NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-24 14:04 Összes olvasás: 71559| 409. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-07 17:42 | 2019. augusztus 7.
Ahhoz képest, hogy naponta járok az erdőbe, ritkán álmodom róla. A fákkal és bokrokkal benőtt hegyi utak helyett poros földutakon menetelek álmomban, mint egyszemélyes hadsereg. Tágas mezei táj vesz körül, az út szélén fűcsomók, süt a nap, a föld puha, árnyék sehol. A legtöbbször az van, hogy eltévedtem. Cipő nélkül, mezítláb lépkedek, talán valamelyik üknagyanyám nyomában. Amikor ő még gyerek volt. Ha szerencsém van, jön egy szekér, és felvesz. Ha nem, akkor is eljutok valahova. Csak a távolodás a biztos. Az út vége felől nézve persze minden lépés közeledés.
Az egyik ma hajnali álmomban volt egy fa is. Virágcsokrot helyeztem el a tövében, lassan, ünnepélyesen, mintha gyászolnék valakit. Vagy valamit.
Később egy teremben meztelen, ölelkező párok ácsorogtak, kör alakban, mint a szobrok egy múzeumban – pedig láthatólag volt bennük élet. Körbe jártam a termet, és megálltam előttük egy-egy pillanatra.
Aztán egy viskó teraszán találtam magamat. Kihalt, baljóslatú táj vett körül. Sehol egy teremtett lélek. Rajtam kívül. Mintha én lettem volna az utolsó ember. És mintha nem is nő lettem volna, vagy mintha mindegy lett volna, milyen nemű vagyok. Vadásznom kellett, hogy életben tudjak maradni. Nem kellett mégsem elfognom semmit. A zsákmány magától került a teraszon az asztalomra. Medve, gondoltam, pedig nem volt nagyobb egy kismacskánál. Nagyon éhes lehettem, mert azonnal nekiestem a koponyájának. Késsel vágtam le a tetejét. Nem volt kemény a csont, engedett a késnek, mint a karalábé vagy a krumpli. A belsejében az agyvelő puha, kocsonyás, barna anyag. Nem ettem meg, csak néztem kíváncsian, érdeklődően, mint egy tudós. Tegnap fordítás közben egy oldalon rátévedtem egy Hannibál professzorról szóló cikkre, aztán ebédet főztem a fiúknak, de ez nem ment fel.
Nehéz nyugton maradni, amikor azt látom, hogy valakinél név szerint szerepelek. Pedig igazából könnyű. | |
| 408. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-07 00:16 | 2019. augusztus 6.
Ősz-szagúak a reggelek. A Napot nem izgatja, minek nézem, lusta kamasznak vagy fáradt öregnek, egyszerűen csak később kel fel, mint korábban.
Egy író leghűségesebb olvasója a fordító. Heteken, hónapokon át együtt lélegzik a könyvvel. A hibák felett úgy huny szemet, hogy kijavítja őket. A holttestek például nem feküdhetnek „az észak-keleti tengelyen”. Bele kell írni a szövegbe a dél-nyugati irányt is. Vagy kihagyni a tengely szót. Csak tudnám, miért olyan fontos ez. Hogy bele kell írnom a naplómba. Habár, mi más lehetne fontosabb. Amiről nem lehet írni, azt már megírta Pilinszky a Terek-ben. „mintha/ egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele/ egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)/ alagsori szobának ajtaján át./ Ott az történik, ami épp nekem/ kibírhatatlan. Talán nem egyéb,/ kibontanak egy rongyosládát,/ lemérik, hány kiló egy hattyú,/ vagy…”
Vagy. Ha jobban meggondolom, mégis inkább fáradt öreglány a nap, mert amennyivel később ébred, annyival hamarabb is nyugszik el. Nem lehet kamasz. A kamaszokat esténként alig lehet ágyba parancsolni.
| |
| 407. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-05 13:04 | 2019. augusztus 5.
Tegnap elalvás előtt újraolvastam Julio Cortázar „Az összefüggő parkok” című novelláját. A főhőse zöld bársonnyal bevont, magastámlájú karosszékben ül a szalonban, és egy regény utolsó oldalait olvassa, amelynek főszereplője (a szerelmével való találkozás után) tőrrel a kezében betér egy házba, amelynek szalonjában egy férfi zöld bársonnyal bevont, magastámlájú karosszékben a róla szóló regényt olvassa.
Jól ismert játék ez.
