NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 16:06 Összes olvasás: 71503| 413. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-12 00:27 | 2019. augusztus 11.
Ha nekem kellene meghatároznom, mi a bölcsesség, azt mondanám, az, amikor az ember szótárában a „nyilvánvaló” helyére olyan szavak kerülnek, mint a „valószínű”, az „elképzelhető” vagy a „nem biztos”. Vagy amikor látunk valakit, akinek minden szava, minden mozdulata gyönyörűséggel tölt el bennünket, mégsem borzadunk el azon, hogy mi mindenről maradtunk volna le, ha soha az életben nem ismerjük meg.
Elbóbiskoltam fordítás közben. Színes fonalak jelentek meg előttem a képernyőn, ami addigra már a padló volt – ívesen tekergő piros, sárga, kék vonalak, a közeikben fehér gyöngyök.
| |
| 412. | [tulajdonos]: --- | 2019-08-09 14:02 | 2019. augusztus 9.
Felhajtja a takarót, és megsimogatja a lábfejemet. Ha hason fekszem, a talpamat. Így köszön el reggelente, most, hogy megint ő kell korábban. Új szokása ez. Tizenöt-húsz éve még nekem kellett utána szaladnom az ajtóba, vagy a kapuba (mikor, hol értem utol), hogy kikuncsorogjak belőle egy ölelést, mielőtt megszoptattam vagy tisztába tettem a gyerekét (!) – így írom, direkt, harmadik személyű birtokos raggal, de csak az irodalmi hatás kedvéért, mintha nem tudnám, hogy a szoptatandó vagy tisztába teendő kisbabák részben az enyéim voltak, már csak azért is, mert az éhes vagy kakis felükre nem nagyon igyekezett rajtam kívül senki jogot formálni. Át volt engedve kizárólagos joggal nekem. Ugyanez volt később az iskolai jegyekkel is: ha rossz jegyet vagy beírást hozott haza valamelyik fiú, nekem kellett aláírnom, A. csak akkor ért rá ilyesmivel vesződni, ha négyes vagy ötös virított az ellenőrzőben.
Szükségem volt arra az ölelésre reggelente. Ő nem tiltakozott. Hagyta, hogy átöleljem, de mindig éreztette, hogy egy rendes embernek, akinek munkába kell mennie, nincs ideje reggelente érzelgős jelenetekre. Majd este az ágyban. Anyu jutott ilyenkor eszembe, akinek lábujjhegyre kellett emelkednie, ha puszit akart adni apámnak. Egy fejjel alacsonyabb volt Apunál, aki ahelyett, hogy lehajolt volna hozzá, még meg is emelte egy kicsit az állát, hogy még elérhetetlenebbnek tűnjön.
Idegen településen jártam álmomban, valahol külföldön. Egy szálláshelyre kellett eljutnom, ahol már vártak rám. Egy nő, aki ismerősnek tűnt, de nem tudtam beazonosítani, előre elmagyarázta az utat. Menj egyenesen, ne térj le soha az útról, és akkor biztosan odatalálsz. Mentem egyenesen, át a városon, fel egy füves emelkedőn, bal oldalt korlát, jobb oldalt, mintha egy térképet néznék, láttam a város ide-oda tekergő, zegzugos utcáit, sikátorait. Csábítóan izgalmasnak tűntek a nyílegyenes úthoz képest, de tudtam: ha közéjük tévedek, soha nem keveredem ki belőlük. Letértem időnként mégis, boltok és autók vettek körül, és nem találtam egyetlen a tájékozódási pontot sem. Az utcák követhetetlen összevisszaságban, körbe-körbe vittek, nem haladtam semmit. Vissza kellett térnem az egyenes úthoz. Azt valahogy mindig be tudtam lőni, hogy hol van. Ám egyszer csak azt vettem észre, hogy vissza fele haladok, nem előre. Az út, ami addig emelkedett, most lefelé lejtett, a korlát is jobb oldalt volt.
