NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 19:10 Összes olvasás: 71509| 482. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-15 11:46 | Szabadesés – Majának és macskájának, Íriszkének
milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás*
Időt, időt, időt nyerni. Az alsó rétegekben
ilyenkor már kiszámíthatatlanok a viszonyok.
Itt már csak a macskák titkos érzékenységével,
az életösztön józan ésszel fel nem fogható,
rejtett törvényei szerint lehet eligazodni.
Az önálló, rögtönzött mozgás a sorsintézők
figyelmét alaposan igénybe veszi. Ezt jó tudni,
mint ahogyan azt is, hogy a csókot, ugyanúgy,
mint a "csak" szót, odafent a szabad akarat
legfőbb megnyilvánulásaként tartják számon,
akkor is, ha az engedélyezése komoly kockázattal
jár, mivel a tervhez képest jelentős eltérést mutathat.
Nem félni. Nem aggódni. Nyitogatni tovább a felfelé
vezető ajtókat. A kilincset időnként más irányba
fordítani, mint ahogyan megszoktad. Feljebb,
feljebb, feljebb jutni. Megtudni, átírható-e még
a terv, vagy, hogy nincs-e eleve több belőle.
Az egyik változatba még simán beleférhetsz.
Az egyeztető tornyot Bábelnek hívják. Elég
magas. Lesz időd talpra esni, amikor lelöknek..
2013. december 16.
* Pilinszky János "Egyenes labirintus" című verséből | |
| 481. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-14 21:48 | 2019. október 14.
Nekem már könnyű így lejtnek lefele. Ezt a botos öreg mondta ma reggel, akivel az erdőben szoktam találkozni. Köszönés helyett mondja ezt mindig. Ha fordítva van – neki kell éppen emelkedőn fölkapaszkodnia, én pedig jövök vele szemben – a köszönése így szól: Hát, így könnyű lejtnek lefele! Évek óta megy ez. Fura, hogy mindig csak szembe jövet találkozunk. Ha egyszer mögéje kerülhetnék, hogy egy rövid időre mindkettőnknek könnyű legyen.
Ma eszembe jutott futás közben az álmom, amiben úgy bicikliztem, hogy az emelkedőkön is lefelé zuhantam, és hangosan felnevettem, mert hirtelen súlytalannak éreztem magam, és tényleg olyan volt, mintha létezne a Pilinszky féle „emelkedő zuhanás”.
Megint ciripelnek odakint a tücskök. Két hete még látszott a leheletem, ha este sétálni indultam.
| |
| 480. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-13 22:01 | 2019. október 13.
Valami vékony könyvet kerestem a polcon a nagybátyám temetésére menet. A regény, amit fordítok csaknem hatszáz oldalas, nem akartam magammal cipelni. Így akadt a kezembe Ana María Matute novelláskötete. Megvan már több mint negyed évszázada. Amikor egyetemistaként Spanyolországban jártam, akkor vettem egy halom papírborítású BBS-könyvet (Biblioteca Básica Salvat), darabját átlagosan száz pesetáért. Valószínűleg akciósak voltak, a Tempus-ösztöndíjamból nemigen telt drága könyvekre. Ana María Matute könyve fiúkról szól, gyerekkori barátságok elevenednek meg benne. Az egyik Móra Ferenc Bicebócájára hasonlít, csak szikárabb a nyelvezete. Átnéztem a többi könyvet is, csupa nagyszerű mű. Nem tudtam (elfelejtettem), hogy ekkora kincsek birtokában vagyok. Alig várom, hogy a kezembe vehessem szépen sorban mindegyiket. A fordítást hanyagolni egy könyv miatt, amivel nincs más dolgom, mint hogy élvezzem az olvasást – a bűnbeesés édes izgalmát ígéri. Még egy óra, és engedek a kísértésnek.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 478. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-11 11:58 | 2019. október 11.
Kérlek várja költő dolgozik, mondja a versgenerátor, és összeturmixol valami ihatatlan kotyvalékot, ami nyomokban fogyasztható elemeket is tartalmaz.