Brausen, J. C. Onetti „A hajógyár” című kisregényének főhőse, elképzel magának egy kisvárost, Santa Maríát, ahol egy általa kitalált alak, Díaz Grey doktor él. A történet eleinte két szálon fut: hol Brausen Montevideójábn, hol Díaz Grey Santa María-béli rendelőjében vagyunk. Brausen végül átlép a fikció világába, a képzeletében élő alak pedig kiszabadul Santa Maríából, és eljut Buenos Airesbe, oda, ahol a kisregény szerzője, Onetti él. Az olvasó, ha nem figyel, a végére teljesen összezavarodik, az utolsó fejezet narrátora ugyanis már Díaz Grey, az ő szemével látjuk az addigi elbeszélő, Brausent.
Unamuno „Köd” című regényében a főszereplőnek, Augusto Pereznek az a sorsa, hogy a történet végére meghal. Augusto Perez azonban Párizsban, tudomást szerez „teremtője” szándékáról (a Szajna partján sétálva rátalál a róla szóló könyvre), és fellázad ellene. Megkeresi a szerzőt, és közli vele, hogy nem áll szándékában meghalni. Hosszú elméleti vita következik filozófiai fejtegetésekkel, hivatkozásokkal. A regény célja valójában a vita során megfogalmazott gondolatoknak az átadása.
Egy biztos: az olvasó és a szerző pozíciója nem olyan biztonságos, mint amilyennek gondolnánk, ha a szereplők úgy döntenek, hogy kitörnek a történet kereteiből.
És a fordító vajon biztonságban van-e? Ha valaki, mint például én most, krimit fordít, nem kell-e attól tartania, hogy a gyilkos egy éjszaka kilép a betűk közül, és rátámad.
Rám támad, és közli velem, hogy nem szeretne börtönbe kerülni, fordítsa úgy a szöveget, hogy ő megszabadulhasson a felelősségre vonástól, különben én is arra a sorsra jutok, mint az összes többi áldozata. Az olvasókról nem is beszélve. Hogy rájuk milyen sors várna. De ez, mondjuk, csak akkor fordulhatna elő, ha kifutnék a határidőből. Egyébként nem. Igyekeznem kell. Óriási felelősség terheli a vállamat.
| |
| 406. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-03 21:03 | 2019. augusztus 3.
Az erdélyi Csíki-havasokból vissza az itteni Csíki-hegyek közelébe. A különbség mintegy ezer méter a tengerszint felett. Négy napunk van az átzsilipelésre. A zsilipelő szerekezetet a Mályi tóban találom, pár lépésnyire a Mécses-ház hátsó bejáratától. Papucsban, fürdőruhában szaladgálunk ki naponta akár háromszor is. Egy páran korábban kelünk, mint a többiek. Érdekes látni, hogy kik azok, akiket az eső sem riaszt vissza a reggeli úszástól. Délelőtt áhítat, előadások. Karsai Eszter az öregedés művészetéről. Révész Anikó a TLG-ről, a telefonos lelkigondozásról. Az előbbi hiteles személyiség, a másiknak valamiért nem hiszek. Diósgyőr, vármúzeum, az ország legjobb cukrászdája. Folytonos lelki támaszra szoruló gyülekezeti társam és a támasznyújtó beszélgetés határai. Kelj fel te is holnap fél hétkor, körbefutjuk a tavat, és úszunk, jó? Felkel, fut velem, beúszunk a tó közepére. Nem fél. Fejünk a víz alatt, beszélgetni nem kell, nem lehet.
2019. július 27.
Kirándulás Fehérkőre, a Székely borvíz forrásához. Enyhén kénes íze van a víznek. A Bogoly nevű esztenáig jutunk fel, onnan gyaloglunk vissza a Panzióhoz, ahol a nap végén a meleg vacsorát kapjuk. Később indultunk reggel és lassabban haladunk, mint ahogyan B.-ék előre eltervezték. Az Öreg, aki idén szeptemberben lesz 90 éves, három-négy kilométerenként leül pár percre megpihentetni a lábát. Az én hátfájásom enyhítésére is jól jön minden alkalommal a pihenő. Fent kutyák, marhagulya, tehénpásztor. A pásztor neve: Kecskés István, nem Gulyás. Kecskés egy hosszú nyelű fokossal a kezében mászkál a gulya mellett. Ez a sétabotom, mondja. A medvét és a farkast csak úgy emlegeti: a „szőrös dolgok. Mi is átvesszük ezt az eufemisztikus megjelölést, és attól kezdve nem is használunk mást, mint amikor a Harry Potter-ben Voldemort helyett azt mondják, Tudjukki, nehogy megidézzék a gonoszt. Mi ráadásul továbbfejlesztjük a fogalmat, mert a pásztorok kutyáit is beleértjük. Egyes esztenákban húsz kutyára is szükség van a gulya vagy a nyáj őrzéséhez. Erős állkapcsú, tenyésztett óriások, veszett csaholással rohannak felénk, és mire észrevesszük, már ott állnak körülöttünk vicsorgó foggal, a pásztor intésére várva, tépjenek-e cafatokra bennünket, vagy tekintsenek bennünket is marháknak vagy birkáknak.