Furcsa módon, elérkeztem a célhoz így visszafelé haladva is. Valami koszos kis épületbe, ahol a szobák kívülről nézve akkorák voltak, mint egy vécéfülke. Amikor az egyikbe beléptem, kitágult, akkorára, hogy négy-öt ágy is elfért benne. Az egyik üres volt, arra pakoltam a holmimat.
A következő pillanatban már újra úton voltam. Mint Tom Cruise A holnap határá-ban: ha meghal, mindig felébred ugyanannak a napnak a reggelén, és kezdődik minden elölről, ugyanazokkal a motívumokkal, de mindig egy kicsit másként. Ha újraindulhat a program, a hibák kijavíthatók. I refuse to replay/ The mistakes we made yesterday (Oi Va Voi).
Úton voltam megint. De már nem egyedül. Jött velem T. Zsuzsa is. Kint jártunk valahol a város szélén. Egyszer csak elfogyott út (az a bizonyos egyenes), és egy vörös üreg tátongott előttünk, mint egy frissen kibelezett gyomor. Egy félig kibányászott hegy. A bánya tetején keskeny vadjáró ösvény, azon lehetett csak átjutni a hegycsonk másik oldalára. Vissza akartam fordulni. Biztonságosabbnak tűnt a házak között. De Zsuzsa rábeszélt, hogy vágjunk neki a hegynek. A még megmaradt részének.
Elindulunk hát. Abban a pillanatban elered az eső. Lepedőt kerítek a fejemre. Nem ázik át. Újra egyedül vagyok. | |
| 411. | [tulajdonos]: 18+ (javított) | 2019-08-08 12:45 | 2019. augusztus 8.
54+
Tele van gyomorforgató jelenettel a „Szent hegy” című film (Jodorowsky: The Holly Mountain). A finnyás néző – és ki nem az? –, ha végignézi (egyáltalán), aznap nem vacsorázik. Nincs terület, ami érintetlenül maradna, mindenről lerántódik a lepel, a politika, a háborúk, a vallások, a szex-és árukereskedelem, általában a fogyasztás (pontosabb szóval: a zabálás) kis- és nagyipari kiszolgálóiról egyaránt. 1974-es a film, tíz éves voltam, amikor „legyártották”, most ötvennégy vagyok. Nem igazán értem, miért nem vetítették le itthon annak idején, simán mutogatni lehetett volna elrettentő példaként: nézzétek, ilyen az imperialista rákfene. A lepellerántás egyébként szó szerint is megtörténik a filmben többször is; mint például abban a jelenetben, ahol egy pap fétisimádó pózban egy fából faragott Jézust ölelget a takarója alatt. De ez még Light Cola a többihez képest, ettől még lehetne vacsorázni.
A múlt héten Mályiban, a gyülekezeti táborban reggelente falatnyi dobozkákban kaptuk a vajat és a dzsemnek nevezett cukrozott zselatint. Mivel azzal számoltak, hogy egyesével legalább két szelet kenyeret fogyasztunk, mindenkinek két-két doboz járt. A harminc embernek 120 doboz minden áldott (!) reggel. Négy napon át 480 doboz! A vaj és a „dzsem” fele ráadásul minden asztalnál kárba veszett, mivel gyakorlatilag lehetetlen volt kiüríteni a kis dobozokat. Pedig próbálkoztunk, késsel, villával, kenyérdarabkával, a végén már ujjbeggyel is. (Talán, ha kinyaltuk volna, de ahhoz túl illedelmesek voltunk, nem lehet mindenki olyan, mint Jodorowsky.) A pazarlás, amit véghez vittünk, legalább annyira borzalmas, mint amikor egy filmben valakinek ollóval levágják a heréjét, hogy nemes áldozatként bekerülhessen a rendőrfőnök szent gyűjteményébe.
