél, holott téged már biztosan nem is lát, annyira közel mentél hozzá, amikor bele akartál bújni a bőrébe. Jobb, ha hallgatsz. Vagy léphetsz távolabb is, elvegyülhetsz a tömegben, a képzeletbeli hallgatóság tagjai között, akik lelkesen bólogatnak, vagy éppen hevesen tiltakoznak. Ott már tehetsz bármit, a transzparensek árnyékában nem látszik, kivel vagy: vele vagy önmagaddal.
Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, a bolondot akarnak belőlem csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni akarnak, amit a túlfejlesztett agyammal nem vagyok képes észrevenni. Nézem a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítok, és a másik fal, amit ő állít elém, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán.
Álmomban kitéptem a nyelvemet. Valami porond féle mellett ücsörögtem nézőként, a porond mögött homorú domboldal, a szemben lévő oldalon a bámészkodók köre, köztük én nézőként, félkör alakban, mint egy amfiteátrumban. A színpadon egy fiatal, szőke lány performansza zajlott. Angol nyelven magyarázott valamit a szerelemről. A kezében szemléltetésképpen egy átlátszó, nyúlós, ragadós anyagot formálgatott, olyasfélét, mint amilyen az egykor népszerű "slime", a takonygyurma volt; a nagyobbik fiam, B. is kikönyörgött magának egyet annak idején, vagy húsz éve, imádta, hogy bármihez odavágja, ott ragad, aztán egyszer feldobta a plafonra, évekig lógott fent az ágya felett, nemrég esett le, meg volt már feketedve a portól, a leghosszabb életű átmeneti tárgy, amivel engem helyettesíteni lehetett, magától levált. A színpadon a szőke lány látványosan gyűrögette, huzigálta a ragadós anyagot, this is love, kiáltotta megjátszott szenvedéllyel, és nekem tele lett a szám nyállal, mintha abból a nyúlós anyagból került volna belém egy adaggal. Először ki akartam köpni, oldalra fordulva észrevétlenül, hogy ne lássa senki, de nem jött ki. A kezemmel kellett bele nyúlnom a számba. Le akartam sodorni a nyelvem hegyéről azt az anyagot egy gyors mozdulattal, még mindig észrevétlenül, mint amikor az orrunkat dörzsöljük, mert van benne valami, de úgy teszünk, mintha csak viszketne, de nem jött le, hozzá volt nőve a nyelvemhez. Le kell róla szakítanom, gondoltam, nincs mese, és akkor már nem érdekelt ki látja, téptem, húztam, szakítottam, nyúlós és erős volt, mint a gumi. Végül kitéptem a számból, de jött vele a fél nyelvem is. Letettem oldalt a fűbe. Nem volt rá szükségem.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 396. | vajdics: francescónak | 2019-07-18 14:13 | Maja barátnőm évek óta unszol, hogy olvassam el ezt a könyvet. A nagyfiam is a kezembe nyomta már magyarul is, angolul is. Talán tegnaptól lett lészen rá időm.
A. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