B. és G. éjjelre fent maradnak a hegytetőn. Este kilenckor kapjuk a hírt, hogy sikerült sátrat verniük a kettős forrás mellett. Harminc kilométeres túra vár rájuk másnap. Elalvás előtt áttérek a többisten-hitre, képzeletben aranyszobrokat emelek a környező hegyek tetejére a „szőrös dolgok” bálványozására. Hajnalig hozzájuk imádkozom, ígérek mindent, csak kíméljék meg a gyermekeim életét.
2019. július 26.
Anna és Anikó napja. Meg kell próbálnom csak a tárgyi világra figyelni. Tényekre, adatokra, helyszínekre, nevekre, időpontokra. Mikor, hova, meddig. Az érzelmek, mint a kitakart intim felületek, felszólítást jelentenek az agresszoroknak a támadásra. Hogy elmondhassák: te kezdted, te akartad. Nem kezdek semmit. Nem akarok mást, mint beletartani az arcomat a fénybe.
Kászonimpér, Kászonfeltíz, Kászonaltíz. Balázsi Márika székelykapus háza a Nagy utcában. Július 25-én érkezünk. Előző este Brassóban a Reménység Házában alszunk. Jó a szállás, az ágy elég kemény, a párna sem túl puha, a paplan elég hosszú, vászonhuzat van rajta, nem műszálas kínai szar. Az épület évtizedeken át épült a református misszió céljaira. A belső és külső teret részben jólesően kreatív díszítésekkel látták el, részben túlzsúfolt, giccses, felesleges csecsebecsékkel – az alapító lelkész feleségének tervei, álmai/víziói alapján. Csak a jóleső megoldásokról ejtek szót. Kettévágott fürdőkádból kerti pad és karosszék (lilára és rózsaszínre festve – ez már a giccses jellemzők közé tartozik, nem lehet mégsem kihagyni), sárgára, olajzöldre, pirosra festett biciklikből virágtartó kerítés, képkeretnek régi üvegablakok a falon, színes ceruzákból faldísz.
Ma, a névnapomon, kászoni idő szerint nyolckor ébredtem. Az egyetlen mosdónk foglalt volt, így fedeztem fel a pókhálóval borított kerti budit. Marika délben a kérésünkre kitakarította. Ha találtam volna időben egy seprűt, magam is kisepertem volna.
| |
| 405. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-23 23:38 | 2019. július 23.
Úszás után hazafelé a langymelegben. Boldogság. Örömmuzsikálnak a tücskök. A papucsom klattyogása adja hozzá a ritmust. Autó zúg. Egy házból tévé szól. Az aszfalt folyóként ömlik le elém az utca tetejéről. Mire hazaérek, újra vizes leszek. Nem baj, van strandpapucsom és úszósapkám. Smetana Moldvá-ja a törülköző. Csendben szárítkozom.
| |
| 404. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-22 10:15 | 2019. július 22.
Kriminológiai tanulmányokat folytatok. Profilalkotás, viktimológia, sorozatgyilkosok lélektana. „A kielégülést érzelmi lehűlés követi.” Hihetetlen – írhatnám, ha most találkoznék először a jelenséggel –, hogy bármilyen kérdést feltesz az ember, választ lehet rá találni. A minőség hullámzó. De az én meglehetősen hiányos bűnügyi ismereteim bővítéséhez éppen elég jó minőségűnek tűnik minden, amit találok. Ha mégsem kielégítő az eredmény, meg kell várnom, amíg a fiúk felébrednek nyári álmukból (órákkal később, mint én), ők kenik-vágják a bűnügyi témát. El silencio de la ciudad blanca (A fehér város csöndje) – a könyv címe, amit fordítok. A szerzője, Eva Garcia Sáenz de Urturi elvégzett egy két éves kriminalisztikai tanfolyamot, mielőtt nekiült megírni. Nekem max. pár órás gyorstalpalóra van időm. Ha van. Ha nincs, a pedantériám úgyis megköveteli.