Figyelemre méltóan elegáns megnyilvánulásai is vannak a naturalizmusnak a filmben: a gyerekprostitúció például úgy jelenítődik meg, hogy a vénember, aki az utcán ácsorgó lányok közül egy nyolc év körüli kislányt szemel ki, magának, úgy becsteleníti meg az áldozatát, hogy kiveszi a bal szemét, és az apróság tenyerébe teszi, majd kéjsóvár mosollyal rácsukja az ujjait. (A „szemel” szónak is, lám, most veszem csak észre, szó szerint értelme van.) Ez a képsor úgy naturalisztikus, hogy közben töményen szimbolikus. Sokkal erősebb, mintha a szemünk láttára dugná meg a kislányt (noha ebbe a filmbe az is simán beleférne). A kedvenc jelenetem, ha lehet ilyet mondani, az, amikor a rendőrök kibelezik a földön heverő tüntetőket, és nem emberi szerveket, hanem virágokat és madarakat rángatnak elő belőlük. Egy lány szájából piros bogyók potyognak ki. Felháborítóan szép az egész.
Leírtam, ami legfelül volt. A mélyebbre került részek itt maradnak a gyomromban, megemészthetetlenül. Hiába innék rájuk Coca-Colát vagy Pepsit. Nem mosódnak ki soha. Ha szerencsém van, virágok, madarak vagy bogyók formájában előkerülhetnek belőlem mégis.
| |
| 410. | [tulajdonos]: 18+ | 2019-08-08 12:16 | 2019. augusztus 8.
Tele van gyomorforgató jelenettel a „Szent hegy” című film (Jodorowsky: The Holly Mountain). A finnyás néző – és ki nem az? –, ha végignézi (egyáltalán), aznap nem vacsorázik. Nincs terület, ami érintetlenül maradna, mindenről lerántódik a lepel, a politika, a háborúk, a vallások, a szex-és árukereskedelem, általában a fogyasztás (pontosabb szóval: a zabálás) kis- és nagyipari kiszolgálóiról egyaránt. 1974-es a film, tíz éves voltam, amikor „legyártották”, most ötvennégy vagyok. Nem igazán értem, miért nem vetítették le itthon annak idején, simán mutogatni lehetett volna elrettentő példaként: nézzétek, ilyen az imperialista rákfene. A lepellerántás egyébként szó szerint is megtörténik a filmben többször is; mint például abban a jelenetben, ahol egy pap fétisimádó pózban egy fából faragott Jézust ölelget a takarója alatt. De ez még Light Cola a többihez képest, ettől még lehetne vacsorázni.
A múlt héten Mályiban, a gyülekezeti táborban reggelente falatnyi dobozkákban kaptuk a vajat és a dzsemnek nevezett cukrozott zselatint. Mivel azzal számoltak, hogy egyesével legalább két szelet kenyeret fogyasztunk, mindenkinek két-két doboz járt. A harminc embernek 120 doboz minden áldott (!) reggel. Négy napon át ez 480 dobozt jelentett. A vaj és a „dzsem” fele ráadásul minden asztalnál kárba veszett, mivel gyakorlatilag lehetetlen volt kiüríteni a kis dobozokat. Pedig próbálkoztunk, késsel, villával, kenyérdarabkával, a végén már ujjbeggyel is. (Talán, ha kinyaltuk volna, de ahhoz túl illedelmesek voltunk, nem lehet mindenki olyan, mint Jodorowsky.) A pazarlás, amit véghez vittünk, szerintem legalább annyira borzalmas, mint amikor egy filmben valakinek ollóval levágják a heréjét, hogy nemes áldozatként bekerülhessen a rendőrfőnök szent gyűjteményébe.