A tegnapi nap dióhéjban: délben temetés, halotti tor, este születésnap, torta, koccintás. A nagybátyám nyolcvankét évesen távozott az élők sorából, a középső fiam közben betöltötte a tizenkilencedik életévét.
Biciklivel száguldoztam a hegyekben álmomban. Mindig csak lefelé. Akkor is, amikor emelkedő jött, szinte zuhantam le a völgybe. A többieket akartam utolérni, akikkel együtt indultam útnak, de lemaradtam. Tudtam, hogy valahol majd lesz két leágazás egymáshoz viszonylag közel, és az egyiken majd le kell térnem, de vigyáznom kell, mert nagyon egyformák, könnyen össze lehet őket téveszteni. Szükségem lett volna valami támpontra, amiről az igazi utat felismerem, de nem tudtam előre, mi lehet a megkülönböztető jel, nekem kellett kitalálnom. Aztán megláttam az egyik utat. Derékszögben ágazott le balra, a sok meredek lejtő után feltűnően vízszintesen. Furcsa de ja vu-érzés fogott el, mintha jártam volna már ott korábban, pedig csak arról lehetett szó, hogy előre emlékeztem valamire, ami majd csak később történt meg, mint már olyan sokszor álmomban. Nem ez a jó út, gondoltam, ez másfelé visz, valahogyan mégis arra keveredtem rá, anélkül, hogy akartam volna, és mire észrevettem, már ott álltam egy ismeretlen város közepén, gyalog. A bicikli sehol. Az talán csak ahhoz kellett addig, hogy a le- és fölfelé zuhanást átélhessem. Ment le a nap, olyan éles szembe sugarakkal, hogy szinte fájt. Mindjárt rám esteledik, gondoltam, és a többiek valahol egészen máshol vannak.
Reggel kávézás közben eszembe jut (sokadjára) egy Salvatore Quasimodo vers: Ki-ki magában áll a Föld szívén,/ szívébe szúrva egy-egy napsugár,/ és mindjárt este lesz.(Rónai Mihály András fordítása).
| |
| 477. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-10 23:43 | 2019. október 10.
A legnagyobbik fiammal ma arról beszélgetett a témavezető tanára, hogy érdemes lenne (vagy csak érdekes – nem tudom) készíteni egy algoritmust, ami úgy tanul meg verset írni, hogy betáplálják neki mondjuk a József Attila-összest.
A középső fiamnak erről eszébe jutott, hogy már létezik egy ilyen versgenerátor. Belenéztem. És megnyugodtam. A mesterséges intelligencia egyelőre elég rossz tanuló. A legrettenetesebb mulanDOKK-vers is felülmúlja azt, amit ez a „költő” művel.
Jó szórakozást!
http://oddnumberofeyes.com/versgenerator/?fbclid=IwAR3GY7cBElASFoB420ok9CYzHG8Yzv3zAJlAxdlvGBKyv0jj8s1IcNGATms | |
| 476. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-09 12:58 | 2009. október. 9.
Az erdei út a föléje boruló ágakkal sötét és nedves, mint egy szülőcsatorna. Talán egy kicsit hidegebb, de a ruhám, mint egy szkafander, optimális hőmérsékleten tart. Oxigén van. Talán még a szívritmusomat is méri valami. Csak a gravitációt kellene valahogyan leküzdenem, a súlyosságnak ezt a megszokhatatlan, természetellenes állapotát. Nem lenne az az érzésem, minden alkalommal, amikor nekiindulok, hogy elég volt a kínlódásból, inkább visszabújok anyám hasába. Hordjon túl. Ázzon le rólam a magzatmáz. Feketetedjek be. Az ágynak nem fáj, hogy naponta világra gyötör?
Holnap lesz a középső fiam születésnapja. Délben L. bácsit temetjük a Rákospalotai temetőben. A kisebbik húgom be akar velem ülni egy kávéra valahol a közelben. El fogom neki mesélni, hogy ott születtem, Rákospalotán.Szerintem nem tudja. Én is mindig elfelejtem. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 474. | [tulajdonos]: javított | 2019-10-09 00:46 | 2019. október 8.