Dustin Hoffman jut eszembe, aki állítólag egy teljes évig készült az Esőember szerepére. Logopédiai gyakorlatokat végzett, hogy a lehető legpontosabban úgy tudjon beszélni, mint egy autista. Személyes tapasztalatokra is építhetett, mivel fiatalkorában, még a színi iskola előtt ápolóként dolgozott egy elmegyógyintézetben. A szinkronszínésznek biztosan nem volt egy éve a felkészüléshez, és nem valószínű, hogy ő is pont elmegyógyintézeti ápolóként dolgozott volna a színi iskola előtt. Nem is emlékszik senki a nevére.
Ezt tüstént le is tesztelem. Ébredeznek a fiúk, az egyik már ki is dugta az orrát a barlangjából. Fingom nincs, mondja, és nem is érdekel, hagyjál most engem az ilyesmivel, meg szeretnék reggelizni. Az a helyzet, hogy az én családomban ébredéskor mindenki kvázi autista. Rajtam kívül. Én az ápolói szerepet töltöm be. Sőt, én lehetnék a főnéni, de az olyan lenne, mint amikor a város egyetlen villamosát számmal látják el. Lásd Debrecenben évtizedeken keresztül az 1-es villamost (amíg a 2-es vonala el nem készült).
Kern András, mondja a férjem magabiztosan. És téved. Aki nem hiszi, járjon utána.
| |
| 403. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-20 23:48 | 2019. július 20.
Nem hihetem, hogy az álmaim mindent tudnak. Hacsak nem a történet részei. „Az egyedüli különbség a valóság és a fikció között, hogy a fikciónak mindig hihetőnek kell lennie”, írja Mark Twain (idézi valaki a neten).
Másodjára hallom ma Érdi Tamást, a vak zongoraművészt Leányfalun – ezúttal nem magában, hanem Balog Józseffel. Négykezeseket játszanak. Bartókot, Schubertet. Az utolsó pillanatban érkezünk, nekem már csak jobb oldalt jut hely, félig a zongora mögött. Így pont a négy kezet nem látom. A zenészek közül is csak Érdit, a jobb könyökét, a fél arcát, a fél napszemüvegét. Balognak csak a feje búbja látszik ki, fekete haja van, feketébb, mint a zongora. Ha lehajol, teljesen eltűnik, olyan, mintha csak Érdi játszana. Így is hallgatom, mintha csak ő lenne a zongora mögött, neki tulajdonítom az egész játékot. Nézem, milyen szép ember, ahogy előre-hátra hajlong a fekete ingében és a napszemüvegében, mintha egy maffiózó és egy angyal keveréke lenne. A játéka is (amiről az agyam józan részével tudom, hogy félig a Balogé), mint a tornádó, végigsöpör a templomon, felkap, megforgat, majd letesz valahol egy csendesebb helyen, az oltár előtt, vagy valakinek közelében, akit szeretek. Apu jut eszembe, ültem-e valaha az ölében. Templomban biztosan nem, mire én megszülettem, ő már örökre összeveszett az Úristennel. Fél szemére vak volt, egy tüskés ág ütötte ki a jobb szemét tizenhárom éves korában, amikor a haverjaival dinnyét loptak, és a csősz megkergette őket; egy másik változat szerint a szomszéd fia dobta meg a szemét kővel, amikor összekaptak valamin – hol így mesélte Nagyanyám, hol úgy. Most taps van, visszakerülök a helyemre, hogy a következő zenemű (Wolf Péter Wolftemperiertes Klavier-je) újra elragadjon, ezúttal hullámok formájában. Deszkadarabba kapaszkodva hánykolódom a tengeren, tajtékzik a víz, alig bírom tartani magam. Ekkor hirtelen dobálni kezd a víz, fel-le, fel-le, mintha egy szökőkút állna alattam a tenger közepén. Pedig nyilvánvalóan csak egy fújtató bálna lehet az. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy zenét hallgatni felemelő érzés. Visszahunyom a szemem. Ha Érdi nem lát, én mit nézzek?
| |
| 402. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-20 10:20 | Kórosanyagkibocsátás. (Az egyszavas játékhoz csatlakozva -- naplón, azaz téren és időn kívül.)
2019. július 21.
„Puñetero genio”. Az Urban Dictionary szerint ez azt jelenti: „fucking genious.” A „kibaszott” szóra keresek holnapi határidővel szinonimákat a könyvhöz, amit fordítok. Megátalkodott? Túl szép. Egy sorozatgyilkosról van szó. Help, please. Socorro.
2019. július 20.