Figyelemre méltóan elegáns megnyilvánulásai is vannak a naturalizmusnak a filmben: a gyerekprostitúció például úgy jelenítődik meg, hogy a vénember, aki az utcán ácsorgó lányok közül egy nyolc év körüli kislányt szemel ki magának (a „szemel”szónak is, lám-lám, –most veszem csak észre –, szó szerinti jelentősége van) úgy becsteleníti meg az áldozatát, hogy kiveszi a bal szemét, és az apróság tenyerébe teszi, majd kéjsóvár mosollyal rácsukja a szemre a pici ujjait. Ez úgy naturalisztikus, hogy közben tömény szimbolikus. Sokkal erősebb, mintha a szemünk láttára dugná meg a kislányt (noha ebbe a filmbe az is simán beleférne). A kedvenc jelenetem, ha lehet ilyet mondani, az, amikor a rendőrök kibelezik a földön heverő tüntetőket, és nem emberi szerveket, hanem virágokat és madarakat rángatnak elő belőlük. Egy lány szájából piros bogyók potyognak ki. Felháborítóan zseniális és szép az egész.
Leírtam, ami legfelül volt. A mélyebbre került részek itt maradnak a gyomromban, megemészthetetlenül. Hiába innék rájuk Coca-Colát vagy Pepsit. Nem mosódnak ki soha. Ha szerencsém van, virágok, madarak vagy bogyók formájában előkerülhetnek belőlem mégis.
| |
| 409. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-07 17:42 | 2019. augusztus 7.
Ahhoz képest, hogy naponta járok az erdőbe, ritkán álmodom róla. A fákkal és bokrokkal benőtt hegyi utak helyett poros földutakon menetelek álmomban, mint egyszemélyes hadsereg. Tágas mezei táj vesz körül, az út szélén fűcsomók, süt a nap, a föld puha, árnyék sehol. A legtöbbször az van, hogy eltévedtem. Cipő nélkül, mezítláb lépkedek, talán valamelyik üknagyanyám nyomában. Amikor ő még gyerek volt. Ha szerencsém van, jön egy szekér, és felvesz. Ha nem, akkor is eljutok valahova. Csak a távolodás a biztos. Az út vége felől nézve persze minden lépés közeledés.
Az egyik ma hajnali álmomban volt egy fa is. Virágcsokrot helyeztem el a tövében, lassan, ünnepélyesen, mintha gyászolnék valakit. Vagy valamit.
Később egy teremben meztelen, ölelkező párok ácsorogtak, kör alakban, mint a szobrok egy múzeumban – pedig láthatólag volt bennük élet. Körbe jártam a termet, és megálltam előttük egy-egy pillanatra.
Aztán egy viskó teraszán találtam magamat. Kihalt, baljóslatú táj vett körül. Sehol egy teremtett lélek. Rajtam kívül. Mintha én lettem volna az utolsó ember. És mintha nem is nő lettem volna, vagy mintha mindegy lett volna, milyen nemű vagyok. Vadásznom kellett, hogy életben tudjak maradni. Nem kellett mégsem elfognom semmit. A zsákmány magától került a teraszon az asztalomra. Medve, gondoltam, pedig nem volt nagyobb egy kismacskánál. Nagyon éhes lehettem, mert azonnal nekiestem a koponyájának. Késsel vágtam le a tetejét. Nem volt kemény a csont, engedett a késnek, mint a karalábé vagy a krumpli. A belsejében az agyvelő puha, kocsonyás, barna anyag. Nem ettem meg, csak néztem kíváncsian, érdeklődően, mint egy tudós. Tegnap fordítás közben egy oldalon rátévedtem egy Hannibál professzorról szóló cikkre, aztán ebédet főztem a fiúknak, de ez nem ment fel.
Nehéz nyugton maradni, amikor azt látom, hogy valakinél név szerint szerepelek. Pedig igazából könnyű. | |
| 408. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-07 00:16 | 2019. augusztus 6.
Ősz-szagúak a reggelek. A Napot nem izgatja, minek nézem, lusta kamasznak vagy fáradt öregnek, egyszerűen csak később kel fel, mint korábban.