A hegedűk, a brácsák, a cselló és a bőgő hangjára seregélycsapat rebben fel valahol, és keringeni kezd az antennák és a tűzlétrák felett, mint egy fekete pöttyökből álló zsinóros sárkány. A fagott és a két klarinét mintha több milliárd éves réseket akarna betömni az idő falán. Az első hegedűs (a műsorlap szerint: koncertmester) zömök, jó húsban lévő fiatalember; a mozgása mintha függetlenedne a testétől: ruganyosan, könnyedén, már-már kecsesen hajladozik egy kb. másfél méter átmérőjű kör közepén, mint egy vízililiom a tenger mélyén. Nincs külön karmester, a vezető hegedűs tánca irányítja az egész zenekart. Telemann Á-dúr szvitjének második vagy harmadik tétele szól, amikor képek villannak elém a Rajzoló szerződése című Peter Greenaway-filmből: geometrikus bokoralakzatok, krinolinok, rizsporos parókák, lobogó ingujjak, birkák, vízihullák. Harminc éve is van már, hogy a filmet láttam, de sose jutott még ilyen erővel eszembe. Utánanézek: Mychael Nyman írta a zenéjét.
„Itthon” van a férjem régi iskolatársa, G., a feleségével, E.-vel. Korábban Pittsburgban laktak, most Minneapolisban – mikor hol kap kutatóorvosi megbízást G. Ma együtt ebédeltünk a Szürke Libában (Grey Goose). G. fizette. Estére volt három jegyük a zeneakadémiába. A nagyobbik fiuknak nem volt kedve velük menni. Én szálltam be helyette. Jó lesz, mondta E. Mit játszanak? Bachot és Telemannt. Oké, úgyis éppen Bach-hetet tartok. Terápiás céllal, PTSD ellen.
| |
| 473. | [tulajdonos]: ... | 2019-10-09 00:30 | 2019. október 8.
A hegedűk, a brácsák, a cselló és a bőgő hangjára seregélycsapat rebben fel valahol, és keringeni kezd az antennák és a tűzlétrák felett, mint egy fekete pöttyökből álló zsinóros sárkány. A fagott és két klarinét mintha több milliárd éves réseket akarna betömni az idő falán. Az első hegedűs (a műsorlap szerint: koncertmester) zömök, jó húsban lévő fiatalember; a mozgása mintha függetlenedne a testétől: ruganyosan, már-már kecsesen vonaglik egy kb. másfél méter átmérőjű kör közepén. Az éjjeli lepkék táncolnak így a lámpaburában. Szabadon és mégsem. A lepkéket a fény tartja fogva, a koncertmestert a ritmus, a hangok és a gravitáció. A többi vonós hozzá képest mozdulatlan. Nincs külön karmester, a vezető hegedűs tánca irányítja a kilencfős zenekart. Telemann Á-dúr szvitjének második vagy harmadik tétele szól, amikor képek villannak elém a Rajzoló szerződése című Peter Greenaway-filmből: geometrikus bokoralakzatok, krinolinok, rizsporos parókák, lobogó ingujjak, birkák, vízihullák. Harminc éve is van már, hogy a filmet láttam, de sose jutott még ilyen erővel eszembe ez a film. Itthon utánanézek: Mychael Nyman írta a zenéjét.
„Itthon” van a férjem régi iskolatársa, G. a feleségével, E.-vel. Korábban Pittsburghban laktak, most Minneapolisban – mikor hol kap kutatóorvosi megbízást G. Ma együtt ebédeltünk a Szürke Libában (Grey Goose). G. fizette. Estére volt három jegyük a Zeneakadémiára. A nagyobbik fiuknak nem volt kedve velük menni, én szálltam be helyette. Jó lesz, mondta E. Mit játszanak? Bachot és Telemannt. Oké, úgyis éppen Bach-hetet tartok, terápiás céllal.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