Megpróbáltam előkeresni a július 13-i naplóbejegyzésemet. Elrettenve állapítottam meg, hogy nem létezik. Ezért kellett tegnap megírnom. Az álmom erre figyelmeztetett? Nem létezik.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 401. | csanancsa: szent-javíthatóság-segíts | 2019-07-19 14:01 | A halál neve Pedantéria. De úgy tűnik egyelőre én vagyok az erősebb. Nem baj, ebben most neki van igaza:
"Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, bolondot akarnak belőlem csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni szeretnének, amit a túlfejlesztett agyammal nem vagy képes észrevenni. Nézem a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítok, és a másik fal, amit ő állít elém, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán." | |
| 400. | [tulajdonos]: again-and-again | 2019-07-19 13:51 | A halál neve az én esetemben: Pedantéria. Az fog a sírba vinni.
2019. július 19.
A mai naplót megírtam már tegnap. Most nem előre, hanem hátra fogok lépni, vissza az időben. Csak mennyit, tűnődöm elalvás előtt. Reggel ez a mondat ébreszt: július tizenharmadika. Ám legyen. Bár az a nap már meg van írva, majd utána nézek, mit hordtam össze aznap.
2019. július 13.
Nehéz nem reagálni, amikor úgy érzed, egyenesen a te füledbe kiabál valaki, pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy ott állsz mellette, szoros közelségben, amikor a távolba kiált: figyeljetek emberek, fontos mondanivalóm van. Azt hiszed, neked beszél, holott téged már biztosan nem is lát, annyira közel mentél hozzá, amikor bele akartál bújni a bőrébe. Jobb, ha hallgatsz. Vagy léphetsz távolabb is, elvegyülhetsz a tömegben, a képzeletbeli hallgatóság tagjai között, akik lelkesen bólogatnak, vagy éppen hevesen tiltakoznak. Ott már tehetsz bármit, a transzparensek árnyékában nem látszik, kivel vagy: vele vagy önmagaddal.
Amióta Mama nincs, egyetlen dolog van, amiben feltétel nélkül megbízhatok: az álmaim jóakaratában. Ha furcsák is néha, meg idegesítőek, mert úgy tűnik, bolondot akarnak belőled csinálni, a végén mindig kiderül, hogy valamire figyelmeztetni akarnak, amit a túlfejlesztett agyaddal nem vagy képes észrevenni. Nézed a világot, és a világ visszanéz, de csak mintha tükörből, a fal, amit eléje állítasz, és a másik fal, amit ő állít eléd, jó esetben is csak félig áteresztő. Duplán.
Álmomban kitéptem a saját nyelvemet.
Egy porond mellett ücsörgök, előadás lesz, mögöttem a többi bámészkodó, szemben, félkör alakban homorú emelkedő, mint egy amfiteátrumban. A színpadon megjelenik egy szőke lány, és angol nyelven magyarázni kezd valamit a szerelemről. A kezében átlátszó, nyúlós anyag, olyasféle, mint amilyen az egykor népszerű „slime”, a takonygyurma volt; a nagyobbik fiam, B. is kikönyörgött magának egyet annak idején, vagy húsz éve, imádta, hogy bármire rátapad, amihez odacsapja, aztán egyszer feldobta a plafonra. Évekig lógott fent az ágya felett, nemrég esett le, meg volt már feketedve a portól – a leghosszabb életű átmeneti tárgy, amivel engem helyettesíteni lehetett, magától levált. A színpadon a szőke lány látványosan gyűrögeti, huzigálja a ragadós anyagot, this is love, kiáltja megjátszott szenvedéllyel, és nekem hirtelen tele lesz a szám nyállal, mintha abból a nyúlós anyagból került volna belém egy adaggal. Először ki akarom köpni, oldalra fordulva észrevétlenül, hogy ne lássa senki, de nem jön ki. A kezemmel kell bele nyúlnom a számba. Megpróbálom leszedni a nyelvemről azt az anyagot egy gyors mozdulattal, még mindig észrevétlenül, mint amikor az orrát dörzsöli valaki, mert van benne valami, és úgy tesz, mintha csak viszketne. Nem jön le a nyál, úgy látszik, hozzá van nőve a nyelvemhez. Le kell róla szakítanom, nincs mese, gondolom, és ekkor már nem érdekel ki látja, tépem, húzom, szakítom. Nyúlós és erős, mint a gumi. Végül sikerül kitépnem a számból, de jön vele a fél nyelvem is. Nézem egy darabig, aztán leteszem oldalt a fűbe. Nincs rá szükségem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