Egy író leghűségesebb olvasója a fordító. Heteken, hónapokon át együtt lélegzik a könyvvel. A hibák felett úgy huny szemet, hogy kijavítja őket. A holttestek például nem feküdhetnek „az észak-keleti tengelyen”. Bele kell írni a szövegbe a dél-nyugati irányt is. Vagy kihagyni a tengely szót. Csak tudnám, miért olyan fontos ez. Hogy bele kell írnom a naplómba. Habár, mi más lehetne fontosabb. Amiről nem lehet írni, azt már megírta Pilinszky a Terek-ben. „mintha/ egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele/ egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)/ alagsori szobának ajtaján át./ Ott az történik, ami épp nekem/ kibírhatatlan. Talán nem egyéb,/ kibontanak egy rongyosládát,/ lemérik, hány kiló egy hattyú,/ vagy…”
Vagy. Ha jobban meggondolom, mégis inkább fáradt öreglány a nap, mert amennyivel később ébred, annyival hamarabb is nyugszik el. Nem lehet kamasz. A kamaszokat esténként alig lehet ágyba parancsolni.
| |
| 407. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-05 13:04 | 2019. augusztus 5.
Tegnap elalvás előtt újraolvastam Julio Cortázar „Az összefüggő parkok” című novelláját. A főhőse zöld bársonnyal bevont, magastámlájú karosszékben ül a szalonban, és egy regény utolsó oldalait olvassa, amelynek főszereplője (a szerelmével való találkozás után) tőrrel a kezében betér egy házba, amelynek szalonjában egy férfi zöld bársonnyal bevont, magastámlájú karosszékben a róla szóló regényt olvassa.
Jól ismert játék ez.
Brausen, J. C. Onetti „A hajógyár” című kisregényének főhőse, elképzel magának egy kisvárost, Santa Maríát, ahol egy általa kitalált alak, Díaz Grey doktor él. A történet eleinte két szálon fut: hol Brausen Montevideójábn, hol Díaz Grey Santa María-béli rendelőjében vagyunk. Brausen végül átlép a fikció világába, a képzeletében élő alak pedig kiszabadul Santa Maríából, és eljut Buenos Airesbe, oda, ahol a kisregény szerzője, Onetti él. Az olvasó, ha nem figyel, a végére teljesen összezavarodik, az utolsó fejezet narrátora ugyanis már Díaz Grey, az ő szemével látjuk az addigi elbeszélő, Brausent.
Unamuno „Köd” című regényében a főszereplőnek, Augusto Pereznek az a sorsa, hogy a történet végére meghal. Augusto Perez azonban Párizsban, tudomást szerez „teremtője” szándékáról (a Szajna partján sétálva rátalál a róla szóló könyvre), és fellázad ellene. Megkeresi a szerzőt, és közli vele, hogy nem áll szándékában meghalni. Hosszú elméleti vita következik filozófiai fejtegetésekkel, hivatkozásokkal. A regény célja valójában a vita során megfogalmazott gondolatoknak az átadása.
Egy biztos: az olvasó és a szerző pozíciója nem olyan biztonságos, mint amilyennek gondolnánk, ha a szereplők úgy döntenek, hogy kitörnek a történet kereteiből.
És a fordító vajon biztonságban van-e? Ha valaki, mint például én most, krimit fordít, nem kell-e attól tartania, hogy a gyilkos egy éjszaka kilép a betűk közül, és rátámad.
Rám támad, és közli velem, hogy nem szeretne börtönbe kerülni, fordítsa úgy a szöveget, hogy ő megszabadulhasson a felelősségre vonástól, különben én is arra a sorsra jutok, mint az összes többi áldozata. Az olvasókról nem is beszélve. Hogy rájuk milyen sors várna. De ez, mondjuk, csak akkor fordulhatna elő, ha kifutnék a határidőből. Egyébként nem. Igyekeznem kell. Óriási felelősség terheli a vállamat.
| |
| 406. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-03 21:03 | 2019. augusztus 3.
Az erdélyi Csíki-havasokból vissza az itteni Csíki-hegyek közelébe. A különbség mintegy ezer méter a tengerszint felett. Négy napunk van az átzsilipelésre. A zsilipelő szerekezetet a Mályi tóban találom, pár lépésnyire a Mécses-ház hátsó bejáratától. Papucsban, fürdőruhában szaladgálunk ki naponta akár háromszor is. Egy páran korábban kelünk, mint a többiek. Érdekes látni, hogy kik azok, akiket az eső sem riaszt vissza a reggeli úszástól. Délelőtt áhítat, előadások. Karsai Eszter az öregedés művészetéről. Révész Anikó a TLG-ről, a telefonos lelkigondozásról. Az előbbi hiteles személyiség, a másiknak valamiért nem hiszek. Diósgyőr, vármúzeum, az ország legjobb cukrászdája. Folytonos lelki támaszra szoruló gyülekezeti társam és a támasznyújtó beszélgetés határai. Kelj fel te is holnap fél hétkor, körbefutjuk a tavat, és úszunk, jó? Felkel, fut velem, beúszunk a tó közepére. Nem fél. Fejünk a víz alatt, beszélgetni nem kell, nem lehet.
2019. július 27.
Kirándulás Fehérkőre, a Székely borvíz forrásához. Enyhén kénes íze van a víznek. A Bogoly nevű esztenáig jutunk fel, onnan gyaloglunk vissza a Panzióhoz, ahol a nap végén a meleg vacsorát kapjuk. Később indultunk reggel és lassabban haladunk, mint ahogyan B.-ék előre eltervezték. Az Öreg, aki idén szeptemberben lesz 90 éves, három-négy kilométerenként leül pár percre megpihentetni a lábát. Az én hátfájásom enyhítésére is jól jön minden alkalommal a pihenő. Fent kutyák, marhagulya, tehénpásztor. A pásztor neve: Kecskés István, nem Gulyás. Kecskés egy hosszú nyelű fokossal a kezében mászkál a gulya mellett. Ez a sétabotom, mondja. A medvét és a farkast csak úgy emlegeti: a „szőrös dolgok. Mi is átvesszük ezt az eufemisztikus megjelölést, és attól kezdve nem is használunk mást, mint amikor a Harry Potter-ben Voldemort helyett azt mondják, Tudjukki, nehogy megidézzék a gonoszt. Mi ráadásul továbbfejlesztjük a fogalmat, mert a pásztorok kutyáit is beleértjük. Egyes esztenákban húsz kutyára is szükség van a gulya vagy a nyáj őrzéséhez. Erős állkapcsú, tenyésztett óriások, veszett csaholással rohannak felénk, és mire észrevesszük, már ott állnak körülöttünk vicsorgó foggal, a pásztor intésére várva, tépjenek-e cafatokra bennünket, vagy tekintsenek bennünket is marháknak vagy birkáknak.
B. és G. éjjelre fent maradnak a hegytetőn. Este kilenckor kapjuk a hírt, hogy sikerült sátrat verniük a kettős forrás mellett. Harminc kilométeres túra vár rájuk másnap. Elalvás előtt áttérek a többisten-hitre, képzeletben aranyszobrokat emelek a környező hegyek tetejére a „szőrös dolgok” bálványozására. Hajnalig hozzájuk imádkozom, ígérek mindent, csak kíméljék meg a gyermekeim életét.
2019. július 26.
Anna és Anikó napja. Meg kell próbálnom csak a tárgyi világra figyelni. Tényekre, adatokra, helyszínekre, nevekre, időpontokra. Mikor, hova, meddig. Az érzelmek, mint a kitakart intim felületek, felszólítást jelentenek az agresszoroknak a támadásra. Hogy elmondhassák: te kezdted, te akartad. Nem kezdek semmit. Nem akarok mást, mint beletartani az arcomat a fénybe.
Kászonimpér, Kászonfeltíz, Kászonaltíz. Balázsi Márika székelykapus háza a Nagy utcában. Július 25-én érkezünk. Előző este Brassóban a Reménység Házában alszunk. Jó a szállás, az ágy elég kemény, a párna sem túl puha, a paplan elég hosszú, vászonhuzat van rajta, nem műszálas kínai szar. Az épület évtizedeken át épült a református misszió céljaira. A belső és külső teret részben jólesően kreatív díszítésekkel látták el, részben túlzsúfolt, giccses, felesleges csecsebecsékkel – az alapító lelkész feleségének tervei, álmai/víziói alapján. Csak a jóleső megoldásokról ejtek szót. Kettévágott fürdőkádból kerti pad és karosszék (lilára és rózsaszínre festve – ez már a giccses jellemzők közé tartozik, nem lehet mégsem kihagyni), sárgára, olajzöldre, pirosra festett biciklikből virágtartó kerítés, képkeretnek régi üvegablakok a falon, színes ceruzákból faldísz.
Ma, a névnapomon, kászoni idő szerint nyolckor ébredtem. Az egyetlen mosdónk foglalt volt, így fedeztem fel a pókhálóval borított kerti budit. Marika délben a kérésünkre kitakarította. Ha találtam volna időben egy seprűt, magam is kisepertem volna.
| |
| 405. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-23 23:38 | 2019. július 23.
Úszás után hazafelé a langymelegben. Boldogság. Örömmuzsikálnak a tücskök. A papucsom klattyogása adja hozzá a ritmust. Autó zúg. Egy házból tévé szól. Az aszfalt folyóként ömlik le elém az utca tetejéről. Mire hazaérek, újra vizes leszek. Nem baj, van strandpapucsom és úszósapkám. Smetana Moldvá-ja a törülköző. Csendben szárítkozom.
| |
| 404. | [tulajdonos]: ... | 2019-07-22 10:15 | 2019. július 22.
Kriminológiai tanulmányokat folytatok. Profilalkotás, viktimológia, sorozatgyilkosok lélektana. „A kielégülést érzelmi lehűlés követi.” Hihetetlen – írhatnám, ha most találkoznék először a jelenséggel –, hogy bármilyen kérdést feltesz az ember, választ lehet rá találni. A minőség hullámzó. De az én meglehetősen hiányos bűnügyi ismereteim bővítéséhez éppen elég jó minőségűnek tűnik minden, amit találok. Ha mégsem kielégítő az eredmény, meg kell várnom, amíg a fiúk felébrednek nyári álmukból (órákkal később, mint én), ők kenik-vágják a bűnügyi témát. El silencio de la ciudad blanca (A fehér város csöndje) – a könyv címe, amit fordítok. A szerzője, Eva Garcia Sáenz de Urturi elvégzett egy két éves kriminalisztikai tanfolyamot, mielőtt nekiült megírni. Nekem max. pár órás gyorstalpalóra van időm. Ha van. Ha nincs, a pedantériám úgyis megköveteli.
Dustin Hoffman jut eszembe, aki állítólag egy teljes évig készült az Esőember szerepére. Logopédiai gyakorlatokat végzett, hogy a lehető legpontosabban úgy tudjon beszélni, mint egy autista. Személyes tapasztalatokra is építhetett, mivel fiatalkorában, még a színi iskola előtt ápolóként dolgozott egy elmegyógyintézetben. A szinkronszínésznek biztosan nem volt egy éve a felkészüléshez, és nem valószínű, hogy ő is pont elmegyógyintézeti ápolóként dolgozott volna a színi iskola előtt. Nem is emlékszik senki a nevére.
Ezt tüstént le is tesztelem. Ébredeznek a fiúk, az egyik már ki is dugta az orrát a barlangjából. Fingom nincs, mondja, és nem is érdekel, hagyjál most engem az ilyesmivel, meg szeretnék reggelizni. Az a helyzet, hogy az én családomban ébredéskor mindenki kvázi autista. Rajtam kívül. Én az ápolói szerepet töltöm be. Sőt, én lehetnék a főnéni, de az olyan lenne, mint amikor a város egyetlen villamosát számmal látják el. Lásd Debrecenben évtizedeken keresztül az 1-es villamost (amíg a 2-es vonala el nem készült).
Kern András, mondja a férjem magabiztosan. És téved. Aki nem hiszi, járjon utána.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
